Szívesen hódolok a grillezés örömeinek. Többnyire kitűnő a társaság, vicceket mesélünk és megvitatjuk az élet nagy dolgait. Semmihez sem fogható az ilyen alkalmakkor terjengő illat és mindenki elégedett, amikor – az „állati jogokat” megsértve – az „áldozat” alaposan átsült testrészei a tányérokra kerülnek. Sosem gondoltam volna, hogy e régi kedvtelésem a „politikai hatalom egy formájának” megnyilvánulása lenne.

Ritkán iszom teát, kávét, whiskyt és brandyt annál inkább, s amikor ennek az élvezetnek hódolok, időnként keserédes nosztalgiával gondolok vissza a viktoriánus időkre, amikor a „tudomány” felkent képviselői értelmesebb dolgokon törték a fejüket. Elszomorít, hogy a progresszió agyrémei az angolszász világban uralkodtak el, ugyanakkor már semmin sem csodálkozom. Talán tévedek, de attól tartok, hogy egyre több britnek Nelsonról nem Trafalgar hőse jut eszébe, hanem Mandela; a Wellington név hallatán pedig egy, a Temze partján horgonyzó, lenyugdíjazott öreg jachtra gondolnak.

Ebben a „szép-új világban” „progresszív” értelmiségiek és politikusok egyre gyakrabban lépnek fel a változás kezdeményezőiként, az emberek „megreformálásának” apostolaiként, mit sem törődve azzal, hogy az emberek azok akarnak maradni, akik voltak: gyarló emberek. Ha ezeken az értelmiségieken és politikusokon múlna, azonnal összeülne egy szakértői bizottság és holnap délelőtt tízre megoldanák az emberiség összes problémáját – a grillezést, a teázást, a szivarozást, a brandy- és whiskyfogyasztást –, a guillotine pengéjével operálva mindent, ami az emberi természetben szerintük „rossz”.

A fegyverek és az erő zsarnokságánál sokkal rútabb a felfegyverzett eszmék rideg zsarnoksága.