Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„A végtelenség szimbóluma”

2015. szeptember 22. 16:59 - Finta László

A polgári házasságkötési „szertartásról”, avagy életünk legemlékezetesebb közhelyparádéja

Idén nyáron több ismerősöm házasságkötésének voltam tanúja és ezek az események megerősítettek abban, hogyan nem szabad házasságot kötni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a polgári házasságkötési „szertartás” nem más, mint hanyatló korunkban a profán szakralizálódása: olyan közhelyparádé, amely méltatlan a férfi és a nő arra irányuló elhatározásához, hogy közös életüket a törvény előtt szentesítsék.

Az időrendben első, a júliusi hőség tetőzésekor megtartott polgári esküvőn meggyőződhettem az anyakönyvvezető alkalmatlanságáról. Unalmamban jobb híján a helyi művelődési ház „házasságkötő termének” – az önkormányzat házasságkötésre szolgáló hivatali helyisége – szegényes, a szocreál és a népi művészet bizarr egyvelegéről tanúskodó berendezését bámultam; gondoltam, semmi sem változott itt az elmúlt negyedszázadban, legfeljebb a búzakalászos Kádár-címert lecserélték a koronás kiscímerre, ám hirtelen mintha villám csapott volna belém és a násznép is felszisszent: az anyakönyvvezető asszony negédes mosoly kíséretében közölte az ifjú párral és a násznéppel, hogy a házasságkötésnek egy „icike-picike törvényes akadálya van.” Képzelhetik, hogy az „álomgyár” szirupos mozifilmjein felnőtt rokonság és a barátok, akik mellesleg a jogban sem jártasak, de megszámlálhatatlan olyan jelenetet láttak, amikor a békebíró dörgedelmei elhangzanak – „Akinek pedig bármi tudomása van arról, ami e pár egybekelését meghiúsítaná, most szóljon, vagy hallgassa el örökre!” –, mit érezhettek az „icike-picike törvényes akadály” hallatán… Aki anyakönyvvezetőként eljárva ilyesmivel tréfálkozik, nincs tisztában a szavak jelentésével és súlyával, ennél fogva alkalmatlan arra, amivel megbízták. A Polgári Törvénykönyv szerint a házasság jogi akadályának ugyanis a házasságkötést megelőző eljárás során ki kell derülnie, a házasulóknak igazolniuk kell, hogy házasságkötésük jogi feltételei fennállnak. Az „icike-picike törvényes akadály” nem más, mint a „boldogító igen”, vagyis a házasság létrejöttének feltétele: házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlévő férfi és nő az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelenti, hogy egymással házasságot köt. Úgy vélem, hogy a házasság jogi akadálya és létrejöttének feltétele közötti különbség megértéséhez nem szükséges kifinomult-kicsiszolt dogmatikai képesség, amely egy anyakönyvvezetőtől nem is várható el, ám az igenis elvárható tőle, hogy érezze a szavak súlyát, tisztában legyen a jelentésükkel és a következményeikkel, végül ne tréfálkozzon olyan helyzetben, amikor a tréfa nem helyénvaló. Gondoljanak csak bele, mi történne akkor, ha a házassági bontóperben ítéletet hirdető bíró merő „jóságból”, vagy hogy oldja a pillanat feszültségét, nem felbontja a házasságot, hanem fenntartja?

Egy másik polgári esküvőn az anyakönyvvezető a törvény emelkedett szigorával járt el; valósággal éreztem, hogy – kis túlzással szólva, akár a római jog szerinti matrimonium cum manu létrejöttével – a felség a férj hatalma alá kerül. Ezen az esküvőn a közhelyparádé billentett ki lelki egyensúlyomból. Még a szertartás előtt – egy kedves barátom ugyanilyen helyzetben tanúsított hidegvérével, az ő nyomdokain járva – bizalmasan közöltem a vendégként ugyancsak jelenlévő egyik ismerősömmel, hogy értékes tudásra tehet majd szert az esküvőn: megtudhatja, hogy a gyűrű a végtelenség szimbóluma, a harmadik gyertya pedig a férj és a feleség közös életét jelképezi. Képzelhetik, amikor mindezek valóban elhangzottak, az illető alig bírta visszatartani a nevetését. Felajánlottam neki, hogy nagy összegben fogadhatnánk, vajon felhangzik-e a Ballade pour Adeline, Richard Clayderman elcsépelt zongorajátéka, s amikor a hangfalakból diszkréten felcsendültek az unalomig ismert dallamok, a kitörő nevetés olymposi volt.

