Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Tölgyfa vagy nádszál?

2015. szeptember 01. 02:47 - Finta László

Az európai emberek önutálatáról és elidegenedéséről

Néhány nappal ezelőtt egy kedves ismerősöm felindultan írt a Keleti pályaudvar környékén uralkodó állapotokról, majd megjegyezte, hogy

„… ha egy európai ment Afrikába vagy Ázsiába, soha nem kérdezte meg a történelemben, hogy szabad-e, jöhet-e, csak odament, ha kedve volt. De nem aludt az aluljáróban, a betonon, a gyerekei nem játszottak szemétben.”

Kedves ismerősöm odáig ment, hogy a „természettel harmóniában élő népeket” mi tettük tönkre, kiűzve őket erdeikből, ellopva a Föld méhének kincseit. Bevallom Önöknek, szíven ütött és elgondolkodtatott ez a szenvedélyes kirohanás. Nem először tapasztalom, hogy sok kortárs európai leplezetlen utálattal tekint az európai emberekre. Talán sejthetik, hogy – ha nem is utálattal – meglehetős értetlenséggel, kételkedéssel és idegenséggel fogadom az európai (és általában a nyugati) embereket és történelmüket – a mi közös történelmünket – érő vádakat.

Úgy vélem, a hódítás nem a nyugati ember uralkodó jellemvonása, hanem az emberi természetből fakadó hajlam. A „nemes vademberek” is háborúztak egymással, egyik törzs tűzzel-vassal irtotta a másikat (feltéve, ha ismerték a fémeket); a győztesek rabigába hajtották a legyőzötteket, megbecstelenítették asszonyaikat, feldúlták szerény otthonaikat, elfoglalták földjeiket és jószágaikat – legfeljebb az ilyen népeknek nincs írott történelmük és e szó jelentését sem ismerik, ezért nem tudunk háborúikról sem. (Gondoljanak bele, a tuszik és a hutuk is harmóniában éltek a természettel. És mit művelt egymással a két törzs a közelmúltban? Az évszázados gyűlölködés magvait nem a belga gyarmatosítók hintették el közöttük. Vajon elítélendők a belga hódítók azért, mert kihasználták a törzsi ellentéteket? Aligha. Minden hódító így tett volna. Egy harmadik „természeti” törzs is. A divide et impera elve nem a római szellem vívmánya, bár kétségtelen, hogy nincs még egy olyan nyelv, mint a latin, amely hasonló, az emberi természet archaikus mélységeit láttató tömörséggel fejezné ki ezt az ősi elvet.) 

Napjainkban eretnekségnek számít, ha valaki dicséri a gyarmati rendszert. Én mégis megteszem. A nyugati gyarmatosítók alkalmanként megmutatkozó kegyetlensége, és az, hogy a gyarmatosított népeket alacsonyabb rendűnek tartották, nem szabad, hogy elhomályosítsa a gyarmati rendszer eredményeit. Attól kezdve, hogy valamely idegen terület valamely nyugati monarchia vagy köztársaság fennhatósága alá került, a politikát a helyi népességgel, törzsekkel felmerülő vitás kérdések békés, pártatlan bíróság előtti rendezése határozta meg, amelynek során kialakult a modern kor követelményeinek megfelelő helyi jogrend. A nyugati hódítók – hála a klasszikus iskolai tananyagnak – nem ismertek más példát:

„Mások a lélekző ércet véssék ki puhábbra,

(elhiszem én) s eleven képpé messék ki a márványt,

pert jobban vigyenek, mérjék ki az ég sugarának

pályáját okosan, s mondják meg a csillagok útját.

Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy

(ez müvészeted), és hogy szabd meg a béke szokását,

és kíméld a legyőzöttet, de tipord le a dölyföst!”

 (Vergilius: Aeneis, VI, 847-853 – Devecseri Gábor fordítása)

 

 

A nyugati hódítók – szemben a keletiekkel, a muszkákkal és a tatárokkal – nem élték le mindazt, amit a meghódított földeken találtak, hanem építettek is. Ha úgy tetszik, új minőséget hoztak létre, fenntartották a békét, amely ma is dicsőségére válik az egykori hódítóknak. Mert ne feledjék, hogy Földünk darázsfészkei akkor alakultak ki, amikor a gyarmatosítók távoztak, átadva helyüket olyan helyi „eliteknek”, amelyeknek legjelesebbjei nyugati egyetemeken tanulták meg, milyen eszmékkel lehet a Nyugat és egymás ellen küzdeni. Arra kérem Önöket – különösen a „természeti népekért” aggódó olvasóimat –, tegyék fel maguknak a kérdést: vajon a Ferencz József-föld őshonos eszkimói éreztek bármit is az Osztrák-Magyar Monarchia jelenlétéből? Bárcsak érezhették volna! De – félre téve az előbbi, szándékosan frivol példát – komolyan gondolkodjanak el, vajon Uganda törzsei a brit gyarmatosítók uralma alatt szenvedtek többet vagy Idi Amin rémuralmát nyögve? Idi Amin és a hozzá hasonló szörnyetegek, a Bokassák és a Kadhafik egy absztrakt agyszülemény, a népek önrendelkezési jogának következményei, holott nem létezett olyan „nép”, amely e jog alanyává válhatott volna, de olyan, természetes határoktól ölelt terület sem, amelyen e jogot érvényesítve kialakulhatott volna bármiféle életképes szuverén. Diadal ez?

A nyugati emberek „bűnlajstroma” korántsem merül ki a gyarmatosítás kegyetlenségeinek felemlegetésével. Amikor a „haladó értelmiségiek” arra intenek minket, hogy legyünk „befogadók” és ítéljük el a „régi kirekesztők bűneit” – e „bűnöket” a „progresszív” kánon szerint a „fehér, heteró férfiak” követték el –, akkor voltaképpen arra szólítanak fel, hogy tagadjuk meg a történelmünket és civilizációs-kulturális örökségünket – mindazt, ami minket másoktól megkülönböztet. Meg kell nyitnunk szívünket és elménket minden kultúra és „alternatív életmód” előtt – és ócsárolnunk kell a sajátunkat. Érdekes ellentmondás rejlik a mélyben: a „bűnös” nyugati civilizációt éppen az egyéb kultúrák befogadására irányuló szüntelen törekvése ejti a szigorú ítészek túszául. Észre sem veszik, hogy a civilizációnkról alkotott „megsemmisítő” ítéletük valójában megerősíti e civilizáció kivételességre való igényét.

A következmények rettenetesek. Napjainkban a fiatal nemzedékek a történelem formálta hűségen és a tekintélyen nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett az egyenlőségen és a befogadáson alapuló társadalom ortodox hitvilágát kapják, és szinte mindenütt azt hallják, hogy bűn megítélni másokat az életmódjuk miatt. A más kultúrákkal szemben tanúsított „nem megítélő” viszony együtt jár a sajátunk kérlelhetetlen szidalmazásával és pellengérre állításával: ősatyáink erőfeszítései „bűnök”, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük idejét múlt babonaság. Az örökségünk ellen intézett „haladó” támadások eredménye az elidegenedés. Korunk nyugati embere – ahelyett, hogy a dolgok rendje szerint meglett korára olyanná válna, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, amely eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik a talajba – „nem találja önmagát”, az egész világ gyűlöletévé fajuló önutálat karmai között vergődik és holtáig nádszál módjára hajladozik az élet szélviharában. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr887749888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.