Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Egy szoborállítás margójára

2017. június 18. 17:00 - Lord Meldrum

A magyar fejekben uralkodó zűrzavar leglátványosabb jelei a hajdani Lenin-szobrok módjára tenyésző „Trianon-emlékművek” és a suttyomban felállított Horthy Miklós-mellszobrok. Ezeknek az alkotásoknak az esztétikai értéke nemhogy kétes; e művekről bátran állíthatja minden jóízlésű és biztos ítéletű ember, hogy förtelmesek.

Minap Óbudán, magánterületen avatott Horthy-szobrot a Magyarok Világszövetsége nevű obskúrus szélsőjobboldali szervezet. A válasz nem sokáig váratott magára. A honi politika legmilitánsabb – és a Vona-párttal együtt legundorítóbb – pártja, a magát fennkölten „demokratikusnak” hirdető „koalíció” elnökségi tagja így hőbörgött a magyar narancsba harapott Bástya elvtárs fancsali képét idéző kormányzói mellszobor láttán:

„Horthy, hogyha nem is bizonyítottan, de háborús bűnös; részt vett nagyon-nagyon sok magyar zsidó deportálásában. Ennek következményeként, ugye, halálában. Elszomorító, hogy a XXI. században ezt a magyar kormány megengedi. Akár magánterületen, akár nem, hogy egy ilyen embernek, mint Horthy Miklós, szobra legyen.”

Nem tisztem megvédeni Horthy Miklóst, ám hisztéria helyett tanácsos lenne némi tisztánlátás egy olyan férfiú történelmi életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit jobbról szerfelett feldicsérik, balról pedig nem csak elvitatják, hanem őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák.

Három összetett, megfontolandó körülményre hívnám fel az Olvasók szíves figyelmét:

  1. Kun Béla szégyenteljes bolsevik „tanácsköztársaságának” népbiztosai nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a román királyi hadsereg elől futottak Bécsig; Horthy fővezér darutollasai pedig csak azután masírozhattak be a székesfővárosba, miután a románok elhagyták Budapestet. A versailles-i Trianonban, 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” rögzítette az 1919-ben kialakult gyászos status quot. Sem a Károlyi Mihály-féle baloldali és radikális népköztársaságnak, sem a kommünnek nem volt sem hatalma, sem képessége és ereje ahhoz, hogy változtasson a katasztrofális helyzeten, ám ugyanez érvényes a Nemzeti Hadseregre és a szegedi ellenforradalmi kormányra is. Hiba lenne tehát Horthyban és különítményeseiben valamiféle „felszabadítókat” látni. A hajdani kormányzót gyakran éri a vád balról, hogy ő volt a fehérterror szellemi atyja. Ez súlyos tévedés és olyan ítélet, amely meglehetős aránytévesztésről tanúskodik. A fővezér antiszemitizmusa és antikommunizmusa korántsem volt egyedülálló jelenség, amiképpen az sem, hogy ezeknek az eszméknek a hulláma éppen 1919-ben tetőzött. (Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy bár a tiszavirág-életű kommün népbiztosainak kétharmada zsidó volt, ezek az alakok nem képviselték a magyar zsidóság többségét, sem erényeiket, sem jellemüket.) Talán megütközéssel olvassák, ám én inkább úgy vélem, Horthy nélkül is lett volna fehérterror. A fehérterrort ugyanis a vörösterror hívta életre; erre irányuló reakció volt, nem csak Magyarhonban, hanem másutt is. Héjjas Iván és Prónay Pál olyan alakok teremtményei, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor. A háborús vereség szülte zűrzavar, a magyar társadalom végzetes gyengesége és itt-ott megmutatkozó züllöttsége felkavarta az állóvizet és felszínre hozta a legundorítóbb söpredéket, jobbról és balról egyaránt.
  2. Horthy Miklós véletlenek sokaságának köszönhette a főhatalmat, és ebben – erényei és érdemei mellet – még angoltudásának is lehetett némi szerepe. Ő volt az egyetlen, aki az angolszász antant-megbízottakkal anyanyelvükön tárgyalt. Legitimisták részéről gyakran érte a vád, hogy a fővezér megszegte a törvényes uralkodónak tett hűségesküjét és becsapta IV. Károly királyt. Van ebben némi igazság, hiszen a megszerzett-kiharcolt hatalomról nem könnyű lemondani. Amikor ilyen erkölcsi választás elé kerül a hatalom birtokosa, döntenie kell, a hiúságára hallgat-e vagy a tisztességére. Horthy döntésében biztosan szerepet játszott a hiúság – ráadásul IV. Károly a Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjével hízelgett neki –, de nem volt tisztességtelen: helyesen mérte fel, hogy Magyarországon 1920-ra Habsburg-ellenessé vált a közhangulat, s ha enged a királynak, azt kockáztatja, hogy a bosszúszomjas kisantant lerohanja az országot, és ezzel nem csak saját hatalmát tette volna kockára, hanem a maradék Magyarországot is. Sokan hajlamosak eltekinteni attól a körülménytől, hogy ez a hatalom 1920-ra alkotmányossá vált és Horthy kormányzó személye és tisztsége megtestesítette a törvényes monarchiával való jogfolytonosságot. A kormányzó nem volt sem zsarnok, sem diktátor. Őt olyan figurákkal egy lapon említeni, mint Hitler, Mussolini vagy Piłsudski, merő rosszindulatra vall és történelmi vakságról árulkodik. A Horthy-rendszer alkotmányos tekintélyuralmi parlamentáris monarchia volt – mindhárom jelzőn kéretik eltűnődni –, amely szintén nem egyedülálló a maga korában és e földrajzi-politikai térségben. Horthy kivételes méltósággal viselte kormányzói hivatalát; államfői méltóság és felelősség persze nem ugyanazon érem két oldala. Amikor 1939-ben sor került az első titkos választásra és nyilasok alkották a Képviselőház egyik legerősebb frakcióját, már olyan liberális és angolbarát konzervatív személyiségek is a kormányzó méltóságában – és nem a szabadon választott, népképviseleti törvényhozásban – látták az ország függetlensége, az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a polgári szabadságjogok megőrzésének és védelmének legfőbb biztosítékát, akik korábban támadták őt.
  3. Ám 1939-re megmutatkoztak a kormányzó szellemi-politikai képességeinek erőteljes korlátjai, s mindazért, ami ekkortól történt, ő is felelős. Az ország megindult a csúszós lejtőn, ahol nem volt megállás. Talán egy Mannerheim tábornagy tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy az ország kedvezőbb feltételekkel várja a békét és ne szédüljön bele Hitler halálos ölelésébe, de ellenállhasson Sztálin Vörös Hadseregének is. Ám Horthy kormányzó nem volt államférfi. Ezt a régimódi úriembert a becstelen Hitler könnyűszerrel becsapta, de a kormányzónak még 1944. március 19-e után is maradt annyi lelkiereje, hogy a helyén maradjon. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kiszabadítsa hazáját a nácik karmaiból, ám a megszállt országban nem maradt sem kellő hatalma, sem ereje ahhoz, hogy védelmezze az ország függetlenségét és polgárait. Mindazok, akikre a „kiugrás” során számított – kezdve a tisztikarral, a polgári közigazgatási karral egészen a Vitézi Rendig – elárulták és elhagyták.

Noha számtalan idézetet találhatnánk, amelyek a hajdani kormányzó antiszemitizmusát és szűklátókörűségét, felszínes és olcsó irredentizmusát bizonyítják, akik Hitler és Horthy közé könnyűszerrel egyenlőségjelet tesznek, gondolkodjanak el ezen az 1940-ben kelt levélrészleten. A kormányzó így írt Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnöknek:

„Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a román Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani. […] Meg vagyok győződve, hogy Amerika és Anglia egyaránt megértette azt a súlyos helyzetet, amelyben jelen háború minket talált, de nem fogják megbocsátani azt a hangot, mellyel a kormányhoz közel álló sajtó Angliát és az Egyesült Államokat támadja, gúnyolja és lekicsinyli.”

***

Végül, engedtessék meg néhány észrevétel a szoborállítókról és a hisztériakeltőkről. A Horthy-rendszer – szemben a szélsőjobboldal vágyaival-reményeivel és a szélsőbaloldal atavisztikus félelmeivel – soha nem támad fel. Korunk embere gyanakvással és ellenszenvvel tekint mindenre, ami felidézi a fensőbbség és a tekintély emlékeit. Csak a helytelenül értelmezett, blikkfangos szólamok maradtak és a zsigeri gyűlölet; a hatásvadász, öncélú ciráda; a gondolatnélküliség és az olcsó érzelmesség semmitmondó frázisai; a zabolátlan ömlengés és a trágárság vércsevijjogása; a mindent átható vulgarizmus áporodott izzadságszaga.

