Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

A budai Casanova

2015. augusztus 07. 04:10 - Finta László

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Ernyey Bélát méltatom, pedig rászolgált, mert úgy ír, ahogyan él. Stílusosan. Véletlenül került a kezembe Az álmok veszélyes dolgok című kötete (Zeneműkiadó Vállalat, 1987), amely a szerzői intenció szerint „nem memoár”, hanem

„bosszúm mindazokon, akik erőszakkal másnak akartak láttatni és azokon, akik erőszakkal másnak láttak”.

A bosszú az utolsó oldalakon beteljesedett – erről később –, addig viszont sokkal inkább egy színművésszé lett budai úrifiú szerelmeinek, házasságainak és szerepeinek történeteként olvastam az egyébként lebilincselően izgalmas és olvasmányos könyvet.

Ernyey bővelkedett szerelmekben. Nőügyeinek se szeri, se száma; magyar, osztrák-német, francia, svéd – táncosnők, pincérnők, színésznők, milliomos-feleségek. Időnként úrrá lett rajtam a kétely, vajon a szerző nagyotmondásban nem tett-e túl Háry Jánoson, hódításaiban pedig Giacomo Casanován, ám azt kell mondanom, hogy a kalandjai és a házasságai története elválaszthatatlan a könyvben felölelt felnőttkor (a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek derekáig) történetétől és a férfiélet stációitól, hiszen óriási a különbség a Balaton-parton átélt első éjszaka örömét nyújtó nő, a pályakezdő színész skalpjai, az első házasság, a „la dolce vitá”-t habzsoló nemzetközi sztár nemzetközi nőügyei és a beérkezett férfi számára a véglegesség illúzióját keltő második házasság között, és e különbségeket kellő hangsúllyal árnyalja a szerző. (Ernyey azóta harmadszor is megnősült.)

Joggal gondolhatná az Ernyeyvel szemben előítéleteket tápláló olvasó, hogy akinek Bulla Elma a keresztanyja és jóképű, annak kikövezték az útját a budapesti Vígszínházba. Nem így történt. Hősünk, akit származása miatt osztályidegennek minősítettek a kommunista Magyarországon, a sikeres felvételi vizsga ellenére „megbízhatatlanság” miatt nem kezdhette el tanulmányait a Színművészeti Főiskolán. Előbb díszletmunkásként lépte át a Vígszínház kapuját, majd végzős főiskolai hallgatóként egyre jelentősebb szerepeket kapott; Bánky Zsuzsa, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Ruttkai Éva és Szakáts Miklós partnere modern darabokban. Képzelhetjük, hogy e kezdeti közönségsikerek és biztató kritikai elismerések után milyen keserű száműzetésként élhette meg azt az évadot, amelyet Győrben töltött, ahol a Tell Vilmosból Rudenz Ulrich szerepében mutatkozott be. (E karakter a magyar kártyában sem különösebben értékes lap.) Ám a Rába-parti városban is hozza a tőle elvárt nívót és a Közjáték Vichyben előadása alatt a nézőtéren ült Várkonyi Zoltán, aki szerződést ajánlott neki a Vígszínházban. Ernyey immár tagként tért vissza a fővárosi teátrumba. Úgy vélem, akire Várkonyi felfigyelt, attól nem lehet elvitatni a tehetséget.

Ha valaha valaki megírná a magyar keresztény-úri középosztály erőszakos deklasszálásának történetét, értékes forrásként lapozgathatná Ernyey könyvének első fejezetét. A szerző „úrifiúként” jött világra 1942-ben. A háborúban meghalt a jogászdoktor családfő, a vagyon maradékát az ötvenes években élte fel a csonka család. A paradicsomból történő kiűzetés ellenére – nem várták meg a kitelepítést, maguk utaztak Leányfalura – Ernyeynek boldog gyerekkora lehetett. Szigorú nagyapjától („furcsán festett az eleinte még sokszor bámészkodó falusiak között ez az idős dandy”) tartást, anyjától és nagyanyjától sok-sok szeretetet kapott, Leányfalu plébánosa pedig fegyelemre nevelte. Talán ennél is fontosabb, hogy ebben a közegben mindenki ismert mindenkit, aki valaha számított, mondjuk úgy, hogy a neve olvasható volt az 1938-as budapesti telefonkönyvben, vagy úgy, hogy korábban előnyös házasságokat kötöttek. A családi rituálék, a porcelán és ezüst étkészletek, a műtárgyak és a könyvtár szeretete, a budai Toldy Ferenc Gimnázium a háború előtti világban egy nyílegyenes karrier ismérvei és szükséges feltételei. A család és kiterjedt ismeretségük, a Toldyban és a főiskolán kötött barátságok az ötvenes-hatvanas években is bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy Ernyey – minden nehézség ellenére – érvényesülhessen a világban.

