Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Az én november hetedikém

2016. november 07. 11:54 - Finta László

Ellenforradalmi lázadás az óvodában

Nem vagyok sem született, sem hivatásos forradalmár, sőt, irtózom minden rebelliótól, de egy réges-régi, „rendszerellenes” megnyilvánulásomat szívesen felidézem ezen a napon. 1987. november 7-ét írtunk, az újbeszélül NOSZF-nak becézett bolsevik puccs hetvenedik évfordulóját „ünnepeltük” az óvodában. Alighanem, nem akadt olyan óvodai csoport széles e hazában és a „béketáborban” sem, ahol ne pirosra festett papírzászlókkal készültek volna a nagy eseményre. Mi is így tettünk. Miután elkészültek a zászlócskák, kivonultunk a szomszédos temetőbe, hogy az Ismeretlen Szovjet Katona sírjára tűzzük a kis műalkotásokat. Kissé összecsúsztak az „ünnepek”, november 7-én április 4-re is emlékeztünk, ám ez mellékes, a szovjet katona, az bizony szovjet katona, akár a Téli Palotánál esett el, amikor még a Szovjetunió sem létezett, akár Vértesszőlősön, 1945 tavaszán. Namármost, amikor leszúrtuk a hurkapálca rúdon függő zászlócskáinkat, megjegyeztem, hogy a cirill feliratú bádogobeliszk alatt német és magyar katonák is nyugszanak. Életemben először vétettem a kettős nevelés kötelmei ellen. Tudják:

„Fiam, amit otthon hallasz, arról az óvodában egy szót sem!”

Hát, én bizony szóltam egy szót. Mi több, büszke voltam apám tájékozottságára, s arra, hogy a nyílt titokba engem is beavatott. A dolognak nem lett következménye, legfeljebb amolyan ejnye-bejnye, és hogy

„Mit szólnának a szüleid, ha ezt látnák?”

– mire én a kisgyerekek megfellebbezhetetlen igazságérzetével feleltem, hogy

„Büszkék lennének rám!”

Megvádoltak tehát, hogy nem viselkedtem „szépen”. (Akkor még fel sem merült bennem, hogy az illendőnek gondolt, elvárt viselkedésre nem az erkölcsi „jó” és „rossz”, hanem az esztétikai „szép” és „csúnya” kategóriáit alkalmazzuk, de ez mellékes; amúgy, ha valakinek van arra ötlete, hogy miért alakult így, kérem, írja meg!) Mint mondottam, semmiféle következménye nem lett a dolognak, hiszen nem olyan idők jártak már akkoriban, hogy jött volna a fekete autó. Az óvodákat is átjárta a peresztrojka és a glásznoszty szelleme, bármennyire is szerették volna egyesek visszagyömöszölni őket a palackba.

Egyetlen következménye talán mégis lett „ellenforradalmi” tettemnek. Lerajzoltam Lenint. Méghozzá a tatabányai Lenin-szobrot, amely a nap minden pillanatában óvó tekintettel vigyázta szomszédos pártház bürokratáinak lázas semmittevését. A szobor egy hatalmas tapstéren állt, mellette absztrakt kőgolyók. Lenin amorf alakjából csak dandys pofaszakálla, tatáros tekintete és egy jókora kucsma látszott. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a proletariátus vezére, „aki feláldozta hős életét”, a kilencszázas évek hajnalán Svájc kényelmét élvezte és egy hotel recepcióján ezt írta névjegyére:

„M[onsieur] Vladimir Oulianoff, gentilhomme russe”

– vagyis Vlagyimir Uljanov úr, orosz nemesember. (Úgy látszik, Svájcban nem éleződött az osztályharc.) Akkoriban még azt sem tudtam, hogy „nagy október” napjaiban ez az alak női ruhában várakozott a Szmolnijban, mert attól tartott, elbukik a puccs; a Téli Palotát pedig nem rohamozták meg a petrográdi szovjet munkás- és katonahősei, illetve, megrohamozták, de a pincét, ahol jókora mennyiségű Hennessy konyakot és Dom Pérignon pezsgőt találtak…