Úgy vélem, e közhelyek ellen harcolni kell, annyira méltatlanok egy közös élet kezdetéhez és általában az igényesen élt élethez. Ha valaha megnősülök, a polgári házasságkötést násznép, pezsgő, a harmadik gyertya és a végtelenség szimbóluma nélkül kívánom abszolválni: a törvény rendelkezései szerinti jognyilatkozatok megtételén nincs mit ünnepelni. A profánt élesen el kell választani a szakrálistól. Noha nem vagyok a hívő ember abban az értelemben, hogy bármely vallás tételes előírásait követném, nem éreznék lelkiismereti konfliktust, ha a római katolikus egyház szertartása szerint fogadnék örök hűséget a szeretett nőnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy részemről ez merőben esztétikai igény. A római katolicizmusban van valami fenséges. Amikor az ember belép egy római katolikus templomba, kissé összeszorul a szíve, önkéntelenül a freskókra szegezi a tekintetét, kimért léptekkel közelít az oltár felé – érzi a pillanat nagyságát, az egyház tekintélyét és a Mindenható jótékony jelenlétét. (A protestantizmus számomra túlságosan nacionalista, demokratikus és híján van a fenségességnek.) Az egyházi szertartáson tett fogadalom talán erősebb, mint a világi törvény szerinti jognyilatkozat, mert a lelkiismeretre hat; lózungok és lányregényekből kölcsönzött szirupos idézetek helyett pedig Isten igéjét hallhatja az ember, ha nem is latinul – ami fájó –, de mégis a Biblia-fordítások évszázados, megszentelt nyelvén. E kételkedéssel vegyes csodálat talán nem is annyira szentséggyalázó, mint az üres közhelyek.

Ez az emelkedettség teszi varázslatossá az életet azzal, hogy a házasságot megszenteli és magasabb rendű céloknak rendeli alá, és jóleső érzéssel tölti el az embert, ha bontóperének tárgyalása alatt elmerül a szép emlékek tengerében.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr447809056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ada1 2015.09.22. 17:18:56

Az, amit egy külső szemlélő e fentiek szerint értelmez, az az összes hibája ellenére a házasságkötésben résztvevő felek számára lehet, s valószínüleg könnyekig megható, örök emlék marad. Nem lehet, és nem is szabad mások cselekedeteit, főleg nem házasságkötését a ráció oldaláról megközelíteni, mert ugyanúgy fals, irreleváns módon megyünk el a lényeg mellett, mintha azt kérnénk, mondják meg mitől szerelmesek a házasulandók a másikba. Ezek olyan dimenziók, melyek attól szakrálisak, amit az emberek megélnek, és beleképzelnek, nem attól, mi kívülről mit racionalizálgatunk...

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.09.22. 17:45:32

@Ada1: Kedves Ada! Szó sincs itt rációról, ellenkezőleg: egy ilyen esemény csak akkor emelkedhet a meghatódottság magaslatára, ha a formákat betartják. Feltétel és akadály nem pusztán szavak, hanem jogintézmények, amelyek súlyos és igencsak eltérő következményekkel bírnak. Ha egy anyakönyvvezető nem képes értelmezni a kettő közötti különbséget, akkor alkalmatlan arra, hogy a törvény betűje és szelleme szerint összeadja a házasulókat. Mellesleg, én ott voltam, és elhiheted nekem, micsoda morajlás hallatszott a teremben.

Ami a szakralitást illeti, nem vagyunk egyformák. Egy reakciós számára a formák és a hagyományok legalább annyit tesznek hozzá egy ilyen eseményhez, mint az az elkötelezettség és szerelem, amit a házasulók egymás iránt éreznek. Egy biztos, én nem vagyok a tengerparton, metróállomáson, repülőgépen megkötött házasságok híve, egész egyszerűen azért nem, mert nevetségesnek és méltatlannak tartom e helyszíneket.