És végül, a „bosszú”. Rosszakarói és irigyei ellenére Ernyey érvényesült a polgári háttérrel. Azt is mondhatnám, hogy anélkül nem érvényesült volna, hiába a tehetség, a nyelvtudás és a megnyerő külső. A könyv utolsó fejezete látlelet és keserű vádirat a nyolcvanas évek bomló-málló kádári Magyarországa felett, amely újra „felfedezte” az immár nemzetközi sztárrá vált Ernyey Bélát.

„A nálunk [t. i. Bécsben] tabu kérdés – mennyi a pénzed? – Pesten láthatólag zöld utat kapott, sőt ezt tartják itt a legizgalmasabbnak! Los Angelestől Bécsig mindenki mint egy elmebetegre bámulna a kérdezőre, itt válaszolni kell!”

A szerző érzékletesen ostorozza legkarakteresebb nemzeti jellemvonásunkat, az irigységet és hű megnyilvánulását, a sopánkodást. Félreértés ne essék, panaszra mindig lehet okunk, ha emellett elismerjük a sikeres embereket és nem vitatjuk el tőlük sem a tehetséget, sem a szerencsét. A boldog élethez mindkettőre szükség van. Minket azonban mintha arra nevelnének nemzedékek óta, hogy a sikert titkolni kell, hiszen aki boldogul, „lop”, akinek van stílusa és egyénisége, „feltűnősködik” – mintha az lenne a kívánatos „erény”, hogy gesztusainkkal, megjelenésünkkel, egész lényünkkel és életvitelünkkel a társadalmi ingerküszöb alatt maradjunk.

Ernyey Béla kitört ebből az ördögi körből. Valóra váltak „veszélyes álmai” és – Isten bocsássa meg nekem! – jó érzés olvasni egy színes egyéniség sikereiről; akármennyi benne az önfényezés, az életszeretet és a pezsgő módjára gyöngyöző humor annál több.

(Csak az Ernyey-garázs című, a kötet végén olvasható „verset” feledhetném!)

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr757687500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vincentmarvinjules 2015.08.09. 18:51:23

A Princ a katoná-nak köszönhetően az egész ország ismerte, és imádta. Lubickolt a sikerben, miközben nagyon rosszul érezte itt magát. Milyen fura ez.

A cikk kitűnő, most olvasom a többit is, klassz blog! Őszinte gratuláció!

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.09. 19:20:14

@vincentmarvinjules: Őszintén köszönöm!

Nem akarok nagy szavakkal (vissza)élni, de azt hiszem, a hazai közeg űzte el Ernyeyt, aki egyébként soha nem disszidált - hogy a korszak hírhedt kifejezésével éljek. Magyar útlevelét megőrizte, utazott vele és rendszeresen hazatért. Hol egy filmszerep kedvééért (pl. A szeleburdi család), hol azért, hogy hírt adjon magáról. S mindezek mellett, becsületesen fizette a járulékot az Interkoncertnek.

A Princet imádta a közönség és utálta a kritika. Azt hiszem, egyikünk sem viselné könnyen ezt a hozzáállást. A könyv végére meggyőződhettem arról, hogy Ernyeynek elege lett; valójában érzékeny ember, akit fojtogatott a hazai légkör. Elment, mert megtehette. Nem sajnálom tőle a sikert.

vincentmarvinjules 2015.08.09. 20:00:46

Ó, nagyon köszönöm a meggyőző választ :))))

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.09. 20:23:08

@vincentmarvinjules: Nagyon szívesen, igazán semmiség.

Időközben közzé tettem egy új bejegyzést - ez a reklám helye. :)