Szóval, megihletett engem ez a Lenin; olyannyira, hogy pásztorbotot adtam a jobb kezébe. Mintha csak jó pásztor volna, nem pedig bolsevik bronzbálvány. Nekünk egyébként még azt mesélték a mesebeli „Lenin bácsiról” – hiszen így hívták őt az óvodában –, hogy nagyon szerette a gyerekeket és a gyerekek is rajongtak érte; hogy mindig megpaskolta a kisiskolások fejét (holott akár közéjük is lövethetett volna); hogy a kommunista szombatokon ő maga is beállt dolgozni a petrográdi proletárok közé; hogy imádták életében és mélységesen tisztelik halálában is. Némelyikünk már a múmiáról is hallott, én magam is, de elképzelni sem tudtam, milyen lehet, ezért nem rajzoltam le. 

img_0757.JPG

Amiképp megihletett az Auróra cirkáló is. A legendárium szerint ez a hajó adta meg a jelet a rohamra… Holott ekkor már egy kivénhedt csatahajó volt, amely a szentpétervári kikötőben várt arra, hogy szárazdokkba kerülvén, darabjaira szedjék szét… Gyerekkoromban egyébként imádtam Szentiványi Jenő Az óceán világa című könyvét, a szerző sok-sok brit hadihajóról írt – nagyjából ekkor fogant meg bennem a Királyi Haditengerészet iránti olthatatlan csodálatom.

img_0759.JPG

Íme hát, az én november hetedikém emlékei.

(Képek: a szerző gyermekkori rajzai, 1987)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr6811938857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.11.07. 13:10:46

Idézem: "A novhét performance-ok igazi jelentőségét azonban apaként foghattam föl. Késői korok, ha lesznek, fognak majd csudálkozni, hogy ezek a komoly, férfias, méltóságteljes szertartások, Ázsia és Európa légyottja az óvodákban (Kindergarten) is megtartattak, és a kis gonosz lurkók boldogan lóbálták az ő kis veres zászlaikat, ridegen elítélve a fasizmust és egyáltalán.
Amit valóban el szeretnék mesélni erről a ténylegesen perverz, a pornográfia, a gyermekmegrontás, illetőleg az öncélú baromság minden föltételét nagyvonalúan kielégítő izéről – az az a gazdagság, amellyel a gyerekek védekezni tudnak, végül is ellenünk, felnőttek ellen, az iskola ellen, az intézmények ellen.
A legidősebbünk azt találta ki, hogy mindent tud, hogy ne lehessen belé kötni, annak idején én is ezt választottam, biztos módszer, bár munkaigényes, és musterkindnek lenni, annak is van veszélye. Mikor őt kérdeztük, mert a szülő mindig kérdez, szegény ostoba, azonnal történelmi távlatba tette a délutánt, „Leninről volt szó, vagy Hitlerről, de azt nem tudom, hogy ezek kettők-e vagy ugyanaz vagy ikrek”.
A második számú csöndes, finom lélek, bújócskázik, rejtőzik, kedvesen mosolyog, és ki tudja, hol jár. Ráadásul akkoriban térdnadrágot viselt és csokornyakkendőt, és raccsolt, valóban akár egy kósza őrgróf. Megbocsátón jegyezte meg egy vállvonással, mint aki egy nagyon érdektelen dolgot említ, „valami fohhadalmi napok vagy micsoda”, hogy az volt.
A harmadik a legzabolátlanabb, nyíltan elkötelezettje a saját szabadságának, és egyáltalán nincs meghatódva a mi toleranciagyakorlatainktól, ő a kérdezés jogát is elvitatja tőlünk, nemhogy a felkínált válaszaink közt tallózna… Radikális, anarchista, joggal tiszteljük és féltjük (és csépeljük). Hogy mi volt az oviban, ingatta csak a fejét. „Semmi.” De hát mégis… „Semmi. Volni nem volt semmi.” Ugyan, de hát ott kóvályogtatok a piros zászlókkal… Hatalmas szemeit a még hatalmasabb szempillák alól lustán rám emelte. „Ja. Hogy az. Hogy arra gondolsz, Péter. Semmi. A születésnapomat ünnepelték ezek.” Májusi, mondani se kell.
Maradt egy negyedik. Vele így mi lesz híján novhét szép napjának? Sohasem fogom megtudni? Meglehet, több is veszett Mohácsnál. Nem megengedő is." (dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00171_kv.html)

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.11.07. 18:49:36

Köszönöm ezt a szöveget, nagyon tanulságos!

Bevallom, némi következménye lehetett volna az ügynek, anyám ugyanis abban az óvodában volt óvónő, szóval, ez a „meccs” nem volt tét nélküli. Jellemző, hogy otthon anyámtól kaptam az igazi fejmosást, apám inkább röhögött a bajusza alatt.
süti beállítások módosítása