Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Pecsétgyűrű, mandzsettagomb és rozé

2015. augusztus 10. 04:13 - Finta László

Tegnapelőtt napvilágot látott egy videó, amelyben Kövér László házelnök – alkalmi vitapartnere és képviselőtársa, Schiffer András frakcióvezető társaságában – arról értekezik, hogy őt már nem érdekli a Fidesz, csak a saját gyermekei sorsa foglalkoztatja. Engem sem érdekel a kormánypárt jövője, legfeljebb annyiban, amennyiben egy, az ország közügyei iránt nem közömbös honpolgárt érdekelheti. Eltekintve Kövér és Schiffer ásatag vitájától, szemet szúrt, hogy mindkét jeles politikus rövid ujjú inget viselt. Miután egy társaságban hangot adtam a szóban forgó ruhadarabbal szembeni zsigeri ellenérzésemnek, mondván, egy stílusos gazember sokkal megnyerőbb, mint egy stílustalan, valaki a fejemre olvasta, hogy miért viselek nyáron is zakót és hosszú ujjú inget, ráadásul dupla mandzsettásat, miért hordok pecsétgyűrűt; és különben is, miféle ember az, aki rozé bort iszik? Bevallom Önöknek, eme kifogás hallatán kissé zavarba jöttem. Soha nem gondoltam volna, hogy a rozé ilyen indulatokat vált ki. Talán kannás „bort” vagy lőrét kellene kortyolgatnom? Való igaz, hogy nyáron is sokszor viselek nyári zakót, mert így érzem teljesnek, befejezettnek a megjelenésemet. (E forró napokban viszont eltekintettem ettől.) Úgy vélem, egy dupla mandzsettás fehér ing (e körben a „rövid ujjú ing” fogalmilag értelmezhetetlen) viselőjének stílusérzékére vall, a mandzsettagomb pedig azon kevés ékszerek egyike, amelyet egy férfi is bátran viselhet. Gondolhatják, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki a nyakában lógó félméteres aranykereszttel feszít a Balaton-parton. Nem aranykanállal a számban jöttem világra és nem olyan bölcsőben ringattak, amelyet családi címer ékesít, de a pecsétgyűrű régi családi kincs, amelyet most én viselek, halálom pillanatában pedig másvalaki válik jogosulttá arra, hogy viselje. Olyan nehéz elfogadni, hogy valaki még ebben a hanyatló korban is komolyan veszi az ősei iránti tisztelet e hagyományos megnyilvánulását?

Visszatérve a rövid ujjú ingre, ha hiszik, ha nem, tényleg nem gondoltam volna, hogy sokan pártfogásukba veszik ezt a ruhadarabot. Úgy vélem, erre a legkevésbé sem szolgált rá. Olyan filmeken nőttem fel, amelyekben az árnyalt jellemű karakterek, az igazi férfihősök nyári hőségben is hosszú ujjú inget viseltek, legfeljebb feltűrték az ujjakat, ily módon enyhítve a jellem és az ösztön közötti feszültséget, amelyet a hőség szít. Humphrey Bogart és Cary Grant soha nem viseltek rövid ujjú inget, ellenben a filmrendezők szívesen öltöztetik ebbe a ruhadarabba az egysíkú karaktereket, az inkompetens fajankókat, az ostoba bürokratákat és a szüntelenül zabáló, kövér nyomozókat – akik még nyakkendőt is kötnek a rövid ujjú inghez, amely e párosításban a lúzerség hamisíthatatlan attribútuma – vagy az együgyű szerencsétleneket; elég csak felidézni Andy Sipowicz, Dwight Schrute és Homer Simpson karakterét. Ám ha mindez nem elég, idézzék emlékezetünkbe a hajdani párt- és KISZ-titkárok, valamint a kilencvenes évek szerencselovag vállalkozóinak „eleganciáját”, és azonnal érthetővé válik az ellenszenvem.

E hosszú bekezdések után már biztosan rájöttek arra, hogy a rövid ujjú ing elutasítása nem a levegő hőmérsékletével és páratartalmával van összefüggésben, hanem egy férfi életfelfogásával, személyiségével, amely a stílusérzékben, illetve annak hiányában anélkül is megnyilvánul, hogy egy szót is szólna. Joggal gondolhatják, hogy a politikusokkal szemben a stílusérzék hiányát lehetne a legkevésbé felróni, ám úgy vélem, a probléma szélesebb kört érint és a stílustalanság az ember jelleméről árulkodik leginkább. (Az Amerikai Egyesült Államokban azok a politikusok, akik komolyan veszik hivatásukat és hivataluk tekintélyét, adnak a stílusra. Tudják, hogy a választópolgárok kiktől vennének szívesen használt autót. Ugyanez mondható el az olasz ajkú gengszterekről is. Persze, ott is vannak a politikában helyi torgyánok és az alvilágban szakadt bűnözők.)

