Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Our Prime Minister is a sci-fi geek”

2015. november 10. 16:11 - Finta László

Kanada, 2015: a megvalósult liberális utópia

Kanada új, liberális miniszterelnöke, a negyvenegy esztendős, Justin Trudeau sci-fi rajongó, és egyik híve szerint ez a legfontosabb, amit tudni kell róla. Sokaknak fel sem tűnt, pedig ideje lenne megkondítani a vészharangokat. Bevallom Önöknek, mindig kellő távolságot tartottam a sci-fi műfajától és általában a szuperhősök, világmegváltók, csillagkatonák és csillagközi főgonoszok társaságától, az utópiáktól pedig valósággal kiráz a hideg. A „szuperhősök” karaktereiben mindig van egy jókora adag infantilizmus, amely miatt nem tekintem őket tiszteletre méltó figuráknak, az utópisztikus „mennyei boldogság” ígéretével szemben pedig mindig többre tartottam a megszokott dolgok kopottas kényelmét. 

Eddig jobbára az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek sekélyes képzeletvilágára hatottak a csillagközi figurák. Justin Trudeau feliratkozott a gyermeteg politikusok listájára; nem mintha túl sokat vártam volna tőle. Ezek a választott vezetők ígéretesnek gondolják, és valósággal fetisizálják a technikai „fejlődést” és gondolataikat olyannyira uralják a mozgásban lévő világ képzetei, hogy az iramra és az irányra sosem kérdeznek rá. Mindennél többre tartják a nukleáris hadviselést, az űrállomásokat, a lézerfegyvereket és a hadviselés legolcsóbb, leggiccsesebb, leginkább nacionalista és a legkevésbé hazafi hírverését, miközben hátat fordítanak az emberi valóságnak, közömbösek a történelem iránt, fogalmuk sincs az emberiség természeti és épített örökségének értékéről, könnyelműen lemondanak a Földről és sorsunkat a kietlen világűrbe vetítik. Elborzaszt ez a gyermeteg és kegyetlen vízió. Az légvárakat építő elmék a végtelen univerzumban keresnek csodákat és rettentő hatalmakat; képzeletüket kielégíti, ha a Jó és a Gonosz e világon kívül vívja harcát; nem kívánnak megöregedni, ugyanakkor fárasztja őket a földi élet, és a világűr végtelenségében remélnek örök ifjúságot. Ha így megy tovább, mindenki az enyhe elhülyültség állapotába kerül, és az örök rohanásban – amelyet szégyentelenül „haladásnak” neveznek – a létezésről lemállanak a lelki fegyelem kötelékei. Bágyatag unalom és kiegyensúlyozatlanság vár mindenkire ebben a „szép-új világban”; abban a világban, amelyben reményeik szerint az emberi méltóság és a személyiség végérvényesen diadalmaskodik az elnyomás sötét erőivel szemben, valójában eltörlik a méltóságot és megölik a személyiséget, hogy helyüket holmi kordivatok absztrakciói vegyék át. Aki pedig nem hajlandó behódolni, „befogadóvá” és „nyitottá” válni, azt „fasisztának” bélyegzik – mintha tisztában lennének a szó jelentésével –, holott az ilyen ember a civilizáció utolsó mohikánja, aki kételkedik abban, hogy az emberek közötti természetes különbségek lerombolása és a technológia diadala tökéletesebbé tenné a civilizációt, és csupán halkan, illő szerénységgel felteszi a kényelmetlen kérdést: vajon a „haladás” prófétái, az egyenlőség szószólói nem olyan jövendőt szabadítanak-e ránk, amelyben megfosztatunk a civilizáltságtól, és kivész életünkből minden nemesebb érzemény és érték?