Akit Isten el akar veszejteni, annak először nem a józan eszét, hanem a stílusérzékét veszi el. A minap felállított Horthy-mellszobor nyomokban sem emlékeztet a néhai kormányzó méltóságára, erényeire és régimódi tisztességére – sokkal inkább hirdeti mai imádói és gyűlölői emberi silányságát és ocsmány indulatait.

horthybethlen-560x411.jpg

(Fénykép: Horthy kormányzó és Gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök elhagyja az Országházat a Képviselőház megnyitása után, 1931. július 21.)

3 komment

„Southrons! hear your country call you!”

2017. június 06. 15:50 - Lord Meldrum

Napjainkban a szellem bürokratái a „politikai korrektség” érvényesítésére és egyes kisebbségek vélt „érzékenységére” hivatkozva, lázasan buzgólkodnak „a múltat végképp eltörölni” hagymázas utópiájának beteljesítésén. Képromboló dühük legújabb áldozata Robert Edward Lee tábornok New Orleans-ben álló szobra. (Lehetséges, hogy immáron múlt időben kellene írnom, hiszen május végén szorgos kezek és gépek nekiláttak a grandiózus szobor elbontásának.)

Lee tábornok egyetlen „bűne”, hogy ő parancsnokolta az amerikai polgárháborúban az Unióból kivált, rabszolgatartó déli államok hadseregét. (A hitelesség kedvéért nem árt megjegyezni, hogy formális kinevezését csak 1865 februárjában kapta meg Jefferson Davistől – két hónappal azelőtt, hogy a Konföderáció hadserege Appomattoxnál letette a fegyvert.) Virginia állam polgárain múlott, hogy így alakult Lee sorsa, ugyanis az 1846-os mexikói háborúban hírnevet szerzett, a végletekig tisztességes és nem mellesleg mindenféle háborúskodást szívből gyűlölő főtisztet maga Abraham Lincoln elnök kérte fel, hogy álljon az Unió hadseregének élére, ám Lee tiszteletteljesen elhárította a felkérést, mondván, megvárná, hogyan dönt és mit cselekszik szűkebb hazája, Virginia. Amikor Virginia az Unióból való kilépés mellett döntött, Lee tábornok harminckét évnyi szolgálat után lemondott az Amerikai Egyesült Államok hadseregében viselt tiszti rangjáról. E feddhetetlen jellemről árulkodó lovagias gesztust azzal indokolta, hogy

„… az Unió iránti minden odaadásommal és állampolgári hűségemmel sem lettem volna képes kezet emelni rokonaimra, gyermekeimre és otthonomra.”

A főtiszt visszavonult, mert így követelte a becsület, amely nem csak holmi üres frázis volt a tábornok szótárában – egész életét annak rendelte alá, hogy visszaszerezze családja becsületét, hiszen a gazdag ültetvényes és egyébként déli föderalista meggyőződésű atyja hírhedt korhely volt, anyja pedig egy zsugori özvegyasszony. Lee ilyen körülmények között határozta el, hogy minden tekintetben példamutató életet él. A West Pointban mintaszerű fegyelmével és kifogástalan modorával tűnt ki; nem vett részt a déli kadétokra jellemző úrhatnám dorbézolásokban. Kitüntetéssel végezte tanulmányait és a mexikói háborúban léptették elő őrnaggyá. Ő verte le 1859-ben a John Brown-féle felkelést, ám az abolicionista lázadót vonakodva adta hóhérkézre. Mindenkinél jobban tudta, hogy „az államok háborúja” hosszú és véres küzdelem lesz. Az utolsó pillanatig hitte, hogy egy újabb kompromisszummal elodázható a polgárháború; szívből remélte – amiképp egy jó föderalista fiához illik –, hogy az Unió fennmarad. Amikor mégis széthullott, ő visszatért Virginiába, a hazájába; példaképe, George Washington szülőföldjére: az egyetlen biztos pontra a háborgó világban, ahová a becsülete és a tisztessége kötötte. E nagyszerű férfiú – aki nem mellesleg erkölcsi és politikai értelemben is szörnyűségnek tartotta a rabszolgaság intézményét – a ma élő nemzedékek példaképe lehetne:

„Mindennél többre becsülöm az Uniót, és semmi sincs, amit ne dobnék oda a megmentéséért, kivéve a becsületemet.”

Vajon azok a „progresszív” egyetemi értelmiségiek, akik a steril tanészéki irodáik magányában – ez az a bizonyos „safe space” – önmaguk tengelye körül forogva olyan mihaszna intellektuális keljfeljancsikról ábrándoznak, mint a „gender”, elgondolkodnak-e azon, mit jelent a becsület és a tisztesség, s mit jelentett akkor, s mit jelent ma úriembernek lenni?

Lee tábornok küzdött, hitt és remélt; az ügy bukását követően pedig a békés rekonstrukció mellett érvelt bosszúszomjas északiak és revansra vágyó déliek ellenében is – mindez aligha mondható el a puha bőrfotelekben üldögélő, kávézgató és légvárakat építő szellemi nagyságokról. Ha a „progresszív” fároszok szerint Lee tábornok szobra ledöntésre ítéltetett, akkor fontolják meg, fennmaradhat-e a rabszolgatartó Thomas Jefferson elnök szobra, az „imperialista” Sir Winston Churchill szobra, a jobbágyait botozó Leo Tolsztoj szobra; vajon nem kellene összezúzni minden emberi alkotást és kitörölni minden nagyság emlékét az emberi emlékezetből, amely nem állja ki a „politikai korrektség” purifikátorainak istenítéletét?

A „politikai korrektségben” nem is az ostobasága és abszurditása, hanem a kíméletlensége a leginkább zavarba ejtő. A boszorkányüldözésre irányuló hajlam hagyománya az amerikai lélekben Salemig, a daytoni majomperig, a hollywoodi feketelistákig és a mccarthyzmusig, a természetes igazságérzeten felülkerekedő vallási és ideológiai téboly egyéb megnyilvánulásaiig vezethető vissza; mai felkent papjai a mindenek felett állónak hitt „tudomány” képzeletszegény bürokratái, akik szorongva kémlelik a horizontot és felcímkéznek mindent és mindenkit, aki kicsit is kilóg az általuk elképzelt idilli világból, ahol nincsenek osztálykülönbségek, sem erények, sem gyarlóságok; ahol mindenki egyenlő – kivéve a fehér bőrű, diplomás, nőkhöz vonzódó férfiakat, hiszen ők az „elnyomók”: „reakciós, feudális fasiszták”, akiktől meg kell tisztítani minden társadalmat.

Valóban veszélyes ez a reakciós társaság, hiszen tagjai elméjében még pislákol az értelem, a nőkkel szemben lovagiasak, tetteik zsinórmértéke a becsület, és minden megnyilvánulásukat valamiféle régimódi tisztesség jellemzi. Szobraik olvasztótégelybe kerülnek és az így kivont értékes színesfém holmi elektronikai félvezetőben él tovább; ők maguk pedig kivégzőosztag előtt vagy bitófa alatt végzik, porhüvelyük végső rendeltetési helye pedig a hullákkal teli meszesgödör.

lee-sitting.jpg

(Fénykp: Robert Edward Lee tábornok portréja 1870 körül)

Szólj hozzá!

1920. június 4.

2017. június 04. 20:24 - Lord Meldrum

Emléknapok helyett egészséges önismeretet!

A versailles-i Trianonban 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” a magyar állam történetének egyik legnagyobb tragédiája: a történelmi Magyar Királyság megbukott. Ez a – minden bizonnyal végleges – bukás elválaszthatatlan az 1914 előtti, régi, arisztokratikus és polgári Európa erkölcsi és szellemi bukásától; a verduni vérszivattyútól és Flandria pipacsmezőitől, Isonzótól és a Bruszilov-offenzívától, a Balkántól és Gallipoli véres szirtjeitől. Elválaszthatatlan a történelmi magyar állam vezetőinek a Nagy Háború előtti és utáni balgaságaitól és bűneitől is, amiképpen a győztesek végzetes vakságától és a magyarság kárára érvényesített „nemzeti önrendelkezés” délibábos ábrándjától is. Talán egy erélyes Habsburg trónörökös vagy egy Mannerheim tábornagy tehetségével megáldott államférfi többet tehetett volna a történelmi magyar állam fennmaradásáért, mint azok, akik 1918-1920 között kormányozták az országot. Ami 1920-ban történt, tragédia. Aki ezt tagadja, nem csak ostoba, hanem érzéketlen is.

