Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Dalolva szép az élet”

2015. augusztus 09. 20:21 - Finta László

Civilizációnk hanyatlása és az oktatáspolitika

„Digitális írástudás, szövegértés, logika, összefüggések, együttműködési készség, csoportmunka” – halljuk a mindenkori oktatási kormányzat korifeusaitól. (2010 után a nacionalista és sérelmi alapokon nyugvó „ideológiai nevelés” is felsorakozott ebbe a sorba, de ez a hosszabb bejegyzés – amiért elnézést kérek mindenkitől, aki elolvassa; talán nem lesz haszontalan – nem erről szól.) Jelszavak ezek – sekélyesség, mélység nélkül. „Új” tudás? Hát a régivel mi lesz? Napjaink uralkodó felfogása, hogy a tevékenységeket – így más egyebek mellett a tanulást is – a „hasznosságról” alkotott bárgyú képzetek alapján ítélik meg az emberek és a döntéshozók.

Engedjék meg, hogy felidézzek néhány személyes emléket! Számomra mindig kedvtelés volt a tanulás, egyúttal persze kötelesség is, holott gyermekkoromban és még gimnazista éveimben is, a matematika, a fizika és a kémia tanulása helyett szívesebben ütöttem volna el az időt valami mással, például még több történelmi regénnyel és szépirodalommal. Megingathatatlan meggyőződésem, hogy elménket a kellő életkorban ki kell csiszolni, mégpedig olyannyira, amennyire csak lehet. Teher alatt nő a pálma. Ehhez nem nélkülözhetők sem a lexikális ismeretek, sem az irodalom, sem a történelem, sem az idegen nyelvek, sem a matematika, sem a fizika, de még a kémia sem. Ugyanis mindegyik a gondolkodás egy-egy idiómája, és nem azért tanuljuk őket, mert tízéves korunkban hirtelen rádöbbenünk arra, hogy nem tudjuk, mikor uralkodott Luxemburgi Zsigmond, vagy arra, mennyi nyolcszor négy, esetleg arra, hogy mi a gravitáció, vagy a vas vegyjele, hanem azért mert tanulni kell.

Hogy a jelszavak között olvasott szövegértéssel kezdjem; emlékszem, 1991 nyarán el kellett olvasnunk Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művét. (Soha nem felejtem el a Móra Ferenc Könyvkiadó kiadásának belső oldalán olvasható figyelmeztetést: „Tizenkét éven felüli gyermekek számára ajánlott” – én csak kilenc éves voltam akkoriban.) Máig vallatni lehetne ezzel a könyvvel, azon a nyáron pedig valósággal gyűlöltem. Kínkeservesen elolvastam az egyébként nem hosszú művet; no, nem mintha a terjedelem okozta volna a nehézséget, mert akkoriban már hosszabb könyvekkel is sikerrel próbálkoztam. Egyszerűen nem érdekelt. Nem értettem sem a szimbolikáját, sem az üzenetét, ám derekasan álltam a megpróbáltatást, amely a mű elolvasásával korántsem ért véget, ugyanis olvasónaplót kellett írnunk az „olvasmányélményről”. Önálló gyerek voltam, nemigen kértem szüleim segítségét a tanulásban (kivéve persze a matematikát, ám ahhoz ők is hatökörnek bizonyultak – és ezt máig vallják), de ezúttal kivételt tettem. Anyám is elolvasta A kis herceget és az olvasónapló megírásában is segített. Akkor kezdett derengeni, milyen hasznos dolog ez. Olvasni és írni arról, amit éppen olvasunk. Talán itt kezdődik a szövegértés. Kérdéseket teszek fel a szerzőnek – aki talán már rég halott, de ez mellékes – és ő készségesen válaszol. Életre kel a szöveg. Az egyetemen következetesen alkalmaztam ezt a módszert és csak a restségemnek köszönhető, hogy ma már nem írok olvasónaplót és a könyvek oldalszéleire is csak ritkán írok megjegyzéseket, holott talán helyénvaló lenne. Talán a mai oktatásban is helyénvaló lenne alkalmazni ezt az ősi eljárást, amely kedvtelésnek sem utolsó, évekkel később elolvasni egy-egy rövidebb naplót még kifejezetten mulatságos is lehet.