Kanada liberálisai döntő lépést tettek ezen az úton. Felhőkakukkvár építői nem csupán csúfot űznek a tiszteletre méltó régi liberalizmusból, hanem a legrettenetesebb „progresszív” légvárak építőmesterei. Ha kormányt alakítanék, egyfelől olyan embereket hívnék meg a kabinetbe, akik korábban – akár kormányon, akár ellenzékben – bizonyítottak valamiféle politikai rátermettséget; másfelől olyanokat, akiket – tetszik, nem tetszik – nem lehet kihagyni a kormányból (így például párton belüli legfőbb ellenlábasomat jobban szeretném a kabinetben látni, mint a hangadó képviselők között); és mindig lesznek olyanok, akiknek a rangkórságát ki kell elégíteni egy-egy fénylő stallummal. De hogy tovább menjek: egy kormánynak nem az a rendeltetése, hogy e testületben a társadalom valamennyi osztálya, „színárnyalata”, tagjainak vonzalmai, hajlamai és emberi gyengéi képviseltessenek; a képviselők megválasztását egyébként is a választókra kell bízni, maguk a képviselők pedig kialakítanak majd valamilyen többséget a törvényhozásban akár egyszeri alkalomra, akár hosszabb távra. Egy kormánynak napról napra meg kell szereznie a törvényhozási többség támogatását, e bizalom nélkül cselekvőképtelen; a kormányfőnek pedig uralnia kell kabinetjét. A tanácsteremben a véleménykülönbségek elszabadíthatják ugyan az indulatokat, de amint belépnek a parlament üléstermébe, egy emberként kell megjeleníteniük a kormány politikáját.

Kanada liberális kormánya a felfegyverzett kordivat élcsapatává vált és ez végtelen szomorúsággal tölt el. Nem jósolok nagy jövőt annak az országnak, ahol csak azért hívnak meg valakit a kabinetbe, mert nő, meleg, rákbeteg, mozgássérült, vörös hajú, ateista, szikh vagy muszlim – vajon az egyszerű kanadaiakat ki „képviseli”? –; sőt, óvva intenék mindenkit, aki valaha miniszterelnök lesz, hogy a kanadai kormányalakítást tekintse követendő példának. Mintha nem is hús-vér emberek, gyarló és bűnös lelkek alakítanának kormányt, hanem holmi absztrakciók megtestesítői. Ha a kanadai liberálisok komolyan vennék az emberi méltóságot és a személyiség védelmét, sosem tudnánk meg, hogy a kabinetben ki a meleg, ki milyen hitű, miféle betegséggel küzd – a kormánytagok, mint minden ember, kizárólag az erényeikről tehetnének tanúbizonyságot. Meggyőződésem, hogy találomra kiválasztott száz kanadai értelmesebb és érdemesebb kormányt alakított volna, mint Justin Trudeau. Közöttük talán akadna egy-két kései gentleman: olyan esztétikai és politikai ideál, akinek nagylelkűségére minden szükséget szenvedő számíthat, aki lovagias a nőkkel szemben, és aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció örökségének. Tudom, az úriember emléke ma már a ködbe vész, és a gúnyolódásra különös hajlamot tanúsító sekélyes elmék legfeljebb piperkőc sznobot látnak benne, aki – mint Harold Laski, ez az izgága szocialista írta volt

„szabószámlájáról esetleg megfeledkezik, de kártyaadósságait mindig pontosan megfizeti”.

(Ehhez halkan csak annyit tennék hozzá, hogy nem a Laski-féle álmodozók, hanem a reakciós gentleman Churchill mentette meg a nyugati civilizációt Hitlertől.)

Nehéz idők várnak Kanadára és a kanadaiakra, mert az ideológiai élcsapatként fellépő kormány lényege nem a kormányzás, nem a politika, hanem az emberi természet „megreformálása” – bármi áron. Ottawában már ácsolják a politikai korrektség képzeletbeli guillotine-jait, de a keserű csalódás után ezek a derék északiak isznak egy pohárral kitűnő whiskyjükből, új parlamentet választanak és visszatérnek a dolgok természetes rendjéhez.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr168067932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2015.11.10. 20:44:00

Sok mindennel egyetértek, magam is többször szóltam Trudeau liberalizmus-félreértése, avagy -félreértelmezése miatt, de eközben éppen sci-fit is írok... :) Ez a műfaj legalább olyan tág fogalom, mint a történelmi regény, melyek közt egyaránt megtalálhatóak Victor Hugo klasszikus művei és a giccsősmagyarság hittérítő fantáziaregényei is. A jó sci-fi a jelenre, sőt a mindenkori emberre reflektál, épp mint más jó irodalmi mű. Kevés van belőlük.