Ám e tragédiát mindenképpen elválasztanám attól, ami annak ürügyén történt és azóta is történik. Mind a nacionalizmus, mind az irredentizmus ízlésem és meggyőződésem ellen való jelenségek, egyik őrületben sem veszek és vettem részt soha és erre a jövőben sem mutatok semmiféle hajlandóságot. Az irredenta hőzöngést és a nemzeti kézműves fájdalomipar vérlázítóan giccses portékáit, kezdve a Nagy-Magyarország alakú faragott fatányéroktól az egészen apró „Trianon-relikviákig”, legalább annyira kártékonynak tartom, mint a nemzeti ügyekkel szembeni internacionalista közöny kísértését. Az Európai Unió nem gyógyír az országcsonkításra, a nemzeti érzésekkel kufárkodó nacionalizmusnak pedig semmi köze az igaz hazafisághoz. Elégtétellel töltene el, ha néhányan megfontolnák, miért nem azonos a hazaszeretet (és a nemzeti hűség) a nacionalizmussal. A hazafiság régimódi érzemény: egy falu, város, régió, ország hagyományainak, szokásainak és szentjeinek tisztelete; soha nem választható el a föld rögvalóságától, amelyhez a felmenők, a jelen élők és a kései utódok egyaránt kötődnek; nem mindig és nem mindenütt, de jellemzően arisztokratikus és reakciós attitűd; természete szerint inkább védekező és oltalmazó; soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet. Ezzel szemben a nacionalizmus inkább egy elképzelt, semmint valóságosan létező közösség szerfeletti imádata: ez a nemzet (és időnként, nem mindenütt a nép, lásd: „népi-nemzeti”), amelyet a nacionalista – mikor hogy kívánja érdeke – hol vérségi-törzsi, hol nyelvi közösségnek láttat. Jellemzően a modern tömegember attitűdje, mindig támadó és gyakran kielégíti a gyökértelen tömeg szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia, amely tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Ez az érzés gyakran a gyűlölet következménye. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása talán az, hogy mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolja, hogy „idegenek” vagy „bemocskolják”. Mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát, eltörli a szabadságjogokat. Nem véletlenül és holmi okoskodó hóborttól vezérelve időzöm annyit a nacionalizmus és a hazafiság, az igazi nemzeti hűség közötti éles határvonal meghúzásával: a hazafiság (és nem a nacionalizmus, és végképp nem az internacionalizmus) magyarázza azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Erősen kétlem, hogy „Trianon” nélkül nincs magyar nemzeti azonosságtudat, hiszen 1920 előtt is éltek magyarok Európában, és történelmünk arról tanúskodik, hogy erős nemzeti azonosságtudattal bírtak a felmenőink is. Végzetes hibának tartom, hogy a jelenleg uralkodó nacionalista kurzus egy nemzeti tragédiára hivatkozva hirdeti meg a „nemzeti összetartozás napját” – ezek az alkalmak csak arra jók, hogy a nyári melegben rövidujjú inget viselő, és e stílustani merénylettel felérő ruhadarabot nyakkendővel is megfejelő politikus megdöbbentően giccses vidéki Trianon-emlékművek árnyékában szónokoljon arról, hogy „Trianon máig érvényes üzenete, hogy Soros” – akit Isten el akar veszejteni, annak először nem a józan eszét, hanem a stílusérzékét veszi el. A „nemzeti összetartozás” 1920. június 4-e kontextusában nem más, mint az utódállamok iránt szított törzsi gyűlölet. Akik ezt az érzést táplálják – a kézműves fafaragótól a hordószónok politikusig – jól ismerik Gilbert Keith Chesterton igazságát (anélkül, hogy valaha is olvastak volna tőle egyetlen sort is): soha nem a szeretet, hanem a gyűlölet egyesíti az embereket.

Aki megelégeli a gyűlölettel házaló politikusok vércsevijjogását, tűnődjön el azon, hogy máig birodalmi méretekben gondolunk önmagunkra, hiszen erre tanít minden érték, amely a mi nagyszerű XIX. századunkból megmaradt. Ezzel nincs is semmi baj; mert volna mire szerénynek lennünk és egyik nemzet sem verheti a mellét a balsorssal; ám szert tenni az egészséges önismeretre, mai helyünket megtalálni Európában és valódi súlyunkat felmérni, a lehetőségeinket felismerni és bátran cselekedni, ha alkalom kínálkozik, sokkal nehezebb – de talán nem lehetetlen.

Jól tudom, hogy oly’ korban élek, amikor csakis kisebbségben lehetek ezzel az attitűddel és a véleményemmel, mégis érzek valamiféle rezignált derűt, amelyet Ernst Renan örökbecsű bon mot-ja világít meg a legékesebben:

„Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.”

cultura-trianon-alairasa-versailles-1920-06-04.jpg

(Kép: a magyar békeküldöttség elhagyja a versailles-i Nagy Trianon-palotát, 1920. június 4.)

Szólj hozzá!

Az írástudók felelőssége

2017. május 09. 15:25 - Lord Meldrum

„…ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. […] Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók”

mondotta április 25-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztjére érdemesített szélsőjobboldali újságíró, aki egyúttal a kormánypárt ötös számú párttagkönyvének tulajdonosa és „Zsoca” becenéven a miniszterelnök kebelbarátja. Tehát nem akárki, nem csak egy firkász, hanem a vezető kormánypárti hírharsona publicistája. Egyszerű lenne ezt az uszító mocskolódást Buffon ezerszer félreértett és közhellyé vált szállóigéjével – „Le style, c’est l’homme” – elintézni, ám ennél jóval többről van szó: egy olyan országban, ahol a kormányfőnek „viszket a tenyere”, és ahol bántalmaznak egy újságírónőt azért, mert a munkáját végzi, ez maga az uralkodó stíl; az ellenségnek kikiáltott politikusokkal és választói csoportokkal szemben tanúsítandó elvárt magatartás mércéje, sőt, maga a rendszer. Lehet, hogy sokan nem hiszik el, amit az újságokban olvasnak; lehet, hogy kevesebben dőlnek be az álhíreknek, a kormánypárti agymosásnak és az orosz propagandának, mint hinnénk, ám nagyon sokaknak – különösen az elsőgenerációs újságolvasóknak (különösen ideértve a világhálóval első ízben találkozó középkorúakat és idősebbeket) – a pokolian aljas sajtóorgánumok a mérvadók.

Herr Hitlernek és Goebbels doktornak ebben igaza volt: a hazugságok és a hazugságoknál is kártékonyabb féligazságok szüntelen sulykolása milliók észjárására hat; a propaganda olcsó frázisai könnyen beépülnek milliók elméjébe – különösen egy olyan korban, amikor milliókat sújt szellemi restség és önáltatásra való hajlam. B. Zsolt és társai táplálják azt a gyűlöletet, amely polgárháborúhoz vezet. A második világháború előtt az akkori B. Zsoltok ontották magukból azt a förtelmet, amely a hullákkal teli meszesgödrökhöz és a gázkamrákhoz vezetett. Ezek a publicisták talán nagyobb bűnt követtek el, mint azok a bürokraták, vegyészek és vasúttisztek, akik megrendelték, előállították és rendeltetési helyükre szállították a Zyklon-B-vel teli konténereket és a pusztulásra ítélt áldozatokat. A szavak legalább olyan mérgezők, mint a hidrogén-cianid, mert az egyszerű embereket közömbössé vagy rosszabb esetben ellenségessé teszik az áldozatok sorsa iránt. És ezt nagyon jól tudja B. Zsolt, H. Árpád, de jól tudja a miniszterelnök is, aki nem olvassa régi harcostársa írásait; nyilván azt sem tudja, miért terjesztette fel lovagkeresztre.

Ne feledjék, felbomlik az a társadalom, amelyben „erénnyé” válik a nyilvánvaló hazugság. Engem arra neveltek, hogy felelősséggel tartozom azért, amit mondok és írok, mert a kimondott és leírt szó: tett. Ha úgy tetszik, maga az ember.

47485.jpg

(Kép: halálmenet Budapesten, 1944-ben.)

Szólj hozzá!

Az egyenlőség délibábja

2017. május 03. 16:44 - Lord Meldrum

Napvilágot látott egy május elsejei interjú az Új Szó című felvidéki magyar lapban Tamás Gáspár Miklós filozófussal. Álljon itt két tanulságos idézet!

Ezen hangosan felnevettem:

„– De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
– Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.”

Illetve, a legbájosabb, egyúttal a leginkább baljóslatú:

„– Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
– A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény.”

Engem mindig mosolyra fakasztanak a magukat ilyen-olyan előtagokkal (neo-, poszt-) felcicomázó, egymással ádáz intellektuális békaegérharcot vívó marxista értelmiségiek; egyfelől azért, mert érzésem szerint soha életükben nem találkoztak hús-vér munkásemberrel; másfelől pedig azért, mert ezek a légvárakat építő pallérok maguknak vindikálják a történelem kizárólagos ismeretét. Varázsigéjük a „történetfilozófia”. Egyik írásában Harold Laski azt vetette Sir Winston Churchill szemére, hogy „nincs történetfilozófiája”, bezzeg Leo Trockijnak volt! Trockij írásait olvasva az a benyomásom támadt, hogy ez a németes gondolkodású bolsevik skribler legalább olyan ostoba volt a harmincas évek történéseinek megítélésében, mint Laski, aki Adolf Hitlerben csupán a „német kapitalizmus eszközét” látta, persze, „történetfilozófiailag” alátámasztva. Az említett intellektuális lángoszlopokkal ellentétben Churchill – aki, históriai gondolkodású államférfi lévén, soha nem volt értelmiségi, tehát semmi sem homályosította el az elméjét – azonnal megértette, hogy Hitler egy nagyon ősi, mélységesen pogány gonosznak a legmodernebb megtestesülése; olyan sötét erő, amely nem írható le statisztikai mérőszámokkal és materiális kategóriákkal… Hogy miért? Mert Churchill ismerte az emberi természetet és irtózott mindenféle bárgyú utópiáktól.

