Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Az elnök, a pápa és a társhercegek

2015. augusztus 15. 01:34 - Lord Meldrum

2016-ban Amerika ismét elnököt választ. Imádkozom, hogy ne Donald Trump legyen a 45. elnök. Méla undor lesz úrrá rajtam, ha meglátom. Még egyes magyar lapok is arról tudósítanak – a legcsekélyebb kételkedés nélkül –, hogy Trump népszerűsége szárnyal, Trump széles gesztusok közepette paprikavörös fejjel ordít a mikrofonba, és a közönség örömét leli benne. „A legesélyesebb republikánus elnökjelölt” személye kapcsán érdemes elgondolkodni, mivé fajult az elnöki hivatal, és tanácsos eljátszani a gondolattal, vajon hol jobb a kormányzás: az Amerikai Egyesült Államokban, a római katolikus egyházban vagy Andorrában?

christophergregory.jpg

Talán keveseknek tűnik fel, hogy az elnök személye, kormányzási stílusa, kabinetje inkább hasonlít egy választott királyéra és udvartartásáéra, mint egy olyan államfőére – legyen akár alkotmányos uralkodó, akár köztársasági elnök –, akinek jelenléte Európában már sokaknak fel sem tűnik. Európában már csak két választott uralkodó létezik. Az egyik a Szent Római Katolikus Apostoli Egyház élén álló pápa, aki Róma püspöke, a másik pedig a Francia Köztársaság elnöke, aki e minőségében – Urgell püspökével – Andorra társhercege. Az amerikai elnököt valóságos udvartartás veszi körül, csak a lordkancellár és a „fekete pálca szertartásmestere” (Gentleman Usher of the Black Rod) helyett ilyen-olyan tanácsadók, vezető értelmiségiek és még több közvélemény-kutató lesi minden óhaját; ők döntik el, ki léphet be az Ovális Irodába, ők állítják elő az elnök nyilvánosságnak szánt „képét”, a „politikai terméket”, amelyet „megfuttatnak”. Az elnöki hivatal közönséges hírverési intézménnyé vált.

Századunkban már nincs olyan elnökjelölt, akinek ne lenne saját közvélemény-kutatója. E „kutatók” állítják össze a jelölt programját, „felépítik” a személyiségét, megfogalmazzák a jelszavakat és szimulálják a „népszerűséget”. Sajtóközlemények ezreivel bombázzák a választókat, melyek szerint jelöltjük „vezet” – oly mindegy, hol és mikor, mert nem számít. A „becslések” számadatai konkrétak, ám jelentésük körvonalazatlan. A kutatás nem egyszer olyan elemeket is felölelhet, amelyek nem részei a vizsgált jelenségnek; a módszer eleve hibás lehet, végül, a kiszámított összefüggés korántsem bizonyítja, hogy tényezői között valóban oksági viszony állana fenn. A közvélemény-kutatás a legszerencsésebb esetben is csak a valóság egyik hihető reprodukcióját állítja elénk. Annak ellenére, hogy e kutatások felettébb sokba kerülnek, a közvélemény-kutatók többször is „mellé lőttek”, például 1936-ban, amikor Franklin Delano Roosevelt vereségét „jósolták” – és mondja valaki, hogy korunkban senki nem adna egy-egy madár- vagy béljós jövendöléseire! –, 1948-ban pedig olyannyira „lefutottnak” ítélték a választást, hogy a Chicago Daily Tribun „eredményt hirdetett” a választás éjszakáján.

