Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Nők a feminizmus ellen”

2015. augusztus 07. 17:01 - Finta László

A józan ész védelmében

Igazán figyelemre méltó kezdeményezés a „Nők a feminizmus ellen” mozgalom. Örömmel tölt el, hogy a csendes többség végre felemelte mutatóujját és hangjára talált a rikácsoló kisebbséggel szemben, akik – rossz ízű, de helyénvaló történelmi párhuzammal élve, egy „élcsapat” amazonjaiként – minden nő képviseletének jogát vindikálják maguknak, holott erre senki nem hatalmazta fel őket.

Férfiként egy életre meggyűlt a bajom a feministákkal és általában a feminista társadalomkritikával. Húsvétkor az „Üvegplafon – Meddig terjed a nők szabadsága?” című blog egyik szerzője azt állította, hogy a locsolkodás a nők megszégyenítése. Nos, aki jól ismer, tudja, hogy milyen távol áll tőlem bármiféle vásári látványosság űzése. (E távolságtartás nem lenézés, csupán annyit tesz, hogy nem veszek részt bennük.) Gyermekkoromban viszont többedmagammal én is meglocsoltam a lányokat húsvétkor. A kölni irgalmatlanul büdös volt, de minden „lányos háznál” szívesen látott vendégek voltunk és meg sem fordult a fejünkben, hogy a locsolkodás a szebbik nem megalázása lenne. Azt hiszem, a lányok sem feltételeztek rólunk ártó szándékot. Egy régi népszokásban, amelyhez az újjászületés, a megtisztulás és a feltámadás képzetei kötődnek, és amely afféle nemek közötti termékenységi rituálé, megaláztatást látni, szerintem nem vall ép elmére. 

Nem tudom, hogy a szerző elméjén miféle agyrém lett úrrá, de úgyszólván utolsó csepp volt a pohárban. A feministák gondolkodásáról már korábban szereztem néhány súlyos benyomást, ezeket szedem csokorba:

1) Férfiemberről jót feltételezni lehetetlen. Egyik férfi sem őszinte, amikor a nemek közötti egyenjogúság mellett érvel, sőt, egy nőt egyenrangú társként nem is fogadhat el, mert a férfi idővel úgyis visszaél testi fölényével.

2) Minden nő elnyomott. Ha még nem nyomták el, előbb-utóbb elnyomják, mert a férfiak született elnyomók; ergo a nőket fel kell szabadítani a férfinép igája alól.

3) A lovagiasság „szexizmus”. Ha egy férfi lovagias – micsoda kiveszőben lévő reakciós magatartásforma! –, illő tiszteletet tanúsít a nők iránt, az a baj, hiszen ez nem más, mint „patriarchális érzelgősség”, amelyre egy „független nőnek semmi szüksége”, szerencsétlenebb esetben „szexizmus”, hiszen a férfi úgyis csak azért előzékeny, hogy a nőt megszerezze; ha a férfi hírből sem ismeri a lovagiasságot, veri és megalázza a nőket, akkor az a baj. (Utóbbi valóban óriási baj.)

4) A feministák gyűlölik és félreértik a férfiasságot, amelyben kizárólag az elnyomás eszközét látják. Számomra a férfiasság a gentleman erényeinek és tulajdonságainak sokasága, amelyet ma gyanú és gúny övez. A gentleman férfias férfi: magabiztos, a tettek embere, irányít, lovagiasan védelmezi a rábízott embereket és dolgokat, nem panaszkodik, és nem alázkodik meg. Egy nő is lehet férfias, de óriási árat fizet, ha mindenáron ilyenné akar válni. Gyanítom, hogy a feministák saját nőiességüket még a férfiasságnál is erőteljesebben gyűlölik, nem tudnak vele mit kezdeni. Amiképp a szépséggel sem. Fel sem merül bennük, hogy a nőiesség nem csak „ruha”, amely a férfi testi vágyait szolgálja, hanem egy nő önkifejezése, mi több, ugyanolyan értékes erények foglalata, mint a férfiasság. Tudom, hogy ingoványos talajra lépek, amikor a női szépségről írok, de vajon a véletlen műve, hogy a legcsúnyább feminista harcosok ostorozzák a legkérlelhetetlenebbül a nőiességet és a női szépséget? Olyanok ők, akár a homofóbok és a xenofóbok, akik a bennük rejlő meleget és idegent gyűlölik, esetleg attól tartanak, hogy a számukra ismeretlen bármiféle mássággal szembeni tolerancia a gyengeség jele lehet a többség feltételezett értékrendje szerint.

