Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Mítoszok ellen

2015. november 22. 11:49 - Finta László

John Fitzgerald Kennedy elnök halálának évfordulójára

„Mitológia téveszt meg bennünket mindenfelé. Az igazság legnagyobb ellensége igen gyakran nem a szándékos, kitalált és becstelen hazugság, hanem a makacs, meggyőző és irreális mítosz”

– mondotta John Fitzgerald Kennedy (1917-1963), az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke, akit ötvenkét évvel ezelőtt gyilkolt meg Lee Harvey Oswald. Talán Kennedy elnök esetében a legszembetűnőbb a mítosz és a valóság közötti eltérés: a hatvanas években felnőtt amerikaiak, a „virággyermekek” döntő többsége a legnagyobb elnökök között tartja számon ezt a kétségtelenül kiváló szónokot, ám a későbbi, jóval konzervatívabb nemzedékek már árnyaltabban ítélik meg, és a kortárs történészek inkább egy jóravaló, jóképű, kellemes modorú playboynak tekintik, akinek nevéhez – az űrprogram kezdeményezését kivéve – nem fűződnek jelentős eredmények.

Jack Kennedy újgazdag bostoni ír családban született, és maffiakapcsolatairól elhíresült apja – aki mellesleg római katolikus írként angolellenes, izolacionista és náci-szimpatizáns volt; emiatt Sir Winston Churchill alig győzte kivárni, hogy az elszigetelődés-pártiak meggyengülésével Roosevelt elnök visszahívja londoni nagykövetsége éléről – beteljesületlen politikai ambícióit szolgálta egy életen át ahelyett, hogy vérmérsékletéhez híven élvezte volna a gondtalan társasági élet örömeit. Kennedy felelőtlenségéről és politikai képességeinek hiányáról mindennél többet vallanak magánéletének sokáig eltitkolt fejezetei. Egy olyan korban, amikor minden korábbinál szélesebbre tárultak a nyilvánosság kapui, és csaknem megszűnt a magánélet, egy politikusnak fokozottan kell óvnia támadhatatlanságát. Az elnök elhallgatta az amerikaiak elől halálos betegségét, hidrokortizon- és amfetaminfüggőségét; ő és a fivérei kérkedtek a nőügyeikkel, és ezzel támadhatóvá váltak. A XIX. században mindez titokban maradhatott volna, még a XX. század első évtizedeiben is – gondoljunk csak Wilson elnök második házasságára, Harding elnök kicsapongásaira, sőt, még a rokkant Rooseveltnek is volt szeretője –, ám a televíziós korszakban már semmi sem maradhatott rejtve a nyilvánosság előtt. Kennedy csak a tévéképernyőkön volt hűséges férj és boldog családapa.

Azokat a reformokat, amelyeket sokan máig Kennedynek tulajdonítanak, Lyndon B. Johnson és Richard Nixon hajtották végre erős kongresszusi ellenállást letörve. Az egészségügyi ellátást Johnson elnök terjesztette ki az idősekre, az „új föderalizmus” jegyében pedig Nixon elnök formálta át a közszolgáltatások és az adóbevételekből finanszírozott szövetségi programok tagállamok közötti elosztásának rendszerét úgy, hogy a korábbiakhoz képest jóval többen részesülhettek azokból, végül pedig, ő számolta fel az iskolai szegregációt, amelyre Kennedy nem volt képes a déli fehér demokraták lázadása miatt. Kennedytől csak szép szavakra futotta. Megígérte, hogy „egyetlen tollvonással” eltörli a szegregációt és garantálja a polgárjogok teljességét, ám nem tett semmit, emiatt csalódott feketék ezrei küldtek neki felháborodott levelek kíséretében töltőtollakat a Fehér Házba. A hatvanas évek „elveszett ifjúságának” és „beteljesületlen reményeinek” képviselőjéről, és az „amerikai liberalizmus úttörőjéről” mindennél többet mond szociális érzéketlensége. James T. Patterson történész felidéz egy beszélgetést, amely során Kennedy az elnöki tisztségről szót ejtve így fakadt ki Nixonnak:

„Csak a külügyek elég fontosak ahhoz, hogy egy elnök foglalkozzon velük, ugye? Úgy értem, olyan ügyekhez képest, mint például Kuba, ki nem szarja le, hogy a minimálbér egy dollár tizenöt cent vagy egy dollár huszonöt cent?”