Nem csak a közvélemény-kutatók emésztenek fel irdatlan összegeket, hanem maga a kampány, amely napjainkban már a választás előtt másfél évvel kezdetét veszi. Itt lép be a képbe a reklám, a törvényes csábítás és rászedés eszköze. A jelölt szédelgő feldicsérése a fogyasztói társadalom logikáját követi: a „kampánymenedzserek” szakadatlanul ontják az újabbnál újabb „termékeket”, a régi igények fenntartása mellett folyamatosan újakat konstruálnak. Gazdag és szegény egyaránt úgy érzi, hogy neki több „járna”, hogy örökké kevesebbje van, mint amennyit megérdemelne. Elszabadul az ígéretlicit, a költségek az eget ostromolják, a számlát pedig valamikor ki kell egyenlíteni. Veszélyes játszma ez. A „politikafogyasztó” – hiszen megfontolt választópolgárokról nem beszélhetünk – aligha ismeri fel, hogy a neki „feltálalt” „virtuális valóság”, a mesterségesen keltett majd kielégítetlenül hagyott elvárások az elnyomás eszközei. Senki sem csodálkozhat, hogy a választók nagy része ebből ki akar maradni, márpedig a közöny minden politikai közösségre nézve a legnagyobb veszélyek egyike – nemkülönben egy hanyatló kor tünete.

Elnökjelöltnek lenni tehát drága mulatság. A jelöltté válás anyagi költségeit csak olyanok engedhetik meg maguknak, akik akár saját zsebből, akár a mögöttük álló ideológiai és gazdasági érdekeltségekre, alapítványbirodalmakra, kutatóintézetekre és nagyvállalatokra támaszkodva képesek dollármilliókat „befektetni” a cél érdekében. Ebben a versenyben – szó sincs már a jelölt erényeiről és magasztos elvekről – csak a látvány és a konstruált személyiség mérvadó. Riasztó kép tárul elénk egy olyan demokratikus társadalomról, amely a jelöltek kiteregetett magánéletén köszörüli a nyelvét, s amelyben a nép egyszerű fia aligha álmodhat arról, hogy valódi és próbára tett erényei, ékesszólása és rátermettsége révén valaha is eséllyel állhatna ki egy választott hivatalért. Vajon lenne esélyük régi vágású államférfiaknak korunk választásain? Ne vádoljanak naivitással, tudom, hogy a nagy köztársaság ifjú éveiben sem két dollárba került a hivatalviselés. De más is számított a pénzen kívül. 1828-ban John Quincy Adams, az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke elveszítette a választást. Ezt az utolsó patrícius államférfit utolérte atyja, John Adams fátuma, akinek ugyancsak négy hivatali év jutott. A hét nyelven folyékonyan beszélő, Párizsban, Leidenben és a Harvardon pallérozott elméjű fiút – aki mellesleg csaknem egy életet szolgált a fiatal köztársaság diplomáciai karában, melynek csúcsa a külügyminiszteri tisztség volt Monroe elnök kabinetjében – egy ízig-vérig faragatlan alak, Andrew Jackson tábornok követte az elnöki hivatalban, aki beiktatása napján csiszolatlan modorú párthívei kíséretében, sáros csizmával lépett be a Fehér Házba; lábukat a drága szőnyegekbe és a míves bútorok kárpitjába törölték. Modoruk kifinomultságát és szellemük csiszoltságát tekintve elképzelni is nehezebb olyannyira különböző egyéniségeket, mint az ifjabb Adams és Jackson, ám mindketten derék férfiak voltak.

Eddig negyvenhárom férfi töltötte be az Egyesült Államok elnöki tisztségét (Grover Cleveland egy személyben a 22. és a 24. elnök). Származásukat, családi hátterüket, iskolázottságukat, politikai tapasztalataikat, erényeiket és jellemüket tekintve egészen különböző férfiak; többen közülük kivételes egyéniségek és nagyszerű államférfiak. (Személyes kedvenceim: John Adams, John Quincy Adams, Abraham Lincoln, Theodore Roosevelt, William Howard Taft, Franklin Delano Roosevelt, Harry S. Truman, Richard Nixon és Ronald Reagan.) Érdekes, hogy Theodore Roosevelt, akit a legtöbbre tartok, alkalom szülte elnök volt, Harry S. Truman ugyancsak. Ők alelnökként szolgáltak és az elnök váratlan halála folytán váltak elnökké. (Ide kívánkozik, hogy ugyancsak elődje váratlan halála repítette a Fehér Házba Cherster A. Arthur alelnököt, akiről semmit sem tudnánk a Die Hard – Az élet mindig drága című film nélkül, pedig a maga korában jelentős elnök volt.)