5) A család számukra máig a „patriarchális elnyomás” intézménye, holott már régen nem az. Szétesett és csak nyomokban őrzi egy valaha volt archaikus munkamegosztás természetes rendjét. A XX. század fejleményei – a nők munkába állása, választójoga, saját jövedelme és egzisztenciája – után voltaképpen érdektelenné vált egyik fő kérdésük, hogy mi tartja fenn a férfi uralta családmodellt? Úgy vélem, már csak e modell látszata érzékelhető. Elmúltak azok az idők, amikor a legidősebb nemesifjú örökölte atyja címét és javait, a második és a harmadik vagy az egyház, vagy az uralkodó szolgálatába állt, a nőkre pedig vagy házasság, vagy zárda várt.

6) A „patriarchális családnál” is jobban gyűlölik az anyaságot. A feminista nők különféle utópisztikus pedagógiai programokba vetik bele magukat annak érdekben, hogy ne kellejen gyerekeket nevelniük. A cél nem a nők mentesítése a családon kívüli munkavállalás terhe alól, hanem a gyerekek „felszabadítása” a férfiak uralta család „közösségellenes” és „egoista” befolyása alól, amelynek a fényes jövő szép-új világában nincs helye. A feministák spártait szeretnének játszani a XXI. században, de vajon jól éreznék magukat az antik Spártában?

Summa summarum, a feministák nőképe minden, csak nem nőies és emberi: a feministák emancipált „női” lecsupaszított, absztrakt paradigmacsontvázak, akik ugyan a férfiakkal egyenlő jogokkal bírnak; akik „felszabadították” magukat, csak mindezért a nőiességük és emberségük feláldozásával fizettek.

Bevallom, számomra közömbös, hogy a nemek közötti természetes adottságok és különbségek, vagy a a férfiak által mesterségesen kialakított feltételek miatt alakult-e ki a feministák által olyannyira gyűlölt férfiuralom. A rendelkezésünkre álló történeti források szerint nőuralom csak igen ritkán állt fönn, s ahol kialakult, ott is múló közjáték volt csupán. Ráadásul az európaitól eltérő kultúrák túlnyomó többségére is a férfiuralom jellemző. E tény arra utal, hogy a férfiuralom nem függ a kultúrától és a társadalmi fejlettség egy bizonyos szinte fölött kizárólagos adottság. Olyan világban szeretnék élni, amelyben a természet rendje szerint a férfi férfias, a nő nőies – egy ilyen világban miért ne lehetne természetes a nemek közötti kölcsönös tisztelet és megbecsülés? Férfiként mondom: IMÁDOM A NŐKET! Vajon mivé lennénk, s mik lennénk – Széchenyi gróf szavaival szólva – „honunk szebblelkű asszonyai” nélkül? Semmivé, legfeljebb sivatagi porszemekké.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr257688346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alec Cawthorne 2015.08.07. 17:41:48

A feminizmus modern, XXI. századi vadhajtása sajnos nem ismer sem józanságot, sem mértékletességet, sem pardont. Én is örülök ennek a kezdeményezésnek, ám világossá kell tenni: e mozgalom nem a feminizmus alapgondolata ellen irányul (ti. hogy a két nem társadalmi, jogi értelemben váljék egyenlővé), hanem a mai, elfajzott, patológiás, rendkívül kártékony feminista szélsőségesség ellen emeli fel a szavát. Minden tiszteletem azoké, akiknek volt bátorságuk létrehozni ezt a platformot.

Lord Meldrum barátomnak pedig ezzel az első bejegyzéssel egyúttal sok sikert is kívánok a bloghoz!

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.08.07. 23:25:51

@Alec Cawthorne: Én sem a jogegyenlőség (és még sorolhatnám: társadalmi, morális egyenlőség) ellen emeltem fel a szavamat.

Ugyancsak sok sikert kívánok az Amerikai Plán blognak! (Szívesen fogadok vendégposztot.)