A mai oktatás az összefüggések bűvöletében él. Őszintén szólva, nem igazán tudom, mit értenek ezen. Mindig is utáltam a fizikát. Amolyan alkalmazott matematikának tartottam. Mindkét tanórán csak számoltattak minket, azzal a különbséggel, hogy a matematikaórákon valamivel magasabb absztrakciós szintet vártak el. Másodikos gimnazista voltam, amikor rettegett fizikatanárunk felelni szólított. Sokan féltek tőle, én inkább tiszteltem és szarkasztikus humora, különc egyénisége miatt már-már kedveltem. Leginkább azokat vegzálta, akiken megérezte a rettegő vad szagát és ilyenkor félelmetesen tudott bámulni jeges-kék tekintetével. Szóval, feleltem. Isten tudja, mi volt a téma – talán a forgómozgás alaptörvénye és alapegyenlete? –, és ugyancsak Isten tudja, mire kaphattam egy közepest. A felelet után megesketett, hogy soha nem foglalkozom fizikával. Esküre nyújtottam a bal kezemet, jobbomat a szívemre helyeztem és elismételtem az eskü szövegét. Ezt követően idézett egy versből, már nem emlékszem, kitől és mit. És itt a lényeg: ez a fizikatanár jártas volt az irodalomban! Kultúrember, aki látta az összefüggést a táblánál megoldott feladat, a felelő egyénisége, a helyzet tragikomikuma és egy lírai mű között! Ha komolyan gondoljuk az összefüggéseket az oktatásban, akkor feltehetnénk akár fizikaórán, akár történelemórán olyan kérdéseket, hogy például mi köze van a mechanikának és a newtoni fizikának a XVII. század abszolutista államelméleteihez és a XVIII. századi felvilágosodáshoz? Mert van összefüggés közöttük, amely akár érdekes lehetne egy gimnazista számára is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a számolást száműzni kellene a fizikaórákról és tudománytörténetet kellene oktatni történelem címén, ám tíz perc kitérő elegendő ahhoz, hogy ne „lógjon a levegőben” sem a newtoni fizika, sem az abszolutizmus, és az a tíz perc talán arra is elég, hogy valamiféle – divatos szóval élve – „szemléletet” nyújtson egy tizenéves számára. Ehhez persze olyan fizikatanárok és történelemtanárok szükségesek, akik nem zárkóznak szűken vett szakterületükbe és olyan tankönyvek, amelyek megfelelő kérdésekkel felcsigázzák az összefüggésekre szomjazó elmét.

A csoportmunkáról csak annyit, hogy egy negyvenöt perces tanóra aligha alkalmas arra, hogy mindenki szóhoz jusson és ki-ki megnyilvánulhasson abban, amiben jó. Egész életemben rettegtem a matematikától. Nem csak hogy nem érdekelt, hanem semmiféle kiemelkedő képességet és elhivatottságot nem tanúsítottam benne és iránta. Középszerű voltam és közömbös, aki ugyan már-már szélsőségesen individualista egyéniség ahhoz, hogy megvessen bármiféle erőltetett „csapatszellemet” – ide nem értve egy közösség iránti lojalitás minimumát, amennyiben az a közösség rászolgál a lojalitásra, vagy amely iránt születésünk jogcímén kötelező a hűség –, de máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam egy-egy matematikai problémával. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei és hajlamai szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba.

Végül, a „hasznosság-képzetekről”. Nevetségesnek tartom, amikor egy, már-már jócskán lebutított tananyaggal „terhelt” mai tizenéves azzal kérkedik, hogy ő mindent tud, s büszkén kiáltja, hogy neki nincs szüksége olyan „hülyeségekre”, mint a történelem, az irodalom, a rajz, vagy akár az ének-zene. Mégis, mi lenne egy tanköteles tizenéves gyerek kötelessége? Csakis a kitartó tanulással válunk képessé arra, hogy magunk döbbenjünk rá arra, hogy mi mindent nem tudunk még, ám arra is, hogy tudásunk esetleges, és soha nem érhetjük el a teljességet. Úgy vélem, ez az érettség egyik fokmérője. Tanulni annyit tesz, mint kellő alázattal és intellektuális erőfeszítéssel felemelkedni az élet lényegi dolgaihoz. Civilizációnk hanyatlásának mindennél szembetűnőbb tünete, hogy az emberek elutasítják az érettséget, a felnőttektől elvárható magatartást, döntéseket és felelősséget. Mintha nem a gyermeket akarnák felnőtté nevelni, hanem önmagukat a gyermeteg magatartáshoz idomítani. A következmények már láthatóak és riasztóak – elég csak politikai életünk visszásságaira, a mindennapi életben tapasztalható durvaságra és közönségességre utalni. Alexis de Tocqueville 1851-ben szemügyre vette az 1848-ban megválasztott francia nemzetgyűlést és így írt:

„Szent meggyőződésem, hogy kilencszáz, találomra kiválasztott angol vagy amerikai paraszt érdemesebb politikai testületet alkotna.”

