Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Dédapánk, Márai Sándor

2019. február 21. 16:53 - Finta László

Nem titkolom, sokáig idegenkedtem Márai Sándor műveitől.

Jól emlékszem, hogy a kétezres évek elején néhány hallgatótársam A gyertyák csonkig égnek új kiadásával lépett be az előadóba. Mielőtt a professzor megérkezett volna, az akademisches Viertel könnyű perceiben áhítattal bújták a kötetet. Feltételeztem, hogy ilyen sok kortárs olvasó nem tévedhet. Magam is elolvastam hát e könyvecskét, s kis túlzással szólva, a falat kapartam tőle kínomban, olyannyira modorosnak és erőltetettnek gondoltam; értetlenkedtem hazai és nemzetközi sikere láttán, és idegenkedésem (kizárólag a fentebb említett mű tekintetében) máig sem változott.

Márai-élményemnek az sem tett jót, hogy általam mélyen megvetett „polgári” és más politikusok is úton-útfélen hivatkoztak rá: Márai életműve – bár korántsem ismertem mélységében, s akkori, megbocsáthatatlanul sommás véleményemet egyedül éretlen ifjúságom menthetné – kimeríthetetlen közhelygyűjteménynek tűnt: „reakciósok” és „progresszívek” ugyanúgy mazsolázhattak belőle, mint antiszemiták és filoszemiták. Krisztinavárosi kőszobornak láttam Márait, félúton a Mikó utca és a Gránit lépcső között: jelesebb napokon megkoszorúzzák, ám a hétköznapokon legfeljebb a galambok tüntetik ki élénk figyelmükkel.

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy az én Máraim nem a divatossá vált író. 2016 tavaszán vettem kezembe a kulcsszöveget: a Szindbád hazamegy talán a legszebb Krúdy-regény, amelyet valaha olvastam, s amelyet nem Krúdy Gyula, hanem Márai Sándor írt, hét esztendővel irodalmi példaképe halála után.

Miután egyetlen éjszaka alatt elolvastam, a gőzfürdői felüdülés, a kávéházban megírt vezércikk és a London vendéglőben elköltött tokaszalonna és táfelspicc után nyomban a szívembe zártam Márait. Az eltűnt idő nyomába eredtem ezzel a derék kassai polgárral, és a „térkép mögött élő” régi Magyarország olyan látomását tárta elém, amelynek Alvinczi Eduárdon és Szindbádon kívül talán nem is volt más polgára. A saját Krúdy-regényét író Márai a szó legnemesebb értelmében vett reakciós író: „Hol van a régi ország, Szindbád úr?” – kérdi az „öreg hajóstól” Ede, a főpincér. „A lelkekben” – feleli Márai-Krúdy. Ezt a tán sosem volt teret, az ősatyáink képzelőerejével bebútorozott hazát és civilizációt szólaltatja meg a megszállottak szenvedélyével Márai, aki a sekélyes ál-írók és az elaljasult ál-hírlapírók megváltozott világában az írott-kimondott szó becsületét is őrzi.
marai_san_diego.jpg

Napjainkban talán úgy mondanánk, hogy emlékezteti az írástudókat saját felelősségükre egy olyan korban, amikor újfent el akarják venni azt a „valamit”, amelyet a szellem embere a „lelkében őriz”, s amelyet nem kevesen tálcán kínálnak fel ilyen-olyan rendű és rangú zsarnokoknak.

A „Krúdy-regény” után újraolvastam az Egy polgár vallomásait – immáron a mű helyreállított, teljes szövegét –, s valahol Berlin, Párizs, London és Milánó között rádöbbentem, hogy a dekadencia – különösen a húszas évek mondén hanyatlása, amikor a berlini ifjak kaszáltak a tőzsdén, a párizsi Ritz lobbyjában bármelyik magyar emigráns elcseveghetett a walesi herceggel, Milánóban pedig mindenütt elfogadták a Londonban vagy Frankfurtban kiállított váltókat – akár szép is lehet. (Korunk rút dekadenciájára majd unokáink tekintenek vissza keserédes derűvel és vágyódással.)

A hagyományos erkölcsi rend felbomlásának mérföldköve az 1938. esztendő, az Anschluss napja. S mindent, mit ettől kezdve Márai írt, úgy olvastam, mintha napjainkban vetette volna papírra egy élve boncoló anatómus kegyetlenségével: a Hallgatni akartam és a Föld, föld!… olyan láttató erővel mutatja be az 1938–1948 közötti évtizedet és máig ható következményeit, amelyről egy másik kortárs, a nyolcvanas évek értelmiségi köreiben sztárolt Bibó István – akit egyébként mindig is papírosízű gondolkodónak tartottam, bár erkölcsi helytállása előtt fejet hajtok – nem is álmodhatott volna.

S hogy mi maradt a régi polgári világból? Borúsabb hangulatomban hol ellentmondást nem tűrő eréllyel, hol rezignált legyintéssel azt felelném, semmi. Talán ezért kell újra és újra felütni Márait. Hogy a romok között megkeressük Marcus Aurelius kétnyelvű kiadását, s miután nem találjuk, örüljünk A polgári kutya gondozása című könyv viharvert lapjainak. Dédapáink kacatjait kutatjuk: a könyveken kívül egy-két francia porcelán gyertyatartó és egy cilinder lehet a kézzel fogható nyereségünk az emlékek és a kiérlelt bölcsesség felbecsülhetetlen értékű kincsestára mellett.

(Fénykép: az idős Márai Sándor San Diego-i otthonában, 1982 körül)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr8114641554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

α Ursae Minoris · http://noreg.blog.hu/ 2019.02.23. 13:01:37

Talán azon is múlik, hogy mivel kezdi az ember.
Nekem „Az igazi” volt az első könyv, amit elolvastam tőle, és az egészen lenyűgözött.
noreg.blog.hu/2014/03/17/marai_sandor_az_igazi_249

„A gyertyák csonkig égnek” viszont engem sem ragadott magával (még ha nem is váltott ki belőlem ilyen heves ellenérzést, mint a poszt írójából), ha az lett volna az első könyvem, amit olvasok Máraitól, akkor nem biztos, hogy lett volna kedvem továbbiakat is olvasni tőle.