Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Törvénygyári capriccio

2015. augusztus 11. 17:39 - Finta László

Summum ius summa iniuria

Demokratikus intézményrendszerünkön elhatalmasodott az érelmeszesedés. E kór és szövődményei – talán már említenem sem kellene Önöknek, mert úgyis kitalálják – egy hanyatló kor kísérőjelenségei. Gyötrelmeink egyik súlyos tünete a törvényeink inflációja és a törvényhozás romlása.

Nem tudom, Önök mit gondolnak erről, nekem megingathatatlan meggyőződésem, hogy a politika rendeltetése nem más, mint a jogi és intézményi örökség megértése és védelme a szükségtelen kísérletezgetésekkel és forradalmakkal szemben. Az államférfiak mindannyiunk öröklött javainak bölcs és előrelátó gondnokai, akik kezelik és szabályozott mederbe terelik a változtatásokat, ha azok elkerülhetetlenek és feltétlenül szükségesek, ám megakadályozzák őket, ha elkerülhetők és szükségtelenek, mert csak így őrizhető meg az ország; lecsendesítik a „haladás” harsonáinak ütemére masírozók lármáját – mert a megszokott, jó dolgokat könnyebb elveszíteni és lerombolni, mint létrehozni.

Ahol évszázadokkal ezelőtt kialakult a parlamentáris kormányzás, ott a képviselőknek nem csupán az volt a kötelességük, hogy választóik érdekeit a választók intencióihoz szigorúan kötve képviseljék és kívánságaikat a törvényhozás elé vigyék, hanem az is, hogy az ügyeket külön-külön mérlegeljék; hogy a parlament elé vihető és ott megtárgyalható kérdéseket szabadon, kötöttségek nélkül vitassák meg úgy, ahogy a parlament tekintélye megköveteli. A cél a helyes döntés, amely gondosan figyelembe veszi a lehető legtöbb érdeket, és amelyet a törvény mindenek feletti tekintélye szentesít, s amelyre végül a független és pártatlan bíróság előtt lehet hivatkozni.

Napjainkban már nincsenek államférfiak és a törvényhozó testületek egyre gyakrabban lépnek fel a l’art pour l’art változtatások kezdeményezőiként – a romboló aktivizmus gyakran tűzi zászlajára a megnyerő csengésű jelszavakat, mint a „Yes, we can!” –, gyakran már-már az emberek és szokásaik, életvitelük „megreformálásának” igényével, mit sem törődve azzal, hogy az emberek azok akarnak maradni, akik voltak: gyarló emberek. A képviseleti rendszer eltávolodott eredeti céljától és megváltozott a gyakorlata. Boldogabb időkben az ország érdekét minden egyes képviselő – ne feledjék, kizárólag művelt és vagyonos férfiak választhattak maguk közül! – egyénileg mérlegelte és a parlament elé kerülő kérdésekről e mérlegelés alapján szavazott. Ma a törvényhozásokban a mindenkori többség vezetői és a bizottságok elnökei mérlegre teszik a kormánypárton belüli érdekcsoportok és más lobbisták érdekeit, majd más bizottsági elnökök érdekeit, a jelentősebb testületek elnökei alkut kötnek egymással, végül „megdolgozzák” és „megpuhítják” a képviselőket, hogy megszerezzék a szükséges számú szavazatot. Az életünket leginkább meghatározó törvények ma már a törvényhozás félárnyékában születnek; azt sem tudjuk, kik fogalmazzák a javaslatokat, amelyek a hazai gyakorlat szerint többnyire egyéni képviselői módosító indítványok alakjában öltenek testet, a képviselők pedig anélkül szavaznak róluk, hogy akár egy sort is elolvasnának a nem ritkán több száz oldalnyi előterjesztésekből. Ily módon különítenek el jelentős összegeket kisvasútra, stadionokra és olimpiára, így adományoznak koncessziót, így juttatnak „vissza nem térítendő támogatásokat” és egy sor más kedvezményt. A demokratikus politika egymással versengő csoportok bürokratikus kötélhúzásává fajult, a játszmában az ország érdekei nem számítanak. A választópolgárok jobbára azt sem tudják, kik vesznek részt a játszmában. Nem ismerik választott képviselőket, akikben nem is bíznak. A jelölteket nem ők választják ki, hanem a pártvezérek „tálcán kínálják” nekik, a „választék” pedig többnyire igen silány: ugyan miért választanának olyan embereket, akikre a kutyájuk sétáltatását sem bíznák? Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy egy demokratikus rendszerben a választópolgárokat nem érdeklik a parlamenti viták, és hogy a mindenkin eluralkodó közöny és bizalmatlanság miatt az általános választásokon egyre kevesebben szavaznak.

