Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Másnap

2016. október 02. 17:49 - Finta László

„Ne mündrim ku tot cse facse Csáuseszku pentru pácse!”

„… szóval édesapa azt mondta, hogy szart se ér az egész, legjobban tenném, ha szépen letolnám a gatyámat, és odakakálnék a szavazófülke padlójára, és aztán a cédulával kitörölném a seggem, és aztán betenném a borítékba és azt dobnám bele az urnába, hogy tudják meg, hogy mit gondolok a hülye referendumukról…”

– írja Dragomán György Puskák vagy galambok – békeverzió című novellájában. Bevallom Önöknek, szinte muzsikaként csengett ez a szöveg ma délelőtt a fejemben, amikor is készülődtem, hogy két utcával arrébb, a szavazókörben leadjam szavazatomat a… Mire is? Végül is, részt vettem a népszavazásnak csúfolt kutyakomédiában. Részvételemmel legitimáltam a rezsim ügyét. Nem vagyok rá büszke. Komolyan fontolóra vettem, hogy ki sem mozdulok otthonról. Ám korántsem bizonyultam „részvétlen demokráciánk” engedelmes kispolgárának; hiába cincogtatták odafönt a hegedűkön a félelem és a gyűlölet húrjait, én itt, alant nem perdültem táncra: súlyosan „kockáztattam Magyarország jövőjét” és érvénytelenítettem a szavazólapot egy szívélyes üzenet kíséretében, amolyan magyar virtusból.

Reakciósként eleve komoly fenntartásaim vannak a népakarattal és bármiféle forradalommal szemben, de ha már egyszer a hatalmasok urnákhoz szólítják „a népet”, akkor miért ne, elvégre én is „a nép” egyik tagja vagyok, nem? És végre, egyszer az életben, a magam nevetségesen kisszerű módján, „forradalmi tettet” vihetek véghez. Szívemben honkeserv, lelkemben méla honfibú, jobbkezemben pedig a golyóstoll és a „na, most majd megmutatom ezeknek!” elszántsága! Ius murmurandi. Ius resistendi. Ugocsa non coronat! Van abban valami végtelenül tragikus, hogy ezen a szomorú októberi napon a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviseli az autentikus ellenzékiséget és a józan észt. Lehangoló, ahogyan polgártársaim büszkélkednek érvénytelenített szavazólapjaikkal, és azt hiszik, „üzentek Budapestnek”. Én korántsem vagyok büszke az érvénytelen szavazatomra, ellenkezőleg, keserűséggel tölt el, hogy az ellenállás eszköztárából csak ennyire futja. Egyúttal mindennél beszédesebb bizonyítványt állít ki erről a szégyenteljes rezsimről.

„Egyszer az életben” – írom, pedig nem igaz. Máskor is előfordult már, hogy érvénytelenül szavaztam. 2004. december 5-én áthúztam a szavazólapot. Emlékszem, abban az évben éreztem először, milyen politikai kívülállónak lenni. Akkoriban vérgőzős nacionalisták és szűkkeblű szociál-soviniszták csaptak össze. Az egyik saját honfitársai között kutatta az ellenséget, és meg is találta mindazokban, akik akár szemernyi kétségüknek is hangot adtak a külhoni magyarok állampolgárságának kérdésében; a másik már két évvel korábban „huszonhárommillió román munkavállalót” vizionált és a nyugdíjrendszert „féltette”. Tanácsosabbnak láttam, ha távol maradok ettől. A 2008. március 9-ére kiírt „szociális” népszavazás is annyira felbőszített, annyira demagógnak tartottam, hogy – bármennyire is megvetettem Gyurcsány Ferencet és kormányát, az egész szocialista pártot, a szabaddemokratákról nem is szólva – nem szavaztam az ellenzék intenciói szerint. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkról szóló népszavazás nem hozott lázba, bár részt vettem és igennel szavaztam a tagságunkra. A Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez történő csatlakozásunkról szóló népszavazás idején még kiskorú voltam, de jól emlékszem a Horn-kormány gyávaságára és jobboldali ellenzéke kétlelkűségére. Az alkotmányozó többség jelentősen megváltoztatta az érvényesség szabályát, az ellenzék pedig a földtulajdonról is megkérdezte volna „a népet”. (Azóta a hatalom helyi székállói valóságos latifundiumokra tettek szert.) Volt egy elfeledett népszavazás is, amelyet Király Zoltán országgyűlési képviselő kezdeményezett a köztársasági elnök közvetlen választásáról, és az Országgyűlés – bölcsen – a legnagyobb nyári forróság napjára, 1990. július 29-ére írt ki; borítsa a feledés jótékony homálya. Egyetlen olyan országos népszavazást rendeztünk, amely valóban felér egy „dicsőséges forradalommal”: 1989. november 26-án érvényes és eredményes népszavazáson döntött az ország arról, hogy a köztársasági elnök az országgyűlési választás után választható meg, ezzel eldőlt, hogy nem válunk kelet-európai típusú elnöki köztársasággá, mint Románia. Ami azóta történt, tragédia.

S hogy mi történik ma este? A „közszolgálati” hírcsatorna bemondónője valószínűleg elsírja magát a népszavazás érvénytelenségének bejelentésekor; talán nem olyan hévvel, mint Phenjanban szokás a zsarnok halálakor, de az is megtörténhet, hogy a népszavazás érvénytelenségére váró migránsok áttörik a határt és megindulnak, mint a zombik Az élőhalottak éjszakája című filmben. (Esetleg bevághatnának belőle egy vágóképet.) Eközben mindannyiunk hőn szeretett miniszterelnök ura kiáll az ő sokasága elé és halántékán dagadó erekkel, homlokán az államférfiú zord sorsbélyegével világgá kürtöli, hogy „a magyar emberek nem hagyták magukat”, „üzentünk Brüsszelnek” és „hatalmas győzelmet arattunk a brüsszeli bürokraták fölött” – miközben az ország jegesen hallgat és a politikai küzdelemben könnyebben értelmezhető érvénytelen szavazatok száma valószínűleg az „igen” szavazatok számát is meghaladja.

Műsorra tűztek egy méregdrága tragikomédiát Herr Goebbels egyik darabjából – ám se katarzis, se felharsanó nevetés. Csak a vérünkbe oltott gyűlölet és a lelkünket mérgező keserűség. A gyilkos gyúanyag, amellyel kezdeni kell valamit, különben elég egy szikra, és a robbanás nagyobbat szól, mint a Teréz körúti csőbomba.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr8911760761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.