TGM azt állítja, hogy a jómódú, fiatal, fehér bőrű, diplomás férfiak „áhítoznak a hierarchia visszatérésére” és meggyőződésük, hogy az „egyenlő státusra törekvőket el kell pusztítani”. Valóban így áll a dolog? Aki a legszemernyibb, egyébként jóindulatú kételyeinek hangot ad, mert elborzasztják az emancipáció vadhajtásai és abszurditásai, vajon pusztító szenvedélyeit engedné szabadjára? Bevallom Önöknek, engem mindig zavarba ejtett az egyenlőség eszméje, ugyanis azt tapasztalom, hogy az emberek különbözőek: egyik szép, a másik rút; egyik alacsony, a másik magas; egyik okos, a másik buta; egyik erényes, a másik pedig hitvány, és így tovább… Könnyű kijelenteni, hogy minden ember egyenlőnek születik, ám az egyenlőség szószólói ezt csak azért képzelhetik így, mert az elképzelt természeti állapotban még nincsenek mércék, amelyekkel mérni lehetne az embereket és születésünk pillanatában összehasonlítható képességekkel sem rendelkezünk. A lelkek Isten színe előtti egyenlőségének tiszteletre méltó gondolata ugyancsak olyan elképzelés eredménye, amely ítélőerőnk határain túl van és ott is kell maradnia. A jogegyenlőség tekintetében csakis a törvény előtti egyenlőségre gondolhatunk, amely annyit és csak annyit jelenthet, hogy hogy hasonló helyzetekben mindenkinek ugyanazokra a jogkövetkezményekre kell számítania; ám egy polgári jogvita és a bűnvádi eljárás az emberi döntések mezeje, a bírók és néhol az esküdtek belátásán múlik, ki mennyire egyenlő a törvény előtt.

Az egyenlőség eszméje nem állja ki a valóság tűzpróbáját. Ha például az érdemeket a képességek alapján mérjük és az eredmény távolról sem mutat egyformaságot, vajon méltánytalanság-e levonnunk ennek a tanulságait? És különben is, az interjúban említett hiányos fogazatú cigányasszony a maga közegében vajon nem magasabb rendű-e, nem élvez-e sokkal nagyobb közmegbecsülést, mint Sir Winston Churchill vagy bármelyik fehér bőrű diplomás férfi? Dehogynem, és ez így van rendjén! Vajon „fasisztákká” válunk-e, ha bámiféle tanulságot levonunk, amely ellentétes az egyenlőség eszméjével? Aligha.

Amikor az egyenlőség hívei fennen hirdetik ideájukat, mindig a Prokrusztész-ágyra gondolok. Önmagukon kívül minden embert belefektetnének, s aki hosszabb, abból lenyesnének egy darabot – a legelvetemültebbek a páciens fejét vágnák le –, aki rövidebb, azt megnyújtanák… Bőszen kikérik maguknak a gondolatot, amely szerint az emberi lények értéke mérhető lenne, miközben egész működésüket az emberek önkényes méricskélésének szentelik, s mára eljutottak odáig, hogy akiket Isten fehér bőrű férfinak teremtett, nem is lehetnek értékes tagja a társadalomnak…

Úgy vélem, hogy a méricskélés helyett tanácsosabb a bölcs belátás: az egyenlőség nem lehet sem kvantitatív fogalom, sem mérce, csakis a polgárbéke, az igazságosság és az önbecsülés érdekében megfogalmazott feltételezés, amely segít abban, hogy úrrá lehessünk leghitványabb jellemvonásainkon: legyőzi a szolgalelkűséget, visszafogja a dölyfösséget és talán enyhíti az irigységet is. Ha a családtagok egyforma elbírálásban részesülnek és a vendégeket egyforma szívélyességgel fogadják anélkül, hogy előzőleg bármiféle érdemeket kellene szerezniük – eddig szolgálhat zsinórmértékül az egyenlőség. Aki e határt átlépi, zsarnoki utópiák híve.

Vallom, hogy korunk legveszélyesebb rákfenéje a hamis spiritualizmus és az utópiákba vetett hit. Aki délibábokat kerget, elgondolkodhatna azon, hová vezet mindez… Nyaktilók és bitófák erdejéhez, sortüzekhez és tömegsírokhoz, hullákkal teli meszesgödrökhöz, amelyekben nem csak fehér férfiak hevernek…

66olm7b.jpg

(Kép: Robespierre kivégzése után készült szarkasztikus metszet, 1794 – A zsarnok lábbal tiporja az alkotmányt; a piramis alakú krematóriumon az „Itt nyugszik egész Franciaország” felirat olvasható.)

Szólj hozzá!

Történelmi lecke Petikének

2017. április 26. 13:16 - Lord Meldrum

„Ön lengyel, ön itt él. Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont”

– így válaszolt Igor Janke lengyel újságíró, Orbán Viktor életrajzírójának a magyarhoni orosz befolyást firtató kérdésére Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. Jellemző, hogy e miniszteriális ficsúrra bízott kormányzati reszort elnevezésében első helyen áll a „külgazdasági” jelző, hiszen amit művel, nem más, mint elvtelen kufárkodás, hadd ne mondjam, hazaárulás. (Szó szerint árulja a hazát!) Néha el-eltűnődöm, mi lehet számukra oly’ vonzó a Kelet üzleti szokásaiban, kereskedelmi kultúrájában, és ilyenkor mindig szomorúan legyintek: a másik fél átejtése, a hőbörgő bazári alkudozás; a kölcsönös és a kiegyenlítő igazságosságra törekvő magánjog helyett az erősebb kutya „elvén” nyugvó ököljog e „fél-ázsiai származékok” jelleméhez, vérmérsékletéhez és modorához illő eljárás; ezért keresik posztszovjet kényurak kegyeit, ezért akarják megállítani „Brüsszelt”. Ám ennél is fájóbb a végzetes történelmi vakság: az oroszok a napóleoni háborúk óta fenyegetik Európát és különösen Közép-Európát; ez igaz ma is, és igaz lesz a jövőben is. Megdöbbentő, hogy azok az emberek, akik nacionalista vásári komédiává aljasították az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét – hiányos történelmi emlékezetűek kedvéért: kommunista-, szovjet- és oroszellenes nemzeti felkelés volt! –, e nagyszerű történelmi pillanat örökségét kizárólag maguknak vindikálják. Aki ma nacionalistaként oroszbarát szólamokat és Kelet-barátságot hirdet, ne merészelje szájára venni 1956-ot, a nemzeti függetlenség és a szuverenitás ügyét! Pont.

Egyébként pedig, kérjék vissza Petike gimnáziumi érettségijét és a történelem tárgy mellé utólag írjanak be egy jókora elégtelent!

budapest-ostrom.jpg

(Kép: szovjet katonák a Ferencziek terén, Budapest, 1945.)

Szólj hozzá!

Hódolat a nőknek

2017. április 20. 14:53 - Lord Meldrum

„Az a politikai rendszer, ami nem hajlandó tárgyalni, nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek. Csak magának! És nem a lövöldözőket kell, hogy terhelje a felelősség, hanem azokat, akik nem voltak hajlandóak a békés szándékúakkal tárgyalni. Elismerni azokat, és működni hagyni. Erről van itt szó. A felelősség őket terheli. Elzárkóznak a párbeszédtől, lehetetlenné teszik azt, hogy azokat az indulatokat, amik felgyülemlenek ebben a társadalomban, normális, civil polgár módjára, szerveződve levezessék. Ezt teszik lehetetlenné. Aztán amikor majd kergetik őket az utcákon, azt fogják mondani, hogy akik kergetik őket, azokat terheli a felelősség. Egy nagy fenét! Őket terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket”

– mondotta volt Orbán Viktor 1988. május 9-én. Az akkori diagnózis ma is helyes, azzal a különbséggel, hogy már nem Kádár János és Grósz Károly a „rendszergazdák”, hanem ő maga: a felcsúti Döbrögi uraság. Arra kérem Önöket, ízlelgessék a „normális, civil polgár módjára, szerveződve” fordulatot, miközben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének parlamentje bolsevik iramban tárgyalja a civil társadalmat igába hajtó „törvényt”. (Eközben a katolikus legény- és leányegyleteket, olvasóköröket egyetlen tollvonással betiltó Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás elégedetten csettintenek a Pokolban: „Gyere hát közénk, Viktor Győzőovics, várunk, a mi kutyánk kölyke vagy!”) 

