„– Szia, mit adhatok?
– Jó napot kívánok! Egy kávét kérek. 
– Itt iszod? 
– Nem. Hozza, kérem, az asztalomhoz!”

Ennek a dialógusnak tegnap voltam elszenvedője Budapesten, az Andrássy út 39-ben. Az igazat megvallva, tele van a szivarzsebem azzal, hogy mindenki mindenkit mindenhol letegez, különösen nyáron. Talán ez lenne a közvetlenség, a barátságosság és a „lazaság” adekvát „hangneme”? Ergo, ha valakit magázok, akkor kizárólag távolságtartó, barátságtalan és karót nyelt alak lehetek? Nos, ezt kikérem magamnak! (Nem vagyok egy Erich Honecker – hogy a régi NDK-s vicc poénjára utaljak.)

Meggyőződésem, hogy a „magázódás” – ahogy a köznyelv nevezi a másik ember megszólításának e nyelvi formáját –, a legcsekélyebb mértékben sem gátolja sem a közvetlen, sem a barátságos, sem a „laza” társalgást. Volt idő, amikor férfi és nő a nyilvánosság előtt, sőt házasságban élve még a magánéletben is magázta egymást és ez talán még a meghittségnek sem állt útjában. Félreértés ne essék, magam is nagyon sok emberrel tegeződöm és nincs ezzel semmi baj – a maga helyén. A tegeződést igen ritkán kezdeményezem, viszont ha valaki felajánlja, vagy udvariasan rákérdez, tegezhet-e, nem utasítom vissza.

Sokan nyilván azzal érvelnének, hogy a tegeződés nem zárja ki a tisztelettudó és udvarias társalgást. Ez igaz, ám senkit nem jogosít fel arra, hogy kérdés nélkül tegeződésre váltson, vagy – ami gyakoribb –, hogy már eleve így indítson. Ebben az esetben kivételek a gyerekek, mondjuk tizennégy-tizennyolc éves korukig. A tegezés-pártiak másik érve, hogy tegeződve „könnyebb” és „gördülékenyebb” a másik fél megszólítása. Nem fogadom el ezt az érvet sem. Talán magázódva „nehezebb” a ragozás? Nem hinném, hogy ez akkora gond, ha az ember legalább az anyanyelvét anyanyelvi szinten beszéli. Akkor mégis, miért tartják a szóban forgó nyelvi formát „távolságtartónak”? Úgy vélem, sokan önmagukat nem érzik méltónak a magázódáshoz. Talán modorosságnak tartják, afféle erőltetett udvariaskodásnak, esetleg a „feudalizmus” nyelvi maradványának. Nos, ha engem szólít meg az addig a pillanatig jobbára ismeretlen illető, erőltesse meg magát! Az én fülemnek ugyanis ez is természetes és engem nem kell felszólítani arra, hogy ezt viszont megtegyem.

A magázódó és más megnyilvánulásaiban önmagával és másokkal szembeni igényességet sugalló embert napjainkban gyakran éri a sznobizmus vádja. Arra jutottam, hogy az ilyen ember nem lehet sznob, éspedig azért nem, mert a társadalom felhőrégióit korunkban benépesítő emberek olyannyira érdektelenné váltak, annyira durvák és közönségesek, hogy a velük való érintkezésnek nem maradt semmiféle esztétikai vonzereje – hiába, a stílus csak nemzedékek múltán párosul a vagyonnal –, ergo, majmolni a legkevésbé sem érdemes őket, mint a hajdani arisztokráciát; mi több, önmagára adó ember ilyet nem is tesz. A legfényűzőbbnek kikiáltott összejöveteleken többnyire a legkellemetlenebb parvenük nyüzsögnek; a valaha szebb napokat és finomabb közönséget látott szállodák, kávéházak és szalonok már nincsenek sehol, vagy ha mégis léteznek, már nem ugyanazok a szállodák, kávéházak és szalonok, mint hét-nyolc évtizeddel ezelőtt voltak, és nem kínálják ugyanazt a kellemes társaságot és társalgást, mint akkoriban. Persze, ha az önmagammal és másokkal szemben a megszólításokban és általában a nyelvhasználatban is megnyilvánuló igényesség, és egyfajta fegyelmezett, felnőtt attitűd sznobizmus, akkor boldogan vállalom.

Elégtételt éreztem, amikor a nálam talán tíz-tizenkét évvel fiatalabb pincér „észre vette” magát:

„– Uram, a kávéja.
– Köszönöm szépen!” 

– feleltem mosolyogva.