A probléma szerintem kifejezetten a rajongással van. A sci-fi-kedvelő számomra nem egyenlő a sci-fi-rajongóval, utóbbi kevésbé sugall kritikai szemléletmódot, sokkal inkább technika-fetisizmust. Mindenkinek lelke rajtam de szerintem egy felelős politikus ne legyen rajongó. Se sci-fi-é, se a focié, se másé, mert félő, hogy rajongása tárgyát, eszközeit vagy az abból fakadó végletesen szubjektív szemléletmódját kívánja majd ráerőltetni a népre. Trudeau esetében ez itt a modernnek és jövőbélinek ható, valójából önmagából kifordított és túltolt, liberalizmusnak füllentett politikai korrektség. Más esetében más.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.11.12. 13:03:54

@Ódor Richárd:
Kedves Richárd!

Örülök, hogy rátalált a blogra és köszönöm értékes hozzászólását. Ma már érdemes volt felébredni: TGM a hvg-ben világgá kürtölte, hogy aki az új kanadai kormányon nevet, az „nyomorult reakciós, a nép ellensége”. Néha dédapám, aki az ötvenes években mindkét bélyeget büszkén viselte, tudta, hogy ez a jó oldalon álló emberek két ismérve.

Nem tagadom, hogy a sci-fi műfajának ugyanúgy van létjogosultsága az irodalomban, mint a fikciós történelmi regénynek, legfeljebb én vagyok földhözragadt. Legfeljebb annyit tennék hozzá – a sci-fitől függetlenül – hogy a modern ember gondolkodását eluralja a képiség, és e műfaj következménye az az infantilizmus, amelyről mások mellett George W. Bush többször tanúbizonyságot tett. Úgy kormányozta az Egyesült Államokat, mintha a Csillagok háborújából lépett volna ki. Ez a szemléletmód és lelki attitűd engem aggaszt a hosszú távú következmények miatt.

A rajongásról írottakkal teljesen egyetértek.

neoteny · http://word.blog.hu 2016.02.05. 10:33:54

Kanadában a képviselőket a választók választják meg: ez olyannyira igaz, hogy nincsenek pártlisták, csak egyéni képviselők kerülnek megválasztásra. Persze a first-past-the-post választási rendszer hatalmas aránytalanságokra ad lehetőséget (elméletileg lehetséges hogy mindössze 388 szavazattöbbséggel csak egy párthoz tartozó képviselők kerülnek a szövetségi parlamentbe), de hát ez a választási rendszer van (most) érvényben.

Maguk a képviselők pedig nem "valamilyen többséget" alakítanak ki, hanem pártfrakciókat (caucus) alkotnak, amin belül pártfegyelem uralkodik: en.wikipedia.org/wiki/Party_Whip_%28Canada%29

Kanadában a multikulturalizmus 1971 óta szövetségi kormányzati politika: Justin Trudeau apja, Pierre Elliot Trudeau vezette azt be. 1988 óta pedig törvényben is megfogalmazásra került: en.wikipedia.org/wiki/Canadian_Multiculturalism_Act

Amikor Justin Trudeau a kormányát "szivárványszínűre" alakítja, akkor csak érvényt szerez az előbb linkelt törvénynek:

It is hereby declared to be the policy of the Government of Canada to

[...]

(c) promote the full and equitable participation of individuals and communities of all origins in the continuing evolution and shaping of all aspects of Canadian society and assist them in the elimination of any barrier to that participation

[...]

(f) encourage and assist the social, cultural, economic and political institutions of Canada to be both respectful and inclusive of Canada’s multicultural character

Lehet ezt a hivatalos és törvényben is lefektetett szövetségi kormányzati politikát kritizálni -- de érdemes figyelembe venni azt is, hogy a legutolsó zavargások amik Kanadában történtek nem etnikai okokból robbantak ki, hanem egy elveszített sportmérkőzés után: en.wikipedia.org/wiki/2011_Vancouver_Stanley_Cup_riot ill. egyetemi tandíjemelés miatt: en.wikipedia.org/wiki/2012_Quebec_student_protests