Kétlem, hogy e tétel napjainkban megállná a helyét és ez a kétely keserűséggel tölt el.

A jeles rendű gimnáziumi érettségi eleve kijelölte az utamat, mégis fennállt a választási lehetőség, hogy a kétkezi munkának szenteljem az életemet vagy továbbtanuljak. Én az utóbbit választottam és – talán említenem sem szükséges – mindenki támogatta az elhatározásomat. Valaha létezett egy intézmény – talán helyénvaló lenne egy gentleman klubhoz, esetleg egy ódon rendházhoz hasonlítani –, ahol civilizációnk kulturális örökségét hivatottak gondozni: ez az intézmény az egyetem. A mai egyetemek már nem ilyenek és ezzel talán nincs is akkora baj, ha a remek társaság és a jó bulik mellett a könyvtárakat, a gondolatébresztő vitákat, az önálló és felelősségteljes kutatás lehetőségét és a felkészültebb, színesebb egyéniségű professzorok előadásait is élvezhetik a hallgatók. (Mindezek persze „csak” lehetőségek. Nem kötelező élni velük.) Napjainkra az egyetem is a „hasznosság-képzetek” áldozatává vált, mert a világ sajnos nem kedvez olyan szeretetre méltó, de költséges „hóbortoknak”, mint a régi egyetemek. Az egyetemek ma a társadalmi-gazdasági „fejlődés” szolgálatába állított nagyüzemek, és emiatt költségesebbek is a régi universitasoknál; sokkal inkább emlékeztetnek globális üzleti vállalkozásokra, ahol a jövő mérnökei megtervezik a szép-új világot. A műveltség rendszeres átadása és az alázat mintha háttérbe szorult volna, sőt, különösebb intellektuális erőfeszítések nélkül is előre lehet jutni. Ahhoz képest, hogy a mai egyetemek már kevésbé hozzák összhangba a tehetséget, a törekvéseket, a karriert és a tekintélyt, még mindig népszerűek és a társadalmi felemelkedés lehetőségét biztosító intézmények. A kormány napjainkban még a legjobb koponyákat is széklábak faragására, fémdarabok esztergálására ítélné, hogy ily módon végezzenek „hasznos”, „piaci értékkel” bíró munkát. Sok egyetemi szak is a torz „hasznosság-képzetek” áldozatává válik. Holott el kellene fogadni a tényt, hogy számos olyan területe van az életnek, amelyre nem erőszakolható rá a „piaci logika”. Így például egy joghallgató – feltételezem, hogy ez a bölcsészekre is igaz – egészen más eredményt képes létrehozni a rendelkezésére álló eszközökkel, mint például egy mérnök-informatikus vagy egy biológus. A különböző eredményeket viszont nem tanácsos egyazon „hasznosság-kritériummal” mérni.

Oldalakat lehetne még teleírni a magyar (és az európai) köz- és felsőoktatás nyavalyáiról, holott csak azt kellene belátni, hogy a gondolkodás idiómái között nem tanácsos önkényes hierarchiát felállítani, ergo, tévképzet, hogy a matematika „hasznosabb” a történelemnél, az angol a franciánál és latinnál, és így tovább. Mindent alaposan, és kellő alázattal kellene tanulni és tanítani. Nem tagadom az informatika létjogosultságát egy olyan világban, melyben lassacskán gépek rabszolgájaként „működő” emberek tengetik napjaikat; de nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, nem helyénvaló fetisizálni a gépet: ugyan miféle elme az, amelyben megfogant a gondolat, hogy a folyóírást száműzzék az elemi oktatásból és a diákok laptopjaikon pötyögve írják meg a házi feladataikat? Az ördögi ötletet néhány éve sajnos tett követte. Tudomásom szerint az Amerikai Egyesült Államok néhány tagállamában már nem kötelező tanítani a folyóírást, „helyette” nyomtatott betűket rajzolnak a kisdiákok. Így vész el az egyéniség, így sorvasztják el a fegyelmet és figyelmet követelő finom kézmozdulatok kimunkálását, a kalligráfia művelését. Előbb-utóbb visszatérünk a piktogramokhoz és ennek a képi gondolkodásnak már látható jelei vannak – akad olyan „kutató”, aki még örül is e fejleménynek –, elég csak végigsétálni egy városi utcán, csak a beavatottak számára értelmezhető falfirkák mindenütt; elegendő szemügyre venni a világháló fórumait elárasztó hangulatjeleket és más „ikonokat”. A szóbeliség háttérbe szorulásának következményei ugyancsak riasztóak. Az elme csak a látványban nyer bizarr kielégülést, amikor már az egyetemeken is „vetítik” az előadás vázlatát. Civilizációnk jövője azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e helyreállítani a kimondott és az írott szó becsületét, mert e nélkül nem védhető meg sem az egyén, sem a közösség becsülete, de az emlékezete sem! Megdöbbentő az az igyekezet, amellyel elszakítjuk magunkat saját gyökereinktől; az a nihilizmus, amely tagadja az erkölcsi normák igazolható létezését; és az a szédítő gyorsaság, ahogyan réges-régi, gondosan bebútorozott civilizációnk ódon kincseit hajigáljuk ki az ablakon. Tragikus vége lesz ennek, sötét, barbár századok.