A tegnapi országgyűlési ülésnap az 1990 utáni magyar parlamentarizmus legsötétebb napja. Ott tartunk, hogy egy ellenzéki képviselőnő már két papírlapot sem mutathat fel, mert nem jelentette be a levezető elnöknek a „szemléltető eszközt”. Képzeljék el azt az abszurd jelenetet, amint a brit Alsóházban az ellenzék vezére két papírlapot helyez despatch boxra, majd a Speaker felszólítja, hogy tűntesse el onnan a „szemléltető eszközt” – a Yes, Prime Minister epizódjaiban sem lenne helye ilyesminek… Ott tartunk, hogy a kormánypárt képviselői, akik oly’ büszkék „férfias” politikájukra, rendre megalázzák női mivoltukban a képviselőnőket. Tényleg, mennyibe kerül, hogy egy demokratikusan megválasztott képviselő, aki történetesen nő, Orbán Viktor, Kövér László, Latorczai János és Lezsák Sándor parlamentjében gyakorolhassa szabadságjogait? Meggyőződésem, hogy a mélypont még messze van; egyelőre nem vezényelnek le zsebkendőszavazást és a parlamenti zsandárok még nem akadályozzák az ellenzéket; a gróf Tisza István elleni sikertelen merényletkísérlet óta nem dördült el pisztolylövés az ülésteremben; 1904 decembere óta nem keltek birokra a honatyák, de ami késik, nem múlik. Annak viszont örülök, hogy a frontok egyértelműek: ezt az országot minden hájjal megkent erkölcsi hullák, a zsarnokság gátlástalan szálláscsinálói kormányozzák – mindazok, akik megelégelték e hét esztendő óta kínzó lázas állapotot; mindazok, akik 2010-ben a „kizökkent idő” helyrebillentését és a szocialisták elkergetését remélve szavaztak az Orbán-pártra, de nem tagadták meg a szabadság és az alkotmányosság iránti szeretetüket és szívből gyűlölik a zsarnokságot, tanúsíthatnak-e bármiféle lojalitást e rezsim iránt? Úgy vélem, e kérdésre csak egyetlen rövid, határozott felelet adható: NEM!

Egyetlen férfi ül a magyar Országgyűlésben, ő is nő: Szél Bernadett korunk Charlotte Corday d’Armont-ja, Kéthly Annája és Schlachta Margitja egy személyben; nem mellesleg az egyetlen ellenzéki képviselő, aki érvekkel küzd a mamelukok barbár sötétsége ellen, bár méltán ragadják el az indulatai is:

„A gyomrom fordul ki önöktől!”

– kiáltotta Hollik Istvánnak és a többi erkölcsi hullának, a zsarnokság „kereszténydemokrata” szálláscsinálóinak. Tanulságos lecke volt a tegnapi ülésnap, egyfelől azért, mert bebizonyosodott számomra, hogy milyen veszedelmes viszonyban él „kereszténység” és „demokrácia” akkor, ha balkáni politikusok emelik szájukra e szavakat; másfelől pedig azért, mert Hollik képviselő és a kormánypárt felszólaló honatyái megmutatták, miféle lélek és gerinc szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a zsarnokság lakájává váljék.

Nem irigylem a Pokol kapujának őreit. „Kereszténydemokraták” sokaságát kell majd a legrútabb bugyrokig kísérniök, oda, ahol a hazaárulók és felebarátaik árulói, a csalók, a tolvajok, a hitszegők és a hamis ekütevők sínylődnek.


1462-750x750-resize.jpg

***

Pedig igazán boldog ország e gyönyörűséges Magyarhon, s aki ezt kétségbe vonja, nem érhet föl a mi bölcs vezetőink nagy céljainak igazságához: förtelmes árulók, népvérszívó karvalytőkések, idegenszívű kozmopoliták és lézengő ritterek vagyunk! Rút sybarita vázak tömege, akiknek semmi keresnivalójuk e boldog honban! Hiszen sok van, mi csodálatos, de a hatalom titkánál, a pillanat uralásánál nincs semmi csodálatosabb! Kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk? Örüljünk, hogy szemeinket nem vakítja el Dicső Vezérünk, a mi jóságos Varangykirályunk ragyogása; örüljünk, hogy porban csúszva megcsókolhatjuk bíborpalástja szegélyét – az örök világosság fényeskedjék néki! Nemzetünk duzzad az erőtől és a tettvágytól, nékünk nincs szükségünk kórházi ágyakra! Mi tudunk mindent, mit tudni érdemes; gyermekeink elméjét nem mérgezzük mihaszna ábrándokkal! És igenis mi döntjük el, kiknek kínálunk letelepedési kötvényeket! Aki itt akar „élned-halnod-kell”, fizessen; pengesse ki a pártkasszába azt a harminc ezüstpénzt! Mi álljuk a Soros csapásait; vitorláinkat nem szaggathatja a vihar; hajónk elkerüli a szirteket, mert kapitányunk erős karokkal áll a kormányrúdnál! Mi, magyarok, állunk a vártán, ez osztályrészünk – akkor is, ha mások fényes latrinák magasából pottyanatank ránk; akkor is, ha lelkünk elgyötört; akkor is, ha ülepünk kilóg a gatyánkból, s akkor is, ha vécépapírunk kemény! – NEM HAGYJUK, HOGY BRÜSSZEL ELOROZZA SZUVERENITÁSUNKAT! (Kivéve Moszkvát. Neki önként és dalolva átengedjük.)

00360150.jpg

(Felső kép: a Képviselőház ülésterme, 1904. december 13-án; alsó kép: a romos Halászbástya és a Budavári Koronázó Főtemplom 1945 nyarán)

52 komment

Közjogi ötletbörze

2017. április 18. 16:53 - Lord Meldrum

Felszólamlás a szükségtelen és ártalmas kísérletezgetések ellen

„Színháznak kiváló, de népképviseletnek gyalázatos”

– mélyen egyetértek Gulyás Mártonnak a hazai parlamentarizmusról szóló látleletével annak ellenére, hogy az olyan honatyák uralta Képviselőház, mint sokan mások mellett Németh Szilárd, teátrumnak is pocsék, ám a választott gyógymód, az arányos választási rendszer bevezetése tekintetében erőteljes kételyek kínoznak. Úgy vélem, nincs „igazságos” választási rendszer, amely minden indulóval szemben egyenlő feltételeket biztosít. Az egyenlőtlenség már a választási eljárás kezdetén érvényesül, hiszen a rendszernek ki kell szűrnie a nyilvánvalóan komolytalan jelölteket; ráadásul az egyik rendszer az arányos képviseletet, míg a másik a kormányképes többség megteremtését segíti. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Sikerességük az ország politikai kultúrájától függ.

Az arányos választási rendszer rendeltetése inkább a politikai közösség megosztottságának a lehető legpontosabb reprezentálása, nem pedig a kormányképes parlamenti többség kialakítása. Ez a választási rendszer valóban kedvez a kisebb pártoknak, ám szélsőséges és rendszerellenes pártok képviseletét is könnyedén lehetővé teszi, különösen akkor, ha a „parlamenti küszöböt” is kiiktatják a rendszerből. A jelenlegi magyar politikai háborús állapotát tekintve aligha lehetséges, hogy hét-nyolc kisebb vagy közepes méretű párt a törvényhozásban kormányképes koalíciót alkothatna. Az arányos választási rendszer állandó kormányválságokat szülne, ráadásul a Gulyás-féle javaslat mélyen hallgat arról, hogy a választópolgárok beleszólhatnának-e azoknak a pártlistáknak az összeállításába, amelyekre szavazataikat leadhatnák.

A többségi választási rendszer eredeti formájában csak az atlanti térség angolszász államaiban létezik. E rendszerben „a győztes mindent visz” – az a jelölt lesz a törvényhozás tagja, aki a választás egyetlen fordulójában megszerzi legtöbb szavazatot a választókerületben. Azt is mond­hatnánk, hogy e rendszer következményeként az a párt alakít kormányt, amelyik a relatív többséggel megszerzett választókerüle­tek abszolút többségét birtokolja.

