Desmond Child olyan, akár egy olcsó halaskofa. Orrfacsaró bűzt árasztó halat árul a piacon. Nem csoda hát, hogy senki sem kér belőle. A hajdan szebb napokat is látott – azóta honosíttatott – dalszerző az 1956-os emlékév alkalmából a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” szolgálatába állva, újra hasznosította egyik korábbi szerzeményét – épp úgy, ahogyan boldogabb országokban a háztartási hulladékot szokás. Az alkotás költségeit ezúttal is a magyar adófizetők előlegezték. A rezsim ostoba abszurditását mi sem jelzi hívebben, mint hogy a dal egy „szabad országról” szól, ám a videó feltöltője a YouTube-on korlátozza a szólásszabadságot: senki sem mondhatja el a véleményét erről a műről.
Végtelen szomorúsággal tölt el, hogy egyes honi politikusok a giccs iránti olthatatlan és megmagyarázhatatlan vonzalomról tesznek tanúbizonyságot. Tíz éve hallhattuk a Paulo Coelho-i ihletettségű „A Föld könnyeit” (hallhattuk – micsoda képzavar!); ugyanebben az évben az akkori kormánypárt bömbölő „Igen! Igen”-kezdetű csatadallal szólította híveit az szavazófülkék egyperces magányába. Volna egy szerény javaslatom: ha lúd, akkor legyen kövér! Úgy vélem, ennek a rezsimnek a kényurai lelkük legmélyén betegesen vonzódnak a perverz tömegjelenetekhez. Miért ne vehetnének példát Észak-Korea Bölcs Vezéréről, amint fogadta a Kárpátok Géniuszát? Akik olyan szenvedéllyel vadásznak (kiváltképp, ha védett madarakra célozhatnak), mint Ceauşescu; akik olyannyira kedvelik az émelyítő pompát, mint bármely jöttment, azoknak gyerekjáték lenne összehozni egy grandiózus történelmi misztériumjátékot, olyat, mint a „Megéneklünk, Románia!”
Havasi Bertalan, a miniszterelnök szája, minap a reá jellemző tapintatos bájjal magyarázta a megmagyarázhatatlant. Mindenkit megnyugtatott, hogy a kormányfő
„… mindenkit alkotásra buzdít, továbbra is arra biztatja a művészeket, hogy – a magyar kormány támogatásával – minél több formában és műben fejezze ki azt, amit a magyar szabadságról, 1956 szellemiségéről gondol, érez.”
Írók, írjatok remekműveket! Mi már éltünk olyan „boldog időket”, amikor „Népünk Bölcs Vezére”, a Kopasz Sátán „mindenkit alkotásra buzdított”, csak akkor éppen a szocializmus nagyszerűségéről kellett volna buzgólkodni. A közkeletű anekdota szerint ez a kis Manó anno arra kérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt, írjanak-komponáljanak új, „szocialista szellemiségű” himnuszt, mondván
„… az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön.”
Illyés és Kodály bátran nemet mondtak „Nagy Tanítónknak”.
Honpolgárok! Mondjunk nemet mi is erre a fülsértő silányságra! A mi nagyszerű 1956-os forradalmunknak ugyanis van himnusza. 1956. október 23-án, a déli harangszó után csendült fel először a rádióban, majd november 4-ig szinte minden nap hallható volt. Nem tudni, ki volt az a zenei szerkesztő, aki műsorra tűzte Beethoven Egmont-nyitányát; nem tudni, érezte-e a pillanat nagyszerűségét; tudta-e, hogy történelmi tettet hajtott végre, ám az bizonyos, hogy tiszteletre méltó érzékenységről és kifogástalan ízlésről tett tanúbizonyságot.
Hallgassák meg Önök is! Amint felcsendül, minden zsarnok megremeg. Az Egmont-nyitány egy szabadságszerető nemzet forradalmának himnusza, nem pedig egy giccses-cirádás, halszagú rezsimé!