Közkeletű legenda, hogy Kennedy békét akart Vietnamban, és a csapatok kivonására készült. Az elnök és emberei nem készültek csapatkivonásra, és szinte minden helyzetet rosszul mértek fel. A Kennedy-adminisztráció úgy növelte a védelmi kiadásokat, hogy az Egyesült Államoknak nem volt lemaradása a fegyverkezési versenyben, és ezzel hozzájárult a költekezés elszabadulásához. (Csak miheztartás végett: Nixon hivatali idején csökkentették a védelmi költségvetést az negyvenes évek óta első ízben; a sorozás eltörlésének és a hivatásos hadsereg megszervezésének előnyei pedig az első iraki háborúban mutatkoztak meg.) A Disznó-öbölben elszenvedett csúfos kudarc ellenére Kennedy terveket szőtt Fidel Castro zaklatására, és ezzel Nyikita Szergejevics Hruscsovot is felingerelte. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy Kennedy lökte Castrót Hruscsov és a szovjetek ölelő karjaiba. Jellemző, hogy a liberálisok Nixon nyakába akarták varrni a vietnami háborút, és sajnos sikerrel jártak, holott Kennedynek az indokínai térséggel kapcsolatos döntései katasztrofálisnak bizonyultak. Eisenhower elnöksége idején mintegy ezer amerikai katonai tanácsadó tevékenykedett Dél-Vietnamban, Kennedy elnökségének utolsó évében, 1963-ban ez a szám tizenhétezerre nőtt, és ez év decemberéig száznegyvennyolc amerikai katona esett el a harcokban. Johnson döntésképtelensége után Nixon tehetett-e mást, mint hogy addig bombázta Észak-Vietnamot, amíg a kommunista rezsim képviselői végre tárgyalóasztalhoz ültek?

A 35. elnök korai és értelmetlen halála máig felfoghatatlan. Az Egyesült Államok legtekintélyesebb és legtisztességesebb személyiségeiből összeállított Warren-bizottság 1964-ben arra a következtetésre jutott, hogy az 1963. november 22-i merényletet nem előzte meg semmiféle összeesküvés. Ugyanerre a következtetésre jutott a CIA tevékenységét vizsgáló Rockefeller-bizottság 1975-ben. A Kennedy-gyilkosságról szőtt elméletek „gyártása” legalább olyan busásan jövedelmező iparággá nőtte ki magát, mint a „mítoszgyártás”. Jacqueline Kennedy finom ízlése és óriási vagyona működtette az utóbbi iparágat. Az ő ötlete volt hároméves kisfiának nyilvános tisztelgése apja temetési menete előtt és a dísztelen, egyszerű sír felett lobogó, örökké égő láng. Ő irányította a „hivatalos” Kennedy-életrajzok elkészítését, ő szűrte meg a néhai férje elnöki könyvtárából kiáramló információkat, és végül, ő győzte meg a LIFE magazin újságíróját arról, hogy az elnöknek az Arthur király mondakörét feldolgozó Camelot című musical volt a kedvence, s ezentúl úgy emlegették a Kennedy-elnökséget, mint Arthur király legendás uralkodásának korát.

A tragikus sors elfogadhatatlanná teszi a prózai halált: azt, hogy nem történt összeesküvés; hogy egy huszonnégy éves, zavaros gondolkodású, magányos és érdektelen senkiházi is képes kioltani egy megnyerő, minden hibája és politikusi középszerűsége ellenére szeretetre méltó ember életét.

Nyugodjék békében!

(Fénykép: © Carl Mydans, 1963)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr988098224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.