Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„We'll always have Paris”

2016. szeptember 25. 17:00 - Finta László

Magyar mozikban a Casablanca – széljegyzetek Kertész Mihály filmjéhez

Tímeának ajánlom

Kortalanság. Túlzás nélkül állíthatom, történelmi jelentőségű filmvetítésen vettem részt péntek este. Előző nap mutatták be először a magyar mozikban Kertész Mihály legendás filmjét, a Casablancát. Mélységes elégtételt és elégedettséget éreztem, amikor körbepillantottam a teremben: csaknem telt ház előtt vetítették a filmet; minden felnőtt korosztály képviseltette magát és még a taps sem maradt el, miután elhangzott szállóigévé vált záró mondat:

„Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship.”

Mi, a közönség, épp olyan kitörő lelkesedéssel néztük a filmet, mint az a közönség, amelyről Umberto Eco írt 1975-ben. Úgy tűnik, a Casablancán nem fog az idő – talán unokáink is értik és értékelik majd, amikor mi már rég’ nem leszünk.

Az amerikai férfi. Rick Blaine (Humphrey Bogart) alakjában van valami Ernest Hemingway hőseinek nyerseségéből. El kellett hagynia Amerikát, s miután Párizsban menedéket lel, egyesíti magában az Ó- és Újvilág legjobb erényeit: férfias, egyúttal szentimentális; mindent tud a borokról, a pezsgőkről, a fegyverekről és a hamis papírokról; a németekről és a franciákról; tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. New Yorkban még csak munkát keresett üres gyomorral és lyukas zsebbel – Ilsa Lund (Ingrid Bergman) ekkor még fogszabályzót viselő tizenéves kislány, amiképp a filmből megtudhatjuk –, majd fegyvert csempészett a spanyol lojalistáknak és az Etiópia függetlenségéért harcolóknak, végül, Párizs német megszállása után Casablancában kötött ki, s eközben mindent megtanult a világ dolgairól. Azt hiszem, ennyire dörzsölt fickó nincs is a világon. Humphrey Bogart fellépésében viszont tényleg van valami ellenállhatatlan: tudja, hogyan kell a tuxedót viselni, vagy csak annyit írni egy papírszeletre, hogy „O.K. – Rick”; tud hallgatni és minden megszólalásának van súlya. Pedig hol van ez az alacsony, elnyűtt arcú láncdohányos alkoholista színész olyan kortárs, cukros-nyálas-sportos „sztároktól”, mint Ryan Gosling, Shia LaBoeuf vagy maga Pókember, akikkel a mai nők álmodnak éjjelenként! (Nem tudom, Bogart milyen parfümöt használt, de abban biztos vagyok, hogy a Trumpertől az Eucris nagy kedvence lehetett volna! Még a cigarettafüst sem rontja le a hatást.) Bogart mai szemmel jelentéktelennek tűnhet olyanok számára, akik soha nem látták őt vagy nem hallottak róla: sehol egy tetoválás és kopasz fej, sehol egy kigyúrt bicepsz: „csak” férfias erények és fellépés. Ahogy Renault kapitány (Claude Rains) jellemzi Ricket:

„Well, Rick is the kind of man that... well, if I were a woman, and I were not around, I should be in love with Rick.” 

A semlegességtől a hazafiságig.

„I haven't the slightest idea!”

így felel Rick arra a kérdésre, vajon ki nyeri a háborút. 1941. decemberében járunk. (Tényleg, hány óra lehetett ekkor New Yorkban?) Az amerikai közhangulat lassan változik. Roosevelt elnök hiába kötelezi el magát, hogy hazája a „demokrácia fegyvertára” lesz, a húszas-harmincas évek elszigetelődés-párti érzelmei még elevenek, nem különben azok a befolyásos politikusok, akik ezt a külpolitikát képviselik a Kongresszusban. Mire véget ér a film, helyükre kerülnek a dolgok: a „Vichy” feliratú ásványvizes palack a szemétkosárba, Heinrich Strasser őrnagy (Conrad Veidt) a pokolba; a kollaborációt és a semlegességet legyőzi a hazafiság, Victor Laszlo (Paul Henreid) pedig így szól Rickhez:

„Welcome back to the fight. This time I know our side will win.”

(Szépen rímel ez a mondat Roosevelt táviratára, aki Pearl Harbor másnapján azt írja Churchillnek: „Most már egy csónakban evezünk.”)