Én nem tartom ördögtől valónak a vegyes választási rendszert, amely az arányos és a többségi rendszer elemeit ötvözi. 1990 után ezt szoktuk meg; minden választópolgár két szavazattal bír, egyiket pártlistára, a másikat egyéni képviselőjelöltre adhatja le. A jelenlegi választási rendszer is ilyen. Igazságtalansága abban rejlik, hogy a „fülkeforradalmi” alkotmányozó többség a saját képére és hasonlatosságára szabta. Ennek keretében bevezették a köznyelvben „győzteskompenzációnak” hívott szabályt, amelynek – nagyon leegyszerűsítve – az a lényege, hogy az egyéni választókerületben győztes jelöltre leadott szavazatok is „felkúsznak” az őt jelölő párt országos listájára. A 2014 előtti vegyes rendszer kizárólag a mandátumot nem szerzett jelölt pártját kompenzálta, ily módon nem vesztek el az erre a jelöltre leadott ún. töredékszavazatok. A hatályos választási rendszer másik igazságtalansága az egyéni választókerületi határok önkényes kialakítása. Mint minden politikai döntés, ez is gyarló, emberi megfontolások eredménye, s mint ilyen, mélyen igazságtalan, ám a választókerületi határok kialakításakor tudatosan kedveztek a hatalmi párt hosszútávú érdekeinek – az ellenzék kárára. Igazságosabb lenne ez a rendszer, ha új választókerületi határokat alakítanának ki, akár azon az áron is, hogy az Országgyűlés létszáma emelkedjék. (A magyarhoni demagógia közhelye, hogy azért élünk rosszul, mert a népképviselet „sokba kerül” – ebből egy szó sem igaz. Megnézhetik, hány képviselő tartózkodik az ülésteremben egy-egy ülésnapon. Az ülésterem 199 fős törvényhozás mellett is ugyanúgy kong az ürességtől, mint 2014 előtt, amikor 386 lelket számlált az Országgyűlés.) Érdemes lenne megfontolni a kétfordulós választás újbóli bevezetését is.

Ám mindez csak tüneti kezelés, a magyar parlamentarizmus válsága sokkal mélyebb. Orbán Viktor kormányzása kormányzati gyakorlattá emelte a jogi nihilizmust, vagyis az olyan törvényhozást, amely során évezredes jogelveket megtagadva visszamenőleges hatállyal alkotnak a normák címzettjei számára terhesebb kötelezettségeket előíró törvényeket, sőt, amikor a privilegia ne irroganto római jogi elvét megtagadva egyes személyekre vagy testületekre szabják a törvény „ruháját” – ez történt a Közép-európai Egyetemmel is. Az életünket leginkább meghatározó törvények ma már a törvényhozás félárnyékában születnek; azt sem tudjuk, kik fogalmazzák a javaslatokat, amelyek a hazai gyakorlat szerint többnyire suttyomban, az éj leple alatt benyújtott és sürgősségi eljárásban tárgyalt egyéni képviselői módosító indítványok alakjában öltenek testet, a képviselők pedig anélkül szavaznak róluk, hogy akár egy sort is elolvasnának a nem ritkán több száz oldalnyi előterjesztésekből. Ily módon különítenek el jelentős összegeket kisvasútra, stadionokra és a látványsportok hazai rendezésű világversenyeire, így adományoznak koncessziót, így juttatnak „vissza nem térítendő támogatásokat” és egy sor más kedvezményt. A hazai, egyre kevésbé demokratikus politika és az egyre inkább alkotmányellenes, zsarnoki kormányzás egymással versengő csoportok bürokratikus kötélhúzásává fajult, a játszmában az ország érdekei nem számítanak, csak a „rendszergazda”, a szuverén szava. A választópolgárok jobbára azt sem tudják, kik vesznek részt a játszmában. Nem ismerik választott képviselőiket, akikben így nem is igen bízhatnak. A jelölteket nem ők választják ki, hanem a pártvezérek „tálcán kínálják” nekik, a „választék” pedig többnyire igen silány: ugyan miért választanának olyan embereket, akikre a kutyájuk sétáltatását sem bíznák? Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy a választópolgárokat nem érdeklik a parlamenti viták, és hogy a mindenkin eluralkodó közöny és bizalmatlanság miatt az általános választásokon egyre kevesebben szavaznak.

Ahol évszázadokkal ezelőtt kialakult a parlamentáris kormányzás, ott a képviselőknek nem csupán az volt a kötelességük, hogy választóik érdekeit a választók intencióihoz szigorúan kötve képviseljék és kívánságaikat a törvényhozás elé vigyék, hanem az is, hogy az ügyeket külön-külön mérlegeljék; hogy a parlament elé vihető és ott megtárgyalható kérdéseket szabadon, kötöttségek nélkül vitassák meg úgy, ahogy a parlament tekintélye megköveteli. A cél a helyes döntés, amely gondosan figyelembe veszi a lehető legtöbb érdeket, és amelyet a törvény mindenek feletti tekintélye szentesít, s amelyre végül a független és pártatlan bíróság előtt lehet hivatkozni. Arra kérem Önöket, tegyék fel maguknak a kérdést: vajon ez a kívánalom érvényesül a mai Magyarországon?

Gulyás Márton javaslatához hasonló kételkedéssel fogadtam Puzsér Róbert ötletét is, aki a határozott idejű miniszterelnöki megbízatás mellett kardoskodik. Ez a jó szándékú, bár felettébb ostoba felvetés arról tanúskodik, hogy a közismert kritikus vajmi kevéssé ismeri a parlamentarizmust.

A parlamentarizmus fogalmának középpontjában a végrehajtó hatalom parlamenti felelőssége áll. A parla­mentáris kormányforma alapvető kritériuma, hogy a kormány, mint testület léte, a miniszterelnök megbízatása a parlamenti többség bizalmától függ. A kormány politikai felelősséggel tartozik a törvényhozásnak, s ha a elveszíti a törvényhozás többségének bizal­mát, akkor a miniszterelnök és valamennyi kormánytag megbízatása megszűnik. Ez az egyetlen, ám döntő fontosságú alkotmánytani kritérium, amely egy kormányforma parlamentáris jellegét meghatározza. Az írott alkotmányok nem rendelkeznek arról, hogy adott esetben az államfőnek milyen szempontok szerint kell eljárnia a miniszterelnök kinevezésekor, vagy – ha a kormányfőt a parlament választja – személyi javaslata megtételekor. Az államfő olyan személyt nevezhet ki miniszterelnökké, vagy ajánlhat megválasz­tásra a parlamentnek, aki bírja a többség politikai bizalmát. Nem érzem túlzónak azt a megállapítást, amikor azt mondjuk, hogy a parlamentáris kormányformánál a kormányalakítás túlságosan rugalmas és soktényezős folyamat ahhoz, hogy az alkotmány képes legyen mindenre kiterjedően szabályozni. A kormányalakítás min­denekelőtt politikai képesség kérdése, hiszen adott politikai viszonyok alapján kell végrehajtani. Közjogi szem­pontból nem az a lényeges, hogy ki, hanem az, hogy hogyan alakít kormányt, hiszen amennyire az alkot­mány semleges a kormánytöbbség politikai viszonyai iránt, annyira nem lehet közömbös a tekin­tetben, hogy a kormány legitim módon jöjjön létre. E sorok olvasásakor talán rájöttek arra, hogy a politikai bizalom nem határozott idejű, nem esik szükségszerűen egybe a parlament megbízatásával. Aki tehát határozott idejű megbízással óhajtja korlátozni a végrehajtó hatalmat annak reményében, hogy ily módon legyűrhető az Orbán Viktor nevű, áttéteket képező daganatos betegség, inkább érveljen az elnöki kormányforma mellett!

Egyébként megingathatatlan meggyőződésem, hogy a politika rendeltetése nem más, mint a jogi és intézményi örökség megértése és védelme a szükségtelen kísérletezgetésekkel és forradalmakkal szemben. Az államférfiak mindannyiunk öröklött javainak bölcs és előrelátó gondnokai, akik kezelik és szabályozott mederbe terelik a változtatásokat, ha azok elkerülhetetlenek és feltétlenül szükségesek, ám megakadályozzák őket, ha elkerülhetők és szükségtelenek, mert csak így őrizhető meg az ország – mert a megszokott, jó dolgokat könnyebb elveszíteni és lerombolni, mint létrehozni.

Az elmúlt napok tüntetéseit látva Önök közül nagyon sokan örvendeznek a politikai tavasz madárcsicsergésének, az ifjú szónokok világmegváltó ötleteinek és hidegleléssel hallgatják a kormánypárti miniszteriális férfiak vércsevijjogását. Nem osztozom az Önök reményeiben. Az igazán rettenetes viszonyok még nem köszöntöttek ránk, változás pedig csak azután remélhető, ha enyhül a zsarnokság szorítása: készüljenek a hosszú politikai télre, hol

„...csend van és hó és halál.”

515.jpg

(Kép: Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás az Országgyűlésben, 1947)

13 komment

Idegenek a vonaton

2017. március 29. 18:52 - Lord Meldrum

– Pardon, nem akartam megrúgni… – szólt egy hang.  

– Ugyan kérem, nem történt semmi! – feleltem.  

A velem szemben ülő utas lázasan kutatni kezdett a táskájában. Inkább egy régi, míves bőrmappára emlékeztetett a táska, amely kottafüzeteket rejtett. Boldogabb időkben bivalybőrből varrták volna, de így is látszott rajta, hogy háború előtti darab és gazdája becsben tartja.