Joggal kérdezhetnék, lehetséges-e másképp? Attól tartok, lehetetlen. A jólétért – még a szegényes, viszonylagos „jólétért” is – hatalmas anyagi és szellemi árat kell fizetni. A javak elosztására hivatott „gépezet” – korunk anti-szimbóluma: a gép – fenntartása és üzemeltetése költséges és iszonyatos feladat. Ebben a rendszerben elkerülhetetlenek a magas adók és felhasználásuk méltánytalansága; a rendszer magas költségei miatt az ugyancsak költséges korrupció a rendszer részévé válik; a mindenáron megvalósítandó és vég nélküli változtatások rendre kudarcot vallanak, a félsiker már nagy eredménynek számít. Az utcákon hajléktalanok támolyognak, a szegénység mindennapos tapasztalat, sok a kezeletlen beteg és e „jólétinek” csúfolt társadalom csaknem minden tagja boldogtalan és keserűen arról panaszkodik, hogy „nem elég”. Tehetnének-e mást? Aligha… Több a fásult jó szándék, mint a megvalósításukhoz nélkülözhetetlen szellemi nagyság és fizikai erő. Eközben a parlamentekben sokat vitatkoznak „cselekvési alternatívákról” – amúgy mi más lenne a képviselők feladata? –, „reformokról”; szinte minden kérdésben „kialakul a konszenzus” (ilyenkor írják le a parlamenti gyorsírók, hogy „taps, derültség és élénk helyeslés a kormánypártok padsoraiban”), ám a cselekvés elmarad. Újabb és újabb ötletek kerülnek a törvényhozás asztalára, és a kormányzat egésze olyan problémák orvoslására szánja el magát, amelyek nagy részét ő maga okozta. Újabb nekiveselkedés – eredmények nélkül; és a „törvénygyár” csendben „termel”, ontja magából a túlságosan elvont, érthetetlen bikkfanyelven megfogalmazott „törvényeket”, amelyek talán már arra sem méltók, hogy törvénynek nevezzük őket, legfeljebb a szándékok hiábavalóságának és önös érdekeknek a kinyilatkoztatásai: az érelmeszesedés miatt a „demokratikus politikai rendszer” nevű „beteg” a szenilitás és az elbutulás tüneteit mutatja.

Arra kérem Önöket, lapozzák fel egyszer a régi Magyar Törvénytárat! (Utolsó kötete 1948-ban jelent meg.) Olvassanak bele a törvényekbe, ízlelgessék világos jelentésű szavaikat, akár egy finom brandyt! Vessenek egy pillantást a kötetek indexeire és számolják meg, hogy 1867-től évente hány törvényt fogadott el az Országgyűlés! Nem kívánok spekulatív számításokba bocsátkozni, de az az érzésem, harminc-negyvenszer több törvény szabályozza életünket, mint szépapáink nemzedékének életét. Vajon ez azt is jelenti, hogy harminc-negyvenszer boldogabb és szabadabb a mi nemzedékünk?

A választ Önökre bízom.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr497699048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.08.11. 20:48:53

Jómagam nem értek a joghoz és a törvényhozáshoz, csak nagyon általános, inkább politika filozófiai oldalról közelíteném meg a dolgot. De én úgy látom, hogy olyan, mintha direkt törekednének arra, hogy még specializáltabbá, még átláthatatlanabbá tegyék az életet, a társadalmat, a politikát, hogy biztonságosabb mozgástere legyen az elitnek.

Egyébként nem akarsz egyszer egy olyan postot írni, amiben konkrét törvényeket idézel be, melyek nemhogy kacifántosan vannak megfogalmazva, de még tartalmilag is tök értelmetlenek (azaz olyan dolgokat szabályoznak, melyeket senki sem tart be, és amiről szinte senki sem tud - magyarán: abszurd az egész rendelkezés). Egyszer találkoztam egy bloggal, amiben csináltak hasonlót, szerintem érdekes lenne ilyen gyűjtést csinálni az utóbbi 5-10 évből. Egyfelől ezeken jókat lehet röhögni, másfelől pedig tanulságosak is lennének, hogy milyen idiótaságokra fecsérlik az időt (és a pénzt) a törvényhozók.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.11. 21:52:52

@Tenebra:

Kedves Tenebra!

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést és örülök, hogy értékes felvetéssel járulsz hozzá a témához.

Korábban szereztem némi jártasságot a jogban. Írok is majd erről, reményeim szerint.

Egyetértünk abban, hogy az életviszonyok egyre bonyolultabbá válnak. Utaltam is erre, amikor a cikkben a jóléti állam működtetésének szellemi és anyagi költségeiről írtam. Azt hiszem, a viszonyok bonyolultságát a gondolkodásunk zavarossága is előidézi.

Amikor arról írtam, hogy az államférfi a változtatás elébe áll, akkor azt is írhattam volna, hogy a zabolátlan hatalomvágytól fűtött politikusok a hatalomtól megigézve kezdeményeznek változtatásokat, amelyek következménye - lévén minden szentnek maga felé hajlik a keze - saját hatalmuk megerősítése, a lojális alternatíva és bármiféle ellenvélemény ellehetetlenítése, végső soron olyan viszonyok kialakítása, amelyen maguk sem igazodnak el. Úgy vélem, ma Magyarországon ez történik. De nem csak nálunk.

Super aGyuri 2015.08.15. 13:02:25

Szívemből szólt, Mylord.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.15. 13:44:08

@Super aGyuri: Köszönöm, hogy elolvasta a bejegyzést. Bárcsak másféle látleletet írhattam volna!
süti beállítások módosítása