Nem vagyunk egyformák. :)

Tenebra 2015.09.22. 22:27:38

Tökéletes egyetértésem! :D Idén voltam egy esküvőn én is, és még a gyertya is elaludt... Ennél unottabb, bénább szertartást aligha láttam, pedig a polgári esküvők amúgy sem állnak a helyzet magaslatán. Igaz, az egyházi is lehet szar, ha rossz a pap. De valóban, annál ott a templom atmoszférája, szemben a házasságkötő termek unalmas modernizmusával.

A legrosszabb valóban a zene, de a vékony hangon előadott, halk sablonok még rosszabbak. Úgy gondolom én is, hogy ez a szertartás gyilkolja meg a lényegét az egész házasságnak.

Egyébként én nem tartom sokba a házasság intézményét, formalitás. A lényeg nem akkor születik. De a templomi esküvőt még így is többre becsülöm.

Én, ha "esküdnék", az valami különleges, elhagyatott helyen lenne, és megpróbálnám kiiktatni a polgári szertartást... :D

Vodkanari 2015.09.24. 09:37:50

Bár valószínűleg sosem fogok megnősülni, ha valaha lenne esküvőm, a Fellini-féle módszert követném. Bár ők a háború miatt kényszerültek erre, de számomra a tökéletes esküvő: Fellini és Giulietta a lakásukban, összesen öt ember (ők ketten, a két tanú és a pap) jelenlétében kötöttek házasságot, majd elmentek egy étterembe vacsorával megünnepelni. Ha valamit utálok, az a felesleges rongyrázás, a hivalkodó, "csak azért is megmutatom hogy mennyire klassz, trendi (és pénzes) vagyok" attitűd, ami manapság gyakran az esküvőket is megbélyegzi. Legyen minél különlegesebb, minél nagyobb szabású, minél giccsesebb "életünk legszebb napja", csak hogy aztán mutogathassuk a profira fényelt fényképeket a haverjainknak (aztán öt-tíz év múlva majd jön a válás, ami nem ennyire felséges). Mondjuk én alapvetően nem értem, hogy minek kell ceremónia és papír ahhoz, hogy két ember együtt éljen és szeresse egymást.

Thaliavilaga 2015.09.26. 16:44:16

A nyáron én is voltam egy esküvőn - talán ugyanabban a házasságkötő teremben és ugyanannál az anyakönyvvezetőnél, ahol Te is -, ami teljesen felháborított. Ugyanígy elhangzott a viccelődés a boldogító igen hiányával, mint akadállyal kapcsolatban...de nekem a mélypont azon az esküvőn az volt, amikor úgy hívta fel az ifjú párt a hitvesi csókra, hogy "egy cuppanóssal köszönték egymást"... Ja, és a nagyon fontos kérdést először a menyasszonyhoz intézte, hogy a vőlegénynek addig legyen ideje még egy kicsit gondolkodni...(sic!) Totálisan le voltam döbbenve. Nem tervezem a férjhezmenetelt soha (ebben a kérdésben Vodkanari véleményét osztom: 19 éve élek boldogan az első és egyetlen szerelmemmel, nem gondolom, hogy egy esküvőtől sokkal többet jelentene a kapcsolatunk, az esküvőre szánt pénzt inkább magunkra költjük), de azt mondtam, ha az anyakönyvvezető az én nagy napomon (mondom, nem lesz ilyen, de ha mégis...) ezt a műsort adná elő, szerintem visszamennék reklamálni...

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.09.28. 22:14:19

@Thaliavilaga: Szinte biztos, hogy ugyanarról az anyakönyvvezetőről beszélünk. :) A "cuppanós" ott is elhangzott! Megdöbbentő, hogy valaki ennyire infantilis legyen. Az esküvő után egy-két héttel volt szerencsém beszélgetni az egyik örömanyával, és nem hallgatta el a megdöbbenését. Sokakat leforrázott az ott tanúsított hozzáállás.

Ha mindez az én esküvőmön hangzott volna el, kikeltem volna magamból.