Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Operett-sztálinizmus

2015. október 23. 12:42 - Finta László

Hosszasan tűnődtem, írjak-e október 23-ról; végül arra jutottam, felidézem egy réges-régi filmkritikámat.

A maga nemében zseniális film Keleti Márton Dalolva szép az élet című vígjátéka, amelyet 1950. szeptember 24-én mutattak be a mozikban. A korabeli közönség a betonszürke, kilátástalan, csengőfrászos, munkaversenyekkel, terv- és békekölcsön-jegyzésekkel agyonhajszolt életébe vihetett némi színt Balázs Samu, Ferrari Violetta, Gózon Gyula, Ladányi Ferenc, Latabár Kálmán, Makláry Zoltán és Soós Imre játéka, de filmünk elsődleges célja az ideológiai nevelés. Mert nemcsak hajnali Szabad Nép-félórákon és szemináriumokon kell nevelni a dolgozó népet, hanem a mozikban is, hiszen – mint Lenin mondotta volt – a szovjethatalom legerősebb szövetségese a film.

Ma már tudjuk, hogy a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus ideológiája olyan volt, mint a gyermekek rettegett kanalas orvossága: valahogy meg kellett édesíteni, ellenkező esetben kiköpték. Azt is tudjuk, hogy ekkoriban az ideológia még pusztán nem holmi szovjet szómágia volt – csak a hetvenes-nyolcvanas évekre „racionalizálódott” mosolyra fakasztó bikkfanyelvvé („Hagyjuk az ideológiát, elvtársak!” – ironizált a „tojásfejű” pártmunkásokon a pragmatikus Kádár János) –, hanem véresen komoly fegyver. Akinek a melléhez szegezték ezt a szuronyt Rákosi Mátyás és Péter Gábor szigorúan funkcionáló bőrkabátjai, tudta miről van itt szó: életről-halálról. Mindenütt megbújt az osztályellenség, a feudális és a klerikális reakció, a Horthy-fasisztákról nem is szólva, hiszen az osztályharc – Sztálintól tudjuk – a munkásosztály forradalmi pártján belül is éleződött. Meg az üzemeken belül is. Sőt, évtizedes múltra visszatekintő munkáskórusokon belül is.

Történetünkben az osztályellenség karmesteri pálcát ragadott a kezébe és a beszédes nevű Réz Győző (Balázs Samu) alakjában ütötte fel a fejét a becsületes dolgozók dalárdájában. (A korszak divatos beszélő nevei: Gortvai a Kis Katalin házasságából és Dancs az Állami áruházból.) Nem tudom, Önök mit gondolnak, de nekem első pillantásra feltűnt, hogy ezzel a Rézzel nincs minden rendben. Felháborító, hogy csokornyakkendőt köt, jól szabott öltönyt visel, fennhordja az orrát, mint holmi királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák. S ha mindez nem elég, a „Mi éhezünk és szenvedünk…” kezdetű szerzeményét kívánja előadatni a Szabad Népben meghirdetett országos kórusversenyen. A munkásosztály öntudatos tagjai is sejthettek valamit, hiszen kezdettől fogva megjegyzésekkel illették a küllemét, a repertoárját és még baloldali múltját is. Nem csoda: a baloldaliság – Lenin szerint – a kommunizmus gyermekbetegsége. Réz Győző nem akar „túlságosan sietni” a fejlődésben; „megrekedt”, valahol az 1930-as budapesti nagy munkástüntetés idején, amikor is vakbélbántalmakkal nyomta az ágyat, ahelyett, hogy a detektívekkel verekedett volna a nyílt utcán.

Persze ez is csak a reakció ármánya volt. Anti-hősünk találkozik ugyanis egykori munkaadójával, valami lecsúszott polgáremberrel, aki arról panaszkodik – hol másutt, mint a burzsoázia hajdani kávéházában –, hogy „két hete nincs cselédünk”, és a „nagyságos asszony idegei tönkrementek”. Réz egészen odáig ment, hogy esztétikai kérdésekben magával a gyár párttitkárával (Ladányi Ferenc) is vitába szállt. Egy amerikai professzorra hivatkozva fejtette ki nézeteit a zenei nevelésről. Mindenható és mindent tudó párttitkárunk azonban nem hagyta magát. Autentikus forrásból merített. A gyár könyvesboltjában egészen véletlenül ráakadt Zsdanov Szikra-kiadású művészetpolitikai válogatott írásaira. Mondhatni, a párttól kapott segítséget. Filmünk végére – ahogy lenni szokás – helyére tette Réz „karnagy urat”. Napnál is világosabb, hogy Réz a reakció ágense.