„Szentséges, naiv anakronizmus!” – kiálthatná bárki, aki ezt a hosszú okfejtést olvassa. Igen. Már-már hallom az ellenérveket: „Állásinterjún általában nem kérdezik József Attila születési évszámát.” Valóban, hacsak nem egy magyartanári állásra pályázik a pályázó, tőle ugyanis nem csak a költő életrajzi adatainak pontos ismerete várható el, hanem az is, hogy a tananyagba felvett verseit memoriter ismerje. Talán hihetetlennek tűnik, de nem haltam bele abba, hogy évszámok sokaságát kellett megtanulnom történelemből, ahogy abba sem, hogy a Thalész-tételt kellett alkalmaznom bizonyos matematikai problémák megoldásakor. Sokan elmondhatják ezt magukról. A kellő életkorban át kell esni ezeken a megmérettetéseken, és – bár nem szívesen ismétlem önmagam – a gondolkodás különböző idiómáinak ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki az életben „kompetenssé” váljon, hacsak nem szűkítjük a „kompetencia-alapú oktatást” és a valós, megszerzett kompetencia ismérveit arra, hogy képesek legyünk meghúzni egy csavart. (Mellesleg, régebben ezt tanították a technikaórákon.)

A kötelező, mindennapos énekórák ürügyén mára legyen elég ennyi. 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr317694442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.08.12. 10:22:43

Ismét egy érdekes posztot olvashattam, melyről már én is értekeztem párszor, pár helyen. És abszolút egyetértek. S mindez, mint pl. John Lukacs történeti munkáiban olvashatjuk (Az Egyesült államok XX. századi története pl.) sajnos némileg Tocqueville-nek ellentmondva, az amerikai kultúra káros hatásából származik. Hiszen, miként Lukacs is írja, a nyugati világ amerikanizálódott, melynek része ugye az oktatás amerikanizálódása is. Meg persze a nézetek amerikanizálódásáról is beszélhetünk. Melynek eredménye ez az "utilitarista", anti-tradicionalista elképzelés, hogy ami nem termel profitot, gazdasági hasznot, az szar és elvetendő (leegyszerűsítve persze). Szomorú ez abból a szempontból is, hogy pl. Tocqueville vagy Edmund Burke is pont amiatt ünnepelte az "Amerikai Forradalmat" a Nagy Francia Forradalommal szemben, hogy az amerikaiak az angol polgári forradalom vívmányait szem előtt tartva alkották meg a "konzervatív" szellemű amerikai alkotmányt. És pont ez a kultúra utasította el később a leginkább a tradíciókat (maga Henry Ford mondta, hogy "nincs szükségünk hagyományokra").

Szóval, igen "Az egyetemek ma a társadalmi-gazdasági „fejlődés” szolgálatába állított nagyüzemek, és emiatt költségesebbek is a régi universitasoknál; sokkal inkább emlékeztetnek globális üzleti vállalkozásokra, ahol a jövő mérnökei megtervezik a szép-új világot. "

Ugye az amerikai oktatás is a béka segge alatt van, tudtommal a történelmet ott nem is nagyon oktatják. Illetve egyetemeken próbálkoznak ezzel, de ott meg már szerintem bizonyos értelemben felesleges alapvető ismereteket pótolni... :D Az egyetem pont, hogy arra kéne, hogy specializáljon, de persze nemcsak abban az adott szakmában, hanem általában. Tehát az egyetemi filozófiaoktatás, amennyiben még műszaki karokon is fakultatív elvégezhető, ne azt nyújtsa már, amit 12-ben megtanulnak az emberek gimnáziumban...