Nézzék el nekem, de engem már gyerekkoromban is irritált az oda nem illő, az alkalmatlan, a nem helyén való, a közönségesség és a „hétköznapiság”. Ez az életvitel és megjelenés változatos formákat ölthet: régen a szakadt farmernadrág természetesnek és mesterkéletlennek tűnt, ám ha napjainkban valaki gyárilag koptatott és rojtozott farmert visel, akkor már nyilvánvaló, mire irányul a kivételes műgond. Ha egy lány két mérettel nagyobb szakadt ruhát ölt és hozzá estélyi cipőt vesz fel, a fiú pedig hajdani rabszolgák rongyait idéző gúnyában díszeleg, akkor voltaképpen elutasítják az eleganciát, tagadják a klasszikus nőiességet és férfiasságot; „műgondjuk” a stílussal és az illendőséggel szembeni állásfoglalás megnyilvánulása. Egy hanyatló korszak legjellemzőbb mozzanata az ápolatlan, lompos és – a teljesség kedvéért megemlítendő – mosdatlan megjelenés. E korszak „hétköznapi embere” utcai ruhában megy operába (már ha van egyáltalán ilyen igénye), nyakkendő nélkül, kigombolt inggallérral jelenik meg szinte mindenütt, ahol ez nem helyénvaló: templomban, hivatalban, egy jobb étteremben. Így tiltakoznak a hagyományos elegancia „uniformizáltságával” szemben, kifejezve „egyenlőségüket”, holott épp az ellenkezőjét érik el. Hogy jobban érthetővé váljon, mire gondolok, idézzék fel a Csengetett, Mylord? című sorozatnak azt az epizódját, amikor Lord Meldrum meghívja a házába a Union Jack Részvénytársaság munkásait vacsorára. A nemes vendéglátók alantas és idétlen viseletben fogadnák a vendégeket, feltételezve, hogy a munkások igénytelenek és szakadtak, mire kiderül, hogy ezek a derék férfiak estéhez illő módon szmokingban érkeznek, erre a családfő és fivére fejvesztve rohannak átöltözni. Lám-lám, az „uniformis” elmossa a szültetési előjogokon nyugvó társadalmi rend különbségeit, és a vendégek vendéglátóikkal „egyenlővé” válnak azon az estén, s mindez csupán az illő megjelenésnek és viselkedésnek köszönhető. (A húszas évek végének Nagy-Britanniájában nemcsak az arisztokrata és a polgár, hanem egy középosztálybeli szakszervezeti vezető és a jobb sorban élő munkás is megengedhette magának a szmokingot, mert ezt várta el a társaság: a klub, a szakszervezet, a sportkör és az énekkar. Ma vajon hány középosztálybeli férfi mondhatja el magáról, hogy van szmokingja?)

Boldogabb időkben mind az arisztokrácia, mind a polgárság köreiben az volt az első rendű cél, hogy az ember „jól nézzen ki” és finoman viselkedjen; ma sokan úgy akarnak festeni és viselkedni, mintha a társadalom legalsó rétegeiből érkeztek volna. A korábbi évtizedek igényessége, már-már szőrszálhasogató cicomázkodása mögött rejlő motívumnak – a hiúságnak – megvolt az az előnye, hogy elleplezte az apró szépséghibákat, a testi fogyatékosságokat, vagyis tekintettel volt mások érzékenységére. Napjaink szándékos és műgonddal kivitelezett elhanyagoltsága egyszerre utasítja el a „sznobizmusnak” tartott igényességet és stílusosságot, és kifejez valami egészen elképesztő egoizmust. A trehány külső a kötelmek nélküli életre való törekvés megnyilvánulása.

Az ilyen ember nem tűri az ellenvéleményt, nem viseli el a kritikát és mindenkit alacsonyabb rendű hülyének néz, aki nem úgy él és nem olyan elveket vall, mint ő. Gyanakvással és ellenszenvvel tekint mindenre, ami felidézi a felsőbbség, a tekintély emlékeit; az idősekre, a régi eszmékre, vagy bármire, amire a választott vezetők vagy a tanárok azt mondják, hogy tenni kellene. Ők „menőnek” tartják magukat; olyanoknak, akik kialakítottak valamiféle „életstílust”, holott meglepően sok közöttük a tőről metszett konformista átlagember és igen kevés a valódi lázadó, különc pedig egy sem akad közöttük.