– Ön talán muzsikus? – kérdeztem.

– Nem – felelte a férfi –, zenetanár vagyok. Gondolhattam volna, hiszen torzonborz feje, izgága, összeszedetlen kézmozdulatai értelmiségire és kimondottan boldogtalan emberre vallottak. Szegény kis görcsember, gondoltam magamban.

– Nagyon szép a nyakkendője, régen láttam ilyen darabot! – ekkor már valósággal vártam, mikor ajánlja fel a gyilkosságcserét, hiszen olyan férfi benyomását keltette, akit egy életen át megnyomorított az anyósa és házisárkány felesége.  

– Köszönöm, nagyon kedves – feleltem.

Pillanatnyi csend következett, majd az időjárásról és a vasúti menetrendről fecsegtünk. Újabb csend után témát váltott, s látszott rajta, végre-valahára hazai pályán mozoghat.

– Tudja – szólt a zenetanár –, Kodály országában nem becsülik a muzsikát. Ekkor a zeneiskolák nehéz helyzetét és az ének-zene oktatásának buktatóit ecsetelte panaszos szavakkal. Egyetértettem vele, hiszen elemista és gimnazista éveimben magam is átéltem néhány énekórát. Máig emlékszem, micsoda rettegést keltett bennem a szolmizálás (azóta sem tudom, mi fán terem a dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó), különösen akkor, amikor az énektanárnő kézjelekkel „mutogatta” a hangokat, amelyeket soha nem hallottam, vagy nem úgy, ahogy hallanom kellett volna, ugyanakkor szívesen énekeltem. A gimnáziumban már nem énekeltünk. Dolgozatokat írtunk énekórán. Memoriter le kellett írnunk a népdalok szövegét és elégtelent kaptunk, ha véletlenül otthon felejtettük a daloskönyvet…

Jellemző a hazai oktatásra: nem azért marasztalt el a tanerő, mert nem tanúsítottam a botfülűektől is elvárható minimumot, hanem azért, mert hanyag voltam. Zenei jártasságom a nullával egyenlő, holott vallom, hogy egy civilizált úriembernek illő volna játszani egy-egy hangszeren. Erre a tudásra legfeljebb zeneiskolában vagy magántanár instrukcióit követve tehet szert a nebuló. Zenei barbár vagyok, de azért én is „villogtam” e jobb sorsra érdemes pedagógus előtt.

– Vajon „Kodály országában” ismerik-e Vikár Béla nevét? – kérdeztem. Kikerekedett a tekintete. – S vajon elgondolkodott-e bárki is azon, milyen jelentős év volt az 1906. esztendő, amikor Bartók Béla, Kodály Zoltán és Vikár Béla felkerekedtek és elindultak az ország legeldugottabb zugaiba, a nyomorúságos Kárpátaljától a legsötétebb erdélyi havasokig, hogy fonográfhengerre rögzítsék a magyar népdalkincset? 1906-ban jelent meg Ady Endre Új versek című kötete és ebben az évben „oldódott meg” az az alkotmányos válság, amely végül is előre vetítette a dualista Monarchia és a hazai parlamentarizmus végzetét. Vajon az „összefüggések” igézetében élő közoktatásban elgondolkodnak egy-egy év eseményeinek „összefüggésein”? Vajon képes-e felnyitni a tanulók fülét a közoktatás, hogy meghallják a magyar népdalok sajátos összhangzatát, hogy biztos ítélettel és jó ízléssel utasítsák el mind a „népiesch”, mind a „mulatós” tömegfogyasztásra szánt silányságát?

Egyetértően bólogatott és közben izgatottan mesélt a tanítás mindennapjairól. Szinte úgy éreztem magamat, mintha a gazdagréti általános iskola tanári szobájába csöppentem volna a Szomszédok forgatása idején. Ekkor magamra öltöttem „Béla bácsi” szerepét:

– Vajon Neumann János országában miért küzdenek oly’ sokan a matematikával? – folytattam egy újabb kérdéssel. – Máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam a matematikai problémákkal. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba. És vajon Szent-Györgyi Albert országában miért jelentkeznek olyan kevesen kémiatanári szakra és miért dőlnek be tömegek az áltudományos tanoknak és a sarlatánoknak?

A magyar történelmi hősök országában miért hiszik tömegek, hogy Zrínyi Miklós életét a Habsburgok által felbérelt vadkan oltotta ki? Vajon mikor érjük meg, hogy a történelemoktatás ne a nemzeti sérelmek, legendák és mitológiák kultikus tiszteletét plántálja a tanulókba, hanem kívánatos önismeretet, a lehetőségek helyes felismerését, hogy ily módon szabad és felelősen cselekvő polgárokká váljanak? Csodálkozhat-e bárki is, hogy Széchenyi István gróf és Deák Ferenc országában nincsenek státusférfiak és a demagógok zsarnoksága elfojt minden szabadságtörekvést?

Janus Pannonius országában miért nem kötelező a gimnáziumokban a latin nyelv? Milyen világ az, amelyben erény nem ismerni a klasszikusokat, azt az örökséget, amely a mi civilizációnk sajátja? A latin nyelv fegyelmezi a gondolkodást, szilárd alapot nyújt a többi nyugati nyelv elsajátításához (elég arra gondolni, hogy az angol szókincs tetemes része is latin eredetű, hála Hódító Vilmos normannjainak), és nem utolsó sorban az auktorok olvasása csiszolja a jellemet: képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz, erényes és bűnös, nemes és alantas, szép és rút között. Már pedig e képesség ma úgy hiányzik a világból, mint éhezőnek egy falat kenyér. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy Bonapartét nem Waterloo mezején győzték le, hanem Eton, Woolwich és Sandhurst falai között.  

– Ha ezeken a kérdéseken kíméletlen őszinteséggel elgondolkodunk – folytattam –, rádöbbenhetünk, hogy Ottlik Géza országában ma is rettenetesek az iskolák. A magyar élet: kaszárnya. „Állj be a sorba, fiam és ne feltűnősködj! Felejtsd el az egyéniségedet; mondd fel nekik a leckét, de a felét se hidd el, amit tanítanak!” – vajon hányan hallottuk és halljuk ezt máig a nagyszüleinktől és a szüleinktől? A legtragikusabb pedig az, hogy ma az én nemzedékem ugyanerre kéri tanköteles korú gyermekeit… Végül, arra kérem, mondja meg nekem: Szűz Mária országában miért kiáltanak a tömegek habzó szájjal Barabást Krisztus helyett?

Úgy hiszem, ez katartikus pillanat volt. Némán ültünk tíz percen át, majd utastársam leszállt a vonatról. Előtte kezet ráztunk:

– Jó volt Önnel együtt utazni – mondta.

– Köszönöm – feleltem. – Kérem, nézze el nekem, hogy valósággal ömlött belőlem a szó. Illő lett volna, hogy Ön is legalább olyan hosszan nyilatkozzon, mint én tettem.

– Semmi baj. Én Krisztust kiáltanék – szólt a zenetanár cinkos mosollyal.

– Reméljük, nem hiába. Viszontlátásra!  

– Viszontlátásra!

farley-granger-robert-walker-strangers-on-a-train.jpg

(Fénykép: Alfred Hitchcock: Strangers on a Train, 1951)

1 komment

Álhíradó

2017. március 25. 12:04 - Lord Meldrum

Úgy hozta balsorsom, hogy belenéztem az állami – véletlenül sem „közszolgálati” – csatorna hírműsorába. Megrendítő élmény. Mintha a szovjet Vremja esti kiadását néztem volna, már csak Igor Kirillov kenetteljes orgánuma hiányzott a szolgalelkűség mellé; hiába, ő egy párthatározatról is oly’ átszellemülten tudósított, mintha pravoszláv szentbeszédet olvasott volna fel, s ahogyan hullottak a könnyei, miközben Brezsnyevet temették… A „hírek”: Kreml-propaganda. Jönnek a migránsok, mint az élőhalottak a zombifilmekben, hogy kiegyenek minket a jólétünkből. Mert igenis gyarapodik az ország! Ellenségeink förtelmesek és irigyelnek minket, mert mi mutatunk utat és új irányt Európának, a liberalizmustól mételyezett, hanyatló Nyugatnak… Egyébként minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel elégedettek lehetünk, hiszen népünk egy emberként áll a Varangykirály mögött, ő pedig magabiztosan integet Putyin szivarzsebéből.

Nincs itt semmi látnivaló, de ne is legyen ám! Nehogy felizgassa magát az ország, ez a tízmillió kisgyermek elalvás előtt, tévétorna és esti mese után; nehogy akár egyetlen pillanatra is elveszítsék jól megérdemelt és beidegzett előítéleteiket és tájékozatlanságukat a világ dolgaiban!

