Demokratikus intézményrendszerünkön elhatalmasodott az érelmeszesedés. E kór és szövődményei – talán már említenem sem kellene Önöknek, mert úgyis kitalálják – egy hanyatló kor kísérőjelenségei. Gyötrelmeink egyik súlyos tünete a törvényeink inflációja és a törvényhozás romlása.
Nem tudom, Önök mit gondolnak erről, nekem megingathatatlan meggyőződésem, hogy a politika rendeltetése nem más, mint a jogi és intézményi örökség megértése és védelme a szükségtelen kísérletezgetésekkel és forradalmakkal szemben. Az államférfiak mindannyiunk öröklött javainak bölcs és előrelátó gondnokai, akik kezelik és szabályozott mederbe terelik a változtatásokat, ha azok elkerülhetetlenek és feltétlenül szükségesek, ám megakadályozzák őket, ha elkerülhetők és szükségtelenek, mert csak így őrizhető meg az ország; lecsendesítik a „haladás” harsonáinak ütemére masírozók lármáját – mert a megszokott, jó dolgokat könnyebb elveszíteni és lerombolni, mint létrehozni.
Ahol évszázadokkal ezelőtt kialakult a parlamentáris kormányzás, ott a képviselőknek nem csupán az volt a kötelességük, hogy választóik érdekeit a választók intencióihoz szigorúan kötve képviseljék és kívánságaikat a törvényhozás elé vigyék, hanem az is, hogy az ügyeket külön-külön mérlegeljék; hogy a parlament elé vihető és ott megtárgyalható kérdéseket szabadon, kötöttségek nélkül vitassák meg úgy, ahogy a parlament tekintélye megköveteli. A cél a helyes döntés, amely gondosan figyelembe veszi a lehető legtöbb érdeket, és amelyet a törvény mindenek feletti tekintélye szentesít, s amelyre végül a független és pártatlan bíróság előtt lehet hivatkozni.
Napjainkban már nincsenek államférfiak és a törvényhozó testületek egyre gyakrabban lépnek fel a l’art pour l’art változtatások kezdeményezőiként – a romboló aktivizmus gyakran tűzi zászlajára a megnyerő csengésű jelszavakat, mint a „Yes, we can!” –, gyakran már-már az emberek és szokásaik, életvitelük „megreformálásának” igényével, mit sem törődve azzal, hogy az emberek azok akarnak maradni, akik voltak: gyarló emberek. A képviseleti rendszer eltávolodott eredeti céljától és megváltozott a gyakorlata. Boldogabb időkben az ország érdekét minden egyes képviselő – ne feledjék, kizárólag művelt és vagyonos férfiak választhattak maguk közül! – egyénileg mérlegelte és a parlament elé kerülő kérdésekről e mérlegelés alapján szavazott. Ma a törvényhozásokban a mindenkori többség vezetői és a bizottságok elnökei mérlegre teszik a kormánypárton belüli érdekcsoportok és más lobbisták érdekeit, majd más bizottsági elnökök érdekeit, a jelentősebb testületek elnökei alkut kötnek egymással, végül „megdolgozzák” és „megpuhítják” a képviselőket, hogy megszerezzék a szükséges számú szavazatot. Az életünket leginkább meghatározó törvények ma már a törvényhozás félárnyékában születnek; azt sem tudjuk, kik fogalmazzák a javaslatokat, amelyek a hazai gyakorlat szerint többnyire egyéni képviselői módosító indítványok alakjában öltenek testet, a képviselők pedig anélkül szavaznak róluk, hogy akár egy sort is elolvasnának a nem ritkán több száz oldalnyi előterjesztésekből. Ily módon különítenek el jelentős összegeket kisvasútra, stadionokra és olimpiára, így adományoznak koncessziót, így juttatnak „vissza nem térítendő támogatásokat” és egy sor más kedvezményt. A demokratikus politika egymással versengő csoportok bürokratikus kötélhúzásává fajult, a játszmában az ország érdekei nem számítanak. A választópolgárok jobbára azt sem tudják, kik vesznek részt a játszmában. Nem ismerik választott képviselőket, akikben nem is bíznak. A jelölteket nem ők választják ki, hanem a pártvezérek „tálcán kínálják” nekik, a „választék” pedig többnyire igen silány: ugyan miért választanának olyan embereket, akikre a kutyájuk sétáltatását sem bíznák? Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy egy demokratikus rendszerben a választópolgárokat nem érdeklik a parlamenti viták, és hogy a mindenkin eluralkodó közöny és bizalmatlanság miatt az általános választásokon egyre kevesebben szavaznak.
Joggal kérdezhetnék, lehetséges-e másképp? Attól tartok, lehetetlen. A jólétért – még a szegényes, viszonylagos „jólétért” is – hatalmas anyagi és szellemi árat kell fizetni. A javak elosztására hivatott „gépezet” – korunk anti-szimbóluma: a gép – fenntartása és üzemeltetése költséges és iszonyatos feladat. Ebben a rendszerben elkerülhetetlenek a magas adók és felhasználásuk méltánytalansága; a rendszer magas költségei miatt az ugyancsak költséges korrupció a rendszer részévé válik; a mindenáron megvalósítandó és vég nélküli változtatások rendre kudarcot vallanak, a félsiker már nagy eredménynek számít. Az utcákon hajléktalanok támolyognak, a szegénység mindennapos tapasztalat, sok a kezeletlen beteg és e „jólétinek” csúfolt társadalom csaknem minden tagja boldogtalan és keserűen arról panaszkodik, hogy „nem elég”. Tehetnének-e mást? Aligha… Több a fásult jó szándék, mint a megvalósításukhoz nélkülözhetetlen szellemi nagyság és fizikai erő. Eközben a parlamentekben sokat vitatkoznak „cselekvési alternatívákról” – amúgy mi más lenne a képviselők feladata? –, „reformokról”; szinte minden kérdésben „kialakul a konszenzus” (ilyenkor írják le a parlamenti gyorsírók, hogy „taps, derültség és élénk helyeslés a kormánypártok padsoraiban”), ám a cselekvés elmarad. Újabb és újabb ötletek kerülnek a törvényhozás asztalára, és a kormányzat egésze olyan problémák orvoslására szánja el magát, amelyek nagy részét ő maga okozta. Újabb nekiveselkedés – eredmények nélkül; és a „törvénygyár” csendben „termel”, ontja magából a túlságosan elvont, érthetetlen bikkfanyelven megfogalmazott „törvényeket”, amelyek talán már arra sem méltók, hogy törvénynek nevezzük őket, legfeljebb a szándékok hiábavalóságának és önös érdekeknek a kinyilatkoztatásai: az érelmeszesedés miatt a „demokratikus politikai rendszer” nevű „beteg” a szenilitás és az elbutulás tüneteit mutatja.
Arra kérem Önöket, lapozzák fel egyszer a régi Magyar Törvénytárat! (Utolsó kötete 1948-ban jelent meg.) Olvassanak bele a törvényekbe, ízlelgessék világos jelentésű szavaikat, akár egy finom brandyt! Vessenek egy pillantást a kötetek indexeire és számolják meg, hogy 1867-től évente hány törvényt fogadott el az Országgyűlés! Nem kívánok spekulatív számításokba bocsátkozni, de az az érzésem, harminc-negyvenszer több törvény szabályozza életünket, mint szépapáink nemzedékének életét. Vajon ez azt is jelenti, hogy harminc-negyvenszer boldogabb és szabadabb a mi nemzedékünk?
A választ Önökre bízom.