E száraz tényt persze a munkások is tudják. Csak hát, meg kell erősíteni a tudatukat. Éppúgy, mint amikor az élcsapat kívülről vitte be a munkásosztály soraiba a forradalmi öntudatot. A párttitkár támogatja a negyedszázados fennállását ünneplő Ezüstlant Kórus szakadását. („Nem árt egy kis harc a kultúra frontján, elvtársak.”) Torma Feri (Soós Imre) jár élen az „elhajlók” elleni küzdelemben, akik persze csak addig elhajlók, amíg maguk is rá nem jönnek, hogy Réz az orruknál fogva vezette őket. Még a botcsinálta könyvelő és amatőr bűvész (Latabár Kálmán) is belátta végre, hogy Réz a nép ellensége.

Új kórus alakul Új Hang néven. A szárnyaló kreativitásról árulkodó névválasztás hűen kifejezi a korszellem által megkövetelt progresszivitást, és az „új eszmék” diadalát. Ám a munkások élete nem csupán dal, noha a kultúra hatékonyan fokozza a termelést. Gózon Gyula és Makláry Zoltán egy hatalmas gőzkalapács – amolyan szocialista nehézipari dinoszaurusz – mögött állnak, miközben énekelnek. Egy nyúlánk acélkígyót tartottak a pörölyszörny alá. Nem tudni, mi készülhetett belőle. Az esztergagépek is csak gondot okoznak. Nem azért mert rosszak – szovjet gyártmányú gépek esetén ez elképzelhetetlen! –, hanem azért, mert munkásaink fokoznák a termelést, ugyanakkor csökkentenék a selejt munkadarabok mennyiségét. (Biztosan a reakció számlájára írják őket.) A hangulat forró, elvtársias, ám a dalárda „bolsevik” és „mensevik” szárnyra szakadása próbára tette a kedélyeket. Közeledik a végjáték.

Mert minden jó, ha a vége jó. Réz megszégyenül. Varga elvtársat (Simándi József), az ifjúmunkás-énekest felveszik a Zeneakadémiára. Némi magánélet is belefért a szocializmus építésébe: Torma Feri elnyerte Kádár elvtársnő (Ferrari Violetta) kezét. Az immár újraegyesült Új Hang kórus pedig elképesztő sikert aratott az országos versenyen. De előbb a gyárban megbúvó „Swing” Tónit (Pongrácz Imre) is lebuktatják, aki valami „gyalázatos” szöveget mázolt a gépcsarnok falára, no meg állandóan swinget hallgat, arra táncol a félvilági tánciskolában – micsoda fertő! –, és öltözködésében is az „amerikai stílust” követi. Kórusunk a „Szállj, te büszke ének…” kezdetű „tömegdalt” adja elő a Zeneakadémia nagytermében és az Operában is, Lenin és Sztálin kettős domborműve alatt, de az óvó-biztató tekintetű Rákosi Mátyás portréja is vigyáz rájuk és lelkesíti őket.

Filmünk a maga nemében zseniális – ütöttem fel e sorokat. Igaz. De a mai néző számára, aki nemcsak ítélkezni kíván, hanem a megértésre is törekszik, egy rettenetes kor rémképe, ami ellen lázadni kellett.

(Fénykép: jelenet a Dalolva szép az élet című filmből.)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr938014277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.10.23. 13:14:58

Balázs Samut és a karaktereinek fanyarságát mindig nagyon kedveltem. Ő is rajta van a "de kár, hogy sose láthattam színházban" listámon.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.10.23. 14:43:31

@FOUREY: Balázs Samu ebben a filmben annyira kimért, fanyar és ármánykodó, ugyanakkor annyira bájos, hogy nehéz eldönteni, valóban szándékkal akasztja a küllőt a szocializmus építésének nagy munkájában, vagy csak rosszkor volt rossz helyen. Másik kedvenc reakciós figurám Ajtay Andor, aki nagyúri eleganciával áll keresztbe a „haladás” útján a Kis Katalin házassága című filmben, amely legalább annyira bárgyú és rettenetes, mint a Dalolva szép az élet.