És hát igen, valamennyire ismered az én problémámat is, hogy ebben az országban nem fogékonyak arra a kultúrára, amit az én megszerzett tudásommal építhetnék. A "filmtudomány" nemhogy lenézett ebben az országban, de egyenesen nem is nagyon van presztízse, nem létezik az egyetemen kívül. Pedig hát, nézzünk bele mélyebben, és végülis hasonló, mint a jog. :D Mármint abban a tekintetben, hogy jogászként is érteni kell valamelyest a közgadasághoz, sőt még a statisztikához és a filozófiához is. Nos, a filmek értelmezéséhez, összefüggések megtaláláshoz, a filmtörténet megalkotásához stb. is kell ismerni a történelmet, a filozófiát, az egyes kultúrákat, a fotóművészetet és a művészettörténetet, de bizonyos speciális területekhez a pszichológia egyes ágazatait is. A filmek nagy sok mindenre megtaníthatnak így, közvetett módon.

Persze nem anyagi hasznot hoznak a bölcsész szakok, vagy a kultúrával foglalkozás, hanem kulturális hasznot. Azonban mindezt ma az utilitarizmus jegyében elnyomják. Én is hamarosan megyek technikusi OKJ-ra, mert... mert erre kényszerít a rendszer, ha nem koldus-hippiként akarok létezni, tengődni.

Irtó káros folyamat ez szerintem, és nagyon káros következményei lesznek akár már a közeljövőben. Mert kultúra nélkül szerintem nincs lélek. Ahogy írtad: minden összefügg mindennel. Elemző képesség nélkül nincs matematika sem. A történelem összefüggéseit is logikai kapcsolatok hatják át. Az orvos is szimptómákat elemez. Analtikus gondolkodás nélkül nincs semmi. Márpedig ezt a művészetek fejleszthetik tovább. Aki tehát a kultúra ellen van, az a gondolkodás ellen van. AMi érthető mondjuk, hiszen a mindenkori hatalomnak nem gondolkodó emberekre, hanem engedelmes alattvalókra van szüksége, akik megtermelik a profitot a család, a munkavállalás és a hasznosság ideológiájának igézetében.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.12. 14:57:53

@Tenebra:

Barátom, köszönöm az értékes hozzászólásodat!

Bevallom, amikor ezt a blogot útnak indítottam, erősen gondolkodtam, mi legyen az alcím. Végül arra jutottam, hogy a „Széljegyzetek John Lukacs életművéhez” kissé túlzás lenne, egyfelől azért, mert a hízelgés bűnébe esnék, másfelől pedig azért, mert mások is hatottak rám. Ám ha egyetlen nevet kellene említenem, akkor Lukacs professzort említeném. Őt tartom a legnagyobb élő történésznek, sőt, jóval több annál. Történetíró. Ahogy ő Harold Nicolson diplomáciatörténeti és szépirodalmi munkáit olvasva tanult meg angolul írni, én a Lukacs-köteteket olvasva tanultam meg magyarul olvasni. Tizennégy éves voltam, amikor karácsonyra megkaptam Az európai világháború, 1939-1941 című könyvét és sorban a többit. Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története olyannyira fontos mű, hogy minden amerikai számára kötelezővé tenném az elolvasását – kíváncsi vagyok, hányan értenék meg. Summa summarum, mesteremnek tartom őt minden tekintetben, holott nem vagyok sem történész, sem író. Legfeljebb lelkes olvasó, aki fogékony az ő történelemszemléletére és szépprózájára. Óriási élmény volt számára, hogy az idei Könyvhéten találkozhattam vele.

Ő egyébként a Casablancát egy „idióta filmnek” tartja – ezzel azért nem értek egyet. A nyolcvanas években sokat foglalkoztatta Ronald Reagan és az amerikai „konzervativizmus”. Sosem értettem azt az ellentmondást, ami az amerikai „konzervatív republikánusok” lelkében honol: ígéretesnek tartják és pártolják a technikai „haladást”, a nukleáris hadviselést és az űrállomásokat, a lézerfegyvereket és a hadviselés legolcsóbb, leggiccsesebb leginkább nacionalista és a legkevésbé hazafi hírverését, miközben hátat fordítanak az emberi valóságnak, közömbösek a történelem iránt, fogalmuk sincs az emberiség épített és természeti örökségének értékéről, lemondanak a Földről és sorsunkat a kietlen világűrbe vetítik. Lukacs e lázálom filmes megvalósításának tartja a Csillagok háborúját, amit én is mindig utáltam. Ebben egyetértek a professzorral.

Burke nem tehetett mást, mint ünnepelt, hiszen az Újvilág brit alattvalói – Tocqueville még anglo-amerikaiaknak hívta őket! – az ősi angol szabadságjogokat védték a brit korona túlkapásaival szemben. Azt viszont már nem tudnám megmondani, hogy a „konzervatív republikánusok” mit szeretnének konzerválni.

Kulturális haszon! Ez a kulcsszó. Sokan nem értik.
süti beállítások módosítása