Vannak egyáltalán egyéniségek a mai magyar politikában? Akad akár egyetlen olyan szuverén, nagyvonalú és stílusos egyéniség, mint amilyen Bethleni gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök volt? És hol vagytok, mai Oscar Wilde-ok?  

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr527695148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vincentmarvinjules 2015.08.10. 16:09:57

Kedves Lord Meldrum, emlékszik Marlon Brando, James Dean vagy Alain Delon farmerjeire, pólóira... a legnagyobb divatmárkák gyártják a mai napig ezeket az "alantas" ruhadarabokat. Talán még Ernyey is hord farmert és pólót... persze rövid ujjú inget sosem, az a "kádári kisember" viselete volt.
De mi ez a hevület, ez a szenvedély, mi ez a megvetés?
Hadd hordjon mindenki azt, amit akar.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.10. 20:05:47

@vincentmarvinjules:

Kedves vincentmarvinjules!

Köszönöm a hozzászólását és a türelmét, egyúttal hadd fejezzem ki örömömet, amiért elolvasta ezt a hosszabb bejegyzést! Önnek kétségtelenül igaza van abban, hogy olyan stílusikonok, mint Marlon Brando, James Dean és Alain Delon is viseltek farmert. Semmi probléma ezzel – a maga helyén. Én is szívesen viselem. Kényelmes és bizonyos helyzetekben még elegáns is – helyénvaló! Higgye el, nincs annál nevetségesebb, ha valaki mondjuk kutyasétáltatáshoz frakkot ölt, de ugyanilyen nevetséges, mi több, stílustalan, ha valaki farmer-póló kombinációban feszítve lép be az Operaház nézőterére. Sajnos láttam már ilyet és – talán megérti az érzékenységemet – felháborított. A hevület és a szenvedély, amit kifogásol, és amellyel talán túllőttem a célon, ez ellen irányul. Pontosabban az ellen, ha valaki a „mindent szabad” jegyében tudatosan elutasít olyan konvenciókat, amelyek egykor otthonossá és varázslatossá emelték a civilizációnkat, és lerombolja azokat a korlátokat, amelyek között a szabadság értelmezhető. A divattal szemben vannak kétségeim. Vallom, hogy a stílus megfontoltabb és átgondoltabb konvenciókon nyugszik, ezért állandó, míg a divat inkább múló szeszély.

Ha elolvasta az eddigi bejegyzéseket, megfigyelhette, hogy olyan jelenségeket vettem górcső alá, amelyek így vagy úgy a hanyatlás tünetei. Az utcabútorokat, így a szemeteskukákat is, megrongálják, a járókelők szemetelnek, a tervezők anti-kukákat gyártanak. A várostervezés gigantikus, az emberi léptéket és harmóniát tagadó, környezetszennyező és oda nem illő épületeket és köztereket alkot. Az idegen emberek közötti udvariasság és egészséges nyelvi távolságtartás semmivé válik az erőltetett tegeződés miatt. A közoktatásban tagadják a klasszikus műveltséget, amely civilizációnk öröksége, s amely révén nem vagyunk alávalóbbak más civilizációknál. Engem aggasztanak ezek a jelenségek, mert szeretem az életet és ebben a civilizációban érzem magam otthon.

Úgy vélem, hogy egy politikustól sokkal inkább elvárható a stílus, mint az „átlagembertől”. Óriási problémának tartom, hogy az elvárások a „hétköznapiság” nívójához – másik oldalról: nívótlanságáról – igazodnak. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a középszerűség vajon a demokrácia következménye vagy valami más okozza. (A kérdés költői és nálam sokkal értelmesebb koponyák már századokkal korábban megválaszolták, de ettől a kérdés még aktuális.) Gondoljon csak bele: ha Kövér László hófehér hosszú ujjú inget visel – hőségben különösen indokolt – feltűrt ingujjal, talán nem tűnik annyira frusztrált, saját démonaitól űzött személyiségnek és legalább elmondhatnánk róla, hogy jól néz ki. Esetleg mások követnék a példát.

Nem tudom, mit Ön mit gondol erről, én úgy vélem, napjainkban nem is annyira a „valóság-show”-k és a politikai színház előadásainak elviselhetetlenül szem- és fülsértő színvonala a legnagyobb baj, hanem az esztétikai higiénia alapvető normáinak a szokásszerű és tömeges megszegése. Amíg nem lehet úgy eljutni egyik helyről a másikba, hogy az ember fülét meg ne üsse masszív káromkodás és trágárkodás, hogy szemét ne bántsák a kukák körül gyűlő hulladékhegyek és ne sértsék tudatosan igénytelenül, proli módján öltözött emberek tömegei, addig fölösleges a magasabb rendű esztétikai értékekről egyáltalán beszélni is. Én mégis megpróbálom. Talán meghallja valaki. Ha a szenvedélyem elragad, nyersen fogalmazok, de elhiheti nekem, ebben a nyerseségben sokkal több az aggodalom, az óvó figyelmeztetés, mint a gúny.