526e22f74727.jpg

(Fénykép: Igor Kirillov, a szovjet tévéhíradó műsorvezetője 1974 körül.)

Szólj hozzá!

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak”

2017. március 16. 17:28 - Lord Meldrum

Március idusa után

Március tizenötödike számomra nem csak a „szent világszabadság” ünnepe, hanem sokkal inkább annak az alkotmányos forradalomnak a napja, amely megteremtette a polgári Magyarországot. E napon mindenki Petőfi Sándor Nemzeti dalát idézi és az iskolai misztériumjátékokon a legkisebb nebuló is megtanulja, hogyan kell forradalmat csinálni, tizenkét pontot fogalmazni és nyomdát elfoglalni, ám igen kevés szó esik ama férfiak nemzedékéről, azokról a magyar gentlemanekről, akiket a kiváló Halász Gábor „magyar viktoriánusoknak” nevezett:

„… az erkölcsös Viktória mindenkit erkölcsössé nevelt, vagy legalábbis hipokritává, Ferencz József kötelességtudóvá tett, vagy legalábbis törekvővé; s a Ferencz József-szakáll nemzedékek világfelfogását fejezte ki, különösen, ha egy-egy tüntető Kossuth-szakállal került szembe. […] A sokáig elfojtott polgári energiák most egyszerre akarták pótolni az elmulasztottakat, bekövetkezett nálunk is az ipari forradalom külső forrongásoknál döntőbb átalakulása és a vele járó nagyarányú építkezések, a rendszeres városfejlesztés, körutak, sugárutak megnyitása és a magánosok páratlan arányú építővállalkozásai, a berendezkedéssel összefüggő képzőművészeti fellendülés, a szellemi élet felvirágzása. A század végére nemcsak Budapest, de a vidéki városok is korszerű köntösbe öltöztek”

– írja a szerző a Ferenczjózsefi időkben. És valóban: micsoda teremtő energiák szabadultak fel akkoriban! Bebútoroztuk a hazánkat. A viktoriánus magyarok megőriztek mindent abból az ősi örökségből, amely nyolc évszázadon át kiállta az idők próbáját és befogadtak minden újat, amely előre vitte az ország ügyét. Voltak közöttük egykori márciusi ifjú forradalmárok, a kiegyezésen munkálkodó liberálisok és hajdani aulikus konzervatívok is. Birodalomépítők voltak – államférfiak, írók, képzőművészek –, akik keresték az elvek egyensúlyát, mérlegelték a különböző szempontokat és nem riadtak meg az alkotás és a fenntartás aprómunkának felelősségétől. Bölcs gondnokai voltak a rájuk bízott hagyatéknak. Gyarapították, de soha el nem herdálták. Napjainkban az ő nevüket viselik a köztereink.

A maiakat a féktelen ambíció és a zabolátlan hatalomvágy készteti arra, hogy az utópiák nagydobjának ütemére masírozzanak. Egyik szekértábor a „haladás” délibábját kergeti és eközben már nem csak a vagyoni egyenlőség osztályharcos szólamait harsogja, hanem a nemiségben is elnyomást látván, nem kevesebbet tűz ki maga elé célul, mint egy antropológiai forradalmat. Egy elefántcsont-toronyban élő értelmiségi „élcsapat” gyilkos ideológiája ez, amely „tudománynak” hazudja magát – hiszen korunk sekélyes gondolkodású elméi csak azt fogadják el, amely „tudományos” –; ez az intellektuális szélhámosokból álló kisebbség olyan egyének sokaságából álló társadalmat álmodik, akiket végső soron minden emberi jellegüktől – érzelmeiktől, indulataiktól és előítéleteiktől – megfosztanak. „Az ember” lecsupaszított paradigmacsontváza a bálványuk.

A másik szekértábor megrészegül a nemzet mítoszától, főpapja a tömegembernek muzsikál; kielégíti a gyökértelen sokaság szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia húrjait pengeti, amely nemzeti szimbólumokkal kufárkodik és tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Indulataik gyakran a gyűlölet következményei. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása, hogy mindig elsőként üti a hazaáruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát mindazoktól, akikről úgy gondolja, hogy „bemocskolják”. Megátalkodottságában mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát; előbb korlátozza, majd eltörli a szabadságjogokat. Kényelmetlennek érzi azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Valamiféle borzadállyal hallgattam a tegnapi szónokokat. A „haladás-párti” ellenzék rosszul öltözött, aszketikus „vezérét”, aki minap még államfőjelölt volt, és a hőzöngő nacionalisták apostolát, a Varangykirályt, aki ma hazánk miniszterelnöke. Egyik enerváltan felmondta a liberális kánont – miközben hallgattam, úgy éreztem, mintha egy SZDSZ-kongresszuson ültem volna a kilencvenes években –, a másik a szokásos démonokkal viaskodva hergelte magyar és lengyel híveit. „Hadban állunk”, „harc”, „szabadságharc”, „rezsiharc”, „végvári vitézek”, „ostrom alatt állunk”, „fenyeget”, „nem hagyjuk”, „megvédjük”, „nemzetközi pénztőke”, „liberális világmédia” és a „brüsszeli bürokraták” – a Varangykirály kedvenc fordulatai. Borúsabb pillanataimban eljátszadozom a gondolattal, vajon mit tenne ez megereszkedett, köpcös téeszelnökre emlékeztető férfiú, ha nem csak fenyegető politikai démonokról kellene handabandáznia, hanem egy vérrel és vassal vívott háborúban kéne helytállnia és hús-vér ellenséggel farkasszemet néznie? Vajon ugyanilyen bátor lenne, vagy repülőgépen szállna el a Krisztinaváros fölött a hanyatló Nyugat felé az ebül szerzett javak mozdítható maradékával?

Felidéztem magamban a márciusi ifjak, a hajdani birodalomépítő nemzedék és a mai undokok cirkalmas szónoklatait, s arra jutottam, van bennük valami közös, amely ott rejlik minden magyarban: a mi politikai kultúránkban áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolatok és a szavak, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a vonzó ideálok és a reális megfontolás, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, önsorsrontó önhittség – a kellő önismeret teljes hiánya. Sokak számára lehangoló lesz, amit most írok: meggyőződésem, hogy ez az ország 1944 óta nem vágtázott ilyen szédítő gyorsasággal az önpusztítás felé, mint napjainkban.

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak

Nagy romlásra vezetnek”

– írja Szophoklész az Antigonéban. De vajon józanná tesz a vénség?

00990172.jpg

Katasztrófa közeleg, és egyetlen reményünk, hogy a nemzet időtálló eredményei midig a nagy megrázkódtatások utáni újrakezdésekkor keletkeztek, amikor felszabadultak a teremtő energiák; amikor a régi örökséget kellett helyreállítani és lehetőség szerint gyarapítani. Közeleg az idő, amikor a „haladás” és a „nemzeti öncélúság” utópiáiból kijózanodva, ismét az újjáépítés, a megőrzés és a gyarapítás feladatait kell felkarolnia egy új nemzedéknek.

Keserű lesz a józanodás, de elkerülhetetlen.

(Fénykép: Strandoló nők a romos Duna-parton, háttérben a Lánchíd torzója; 1945) 

1 komment

„Népakarat”

2017. február 13. 13:42 - Lord Meldrum

A „népakarat” és a „többség” igencsak viszketeg fogalmak. Könnyűszerrel visszaélnek velük a politikai viták hangadói. Most, amikor Budapesten aláírásokat gyűjtenek egy helyi népszavazás kiírása érdekében, elgondolkodtam néhány történelmi példán.

Vajon akarta-e az angol nép többsége I. Károly lenyakazását és Cromwell lordprotektorátusát? Nyilvánvalóan nem. Vajon támogatta-e a francia nép többsége a monarchia megdöntését és XVI. Lajos kivégzését? Egészen biztos, hogy nem. Óhajtotta-e a magyar nép többsége 1849-ben a törvényes uralkodóház trónfosztását? Nem óhajtotta. Akarta-e a német nép többsége 1933-ban Hitlert? Számszerűen bizonyítható, hogy nem akarta.

Ám vajon mindezekből következik-e, hogy elkerülhető lett volna az angol polgárháború, a jakobinus zsarnokság és a napóleoni háborúk; hogy győzött volna a magyar szabadságharc vagy nem tört volna ki a második világháború? Nem inkább arról van szó, hogy a történelem „menetét” nem a „nép” és nem a „többség”, hanem gyarló emberek pillanatnyi döntései vagy ilyen-olyan csoportok kialakulatlan érzelmei vezérelik? Vajon a „vox populi vox dei” nem azt jelenti, hogy egyetlen ember vagy különböző kisebbségek gyakorolnak zsarnokságot a nép nevében?

Nem irigylem a jövő történészeit. A töredékes történelmi források alapján könnyebb megállapítani, mit akart egy király, mint rájönni, mit akart a „nép”.

(