Végül, a közönyön kívül szólnom kell még egy veszélyről. A politikusok – amióta létezik politika – tudatában vannak a félelemkeltés erejének. A rettegés összekovácsolja a közösséget, azonos irányba tereli a közös cselekvést. Ma a félelemkeltést mesteribben alkalmazzák, sőt, csaknem kizárólagos fegyverré vált a politikai küzdelmekben. Az elnökök közül George W. Bush felismerte, mennyire fontos hangsúlyozni, hogy olyan korban élünk, amelyben minden korábbinál rettenetesebb veszélyek leselkednek ránk, s ez az ügyesen megteremtett mítosz tökéletesen megfelel túlzásokra hajlamos korunknak. Vajon mikor lesz az elnöki hivatal ismét annyira vonzó és elérhető, hogy művelt és csiszolt modorú férfiak jelöltessék magukat eséllyel elnöknek, és mi lesz a következménye annak, ha ilyen férfiak válnak a Fehér Ház uraivá?

A nyugati civilizáció három választott uralkodója közül az Egyesült Államok elnökét négy évre választják és e tisztségében legfeljebb egyszer újraválasztható. Döntései Nyugaton és másutt is meghatározóak a mindennapokban és az Egyesült Államok polgárainak józanságán múlik, kit választanak e magas tisztségre. A római pápát határozatlan időre választják maguk közül a bíborosok és döntései hosszabb távon akár az amerikai elnök döntéseinél is jelentősebbek az egyetemes római egyház hívei előtt. Andorra francia társhercegét öt évre választják a franciák, e tisztségében legfeljebb egyszer választható újra. A másik társherceg, Urgell püspöke határozatlan ideig uralkodik, őt a pápa nevezi ki. Biztos vagyok abban, hogy döntéseik kellő súllyal bírnak az andorraiak életében, ám a Pireneusokon túl súlytalanok – és ez így is van rendjén.

Szívesen élnék a Nyugat eme utolsó „feudális” zárványában.

(Fénykép: © Christopher Gregory, 2015)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr507707810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

batiszkáf · http://batiszkaf.blog.hu 2015.09.04. 20:22:13

Örülök, hogy ráakadtam a blogra!
Megrögzött reakciós létemre Donald Trumpot meglehetősen pozitív színben látom, és a különböző amerikai reakciós orgánumok is így vannak ezzel. Elismerem, hogy nem épp mintaszerű államférfi, hogy a jelöltsége és hallatlan népszerűsége az amerikai politikai kultúra lecsúszásának része; még az is vitatható, hogy elvhű, meggyőződéses konzervatív lenne - - de a többi republikánus jelölttel szemben, akik a szalonképesség, a mérsékelt nézetek, röviden a langyosvíz csapdájában vergődnek, Trump képes legalább egy határozott alternatívát felmutatni a kulturális marxizmust csúcsra járató demokrata programhoz képest. Lehet, hogy Trump elefánt a porcelánboltban, de bátran ki meri mondani a politikai korrektség fenoménjai által kimondhatatlannak ítélt dolgokat; verhetetlen liberálishergelésben, ami valószínűleg nem a legemelkedettebb intellektuális időtöltés, de ennyi szórakozás csak kijár nekünk is. Trump egy troll, aki eddig nem látott svunggal rombolja szét az amerikai közélet képmutató díszleteit. Hogy is várhatnánk művelt és csiszolt modorú férfiak feltűnését a végletekig celebizálódott tömegdemokráciában? Mihez is kezdene John Adams egy országban, ahol legalizálták a "melegházasságot", a mentális problémákkal küszködő Bruce Jenner általános hozsannában részesül, és minden sarokban rasszista mikroagressziókra bukkannak? Ebben a helyzetben Trump nem rossz választás.
(Mindazonáltal Carson doktor egész szimpatikusnak tűnik.)