Remélem, a jövőben is számíthatok kitüntető figyelmére!

Alec Cawthorne 2015.08.11. 00:04:47

A rövid ujjú ing nyakkendővel párosítva a stílustalanság csimborasszója. Számomra lehetetlen komolyan venni azt a férfit, aki akár a munkahelyén, akár egy ünnepi alkalmon így jelenik meg. Úgy vélem, a rövidnadrág is kizárólag otthon, nyaraláskor, esetleg kertészkedéskor megfelelő viselet, egyéb alkalmakkor komoly ember nem ölti magára. Tudom, manapság fokozottan jellemző, hogy hajlamosak vagyunk elaltatni skrupulusainkat, lemondani a jó ízlésről vagy az önbecsülésről a kényelmesség, a "praktikusság" jegyében - voltaképpen erről szól a legtöbb öltözködési trend napjainkban. Nem tiszteljük meg azzal sem egymást, sem a környezetünket, sem önmagunkat, hogy illően öltözködünk. És ezzel a szemléletmóddal egyre több idősebb generáció is azonosul.

A farmerrel és pólóval kapcsolatban nekem nincs kifogásom, persze a "kutya szájából kirángatott" farmer szintén viselőjét minősíti. Undorító. Akárcsak az, amikor valaki farmerben és ingben/pólóban ül be egy színházi előadásra. A józanság, az igényesség, az illem alapos ismerete kiveszőben lévő erények.

Nagyon nagy élvezettel olvastam Lord Meldrum barátom sorait; örülök, hogy felhívta a figyelmet erre a roppant aktuális - és sajnálatos - jelenségre.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.11. 13:04:31

@Alec Cawthorne:

Kedves Barátom!

Való igaz, a a „praktikusság” – egyszer el kéne gondolkodni e viszketeg szó jelentésein – minden más szempontot felülír. Meggyőződésem, hogy a nyugati ember eljut majd odáig, hogy „egy szál semmiben” flangál a nagyvárosok főutcáin. Mintha kiveszett volna a szépérzék és egy réges-régi tudás. Hogy egy konkrét példával éljek: néha nagyapám adott magára, tudta, mikor melyik anyagból készült viselet kényelmes, egyúttal elegáns. Volt tavaszi és őszi, nyári és téli öltönye és mindegyik komfortérzetet nyújtott számára. Nyáron a lenvászon a legtökéletesebb viselet. Nem az a fajta ember volt, aki izomtrikóban sétált a városban. De mondok még valamit. Akkoriban (úgy ötven-hatvan éve) a cipőknek is megvolt a maguk rendeltetése. Mindegyik bőrből készült – a talpuk is! –, a nyári könnyebb volt (esetleg hasított bőrből készült), a téli szívósabb. Ahogy az időjárás diktálta. Aki ad magára és a konvenciókra, annak nem a „tangapapucs” az üdvözítő megoldás. S ha már itt tartunk, azt hiszem, a cipők tömegtermelése és a silány minőség okozza a tömeges láb- és körömgombát. Ha úgy tetszik, ez a testi kór is a hanyatló kor tünete. :)

Köszönöm biztatásodat! Lesz még mondanivalóm. :)

vincentmarvinjules 2015.08.11. 19:13:21

Kedves Lord Meldrum!

Köszönöm a válaszát! Zseniális.
Felületesen olvastam, és félreértettem a cikket.
Mindazonáltal, Oscar Wilde-ot a kifogástalanul öltözött, kitűnő stílusérzékkel megáldott úriemberek képmutatása, álszentsége, szemforgatása és dilettantizmusa juttatta börtönbe.
Vagy továbbra sem értem Önt?

Most akkor elolvasom a capricciót! :)))

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.11. 19:40:34

@vincentmarvinjules:

Kedves vincentmarvinjules!

Köszönöm, hogy szentelt rá időt és elolvasta.

Nem hiszem, hogy félreértette a cikket. Olyannyira nem, hogy Oscar Wilde-ot finom (ön)iróniának szántam és Ön erre kitűnően ráérzett! :)

Ha van véleménye, ne hallgassa el, írja meg! :) Köszönöm!