Kétséges történelmi hűség. Nem várhatjuk el a Casablancától, hogy történelmi hűséggel idézze 1941 szellemét! Az alkotók valóban „a történelem ütőerén tartották az ujjukat” – ahogy Alec Cawthorne fogalmaz, de csak annyiban, hogy Amerika végül belép a háborúba és ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségesek győzzenek. Minden másban a Casablanca bájosan hamis. Hiszen – valljuk be – megmosolyogtató, hogy a De Gaulle tábornok által aláírt menlevelek mennyit érnek a náciknak. De Gaulle akkoriban Londonból szervezte a szabad franciák ellenállását és a nácik aligha törődtek holmi passzportokkal, amiképp egy bábállam távoli gyarmata szuverenitásának látszatára sem adtak semmit. Kétséges az is, hogyan szökhetett meg Victor Laszlo a lágerből. Ez bizony aligha sikerülhetett bárkinek is; és vajon miért akar eljutni Casablancán át Lisszabonba, majd onnan az Egyesült Államokba? Netán Manhattanből vezetné az ellenállást? Mr. Laszlo egyébként is bosszantó figura. A László ugyanis magyar név, nem pedig cseh, de az alkotók nyilván nem választhattak magyar hőst, hiszen hazánk a tengelyhatalmak oldalán üzent hadat a szövetségeseknek; ráadásul az ördögi Strasser őrnagyon kívül ő az egyetlen egysíkú figura. Az egyik éjfekete, a másik hófehér. Az árnyalatnyi különbségek sokkal izgalmasabbak: hogyan adja fel Rick a semlegességét és a szerelmét; hogyan válik a korrupt kollaboráns Renault kapitány elkötelezett hazafivá; hogyan kerekedik felül Ilsa lelkében a házastársi hűség? És vajon miért olyanok az európai menekültek, mintha egy párizsi divatszalonból érkeztek volna Rick bárjába, s nem a nácik megszállta Európa nyomorából? Persze, ez csak egy film.

Az erkölcsi magaslat.

„Play »La Marseillaise«… Play it!”

– kiáltja Victor Laszlo a karnagynak, Rick jóváhagyólag biccent a fejével és a zenekar rázendít. A hangorkán elnyomja a pattogó náci indulót; még a feslett erkölcsű kéjnő, Yvonne (Madeleine LeBeau) is fennhangon és könnyezve énekel, holott előző este még egy német tiszttel mutatkozott. Az érzékenyebb nézők arcán pedig legördül egy könnycsepp. Férfiasan bevallom, ezt a jelenetet magam is megkönnyeztem, ahogy a film végét is, amikor Rick és Ilsa szerelmének himnusza, az „As Time Goes By” is újfent felcsendül, komorabb tónusokkal. Hiszen nem csak ahhoz kell bátorság, hogy egy önfeláldozó hős szabadságharcot szítson egy lokálban, hanem ahhoz is, hogy „három ilyen jelentéktelen kis ember” a magánélet boldogsága helyett a háborút, „ezt az őrült világot” válassza – a bizonytalan győzelem reményével. Igaza van Umberto Ecónak, amikor úgy fogalmaz, hogy „…két klisé nevetséges. Száz klisé megható.” Visszatekintve, talán a való élet is klisék gyűjteménye, de korántsem biztos, hogy megható az összkép. Erről csak az aggastyánok vallhatnának, de az idősek többnyire szemérmesek, talán így is van rendjén. A Casablanca nem olyan, mint a való élet, bár abban kétségtelenül hasonlít rá, hogy nem tudni, milyen lesz a kimenetele. Talán emiatt olyannyira szerethető film.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr8111742365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.09.25. 17:50:16

Remek írás lett! Csak egy apróság: London az a Párizs...

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.09.25. 17:52:03

@FOUREY: Jaj, igen! Ekkora barmot, mint én... Egyetlen mentségem, hogy mindvégig a címben idézett Párizs motoszkált a fejemben. Köszönöm, hogy szóltál, azonnal javítom!

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.09.26. 19:41:09

Klisé ide vagy oda, a filmezés hőskorában minden elem újszerűnek hatott, még a giccs is. Ma ezek megbocsáthatatlanok lennének (vagy inkább azok is), de abban a korban jóformán precedens nélküliek voltak, legalábbis az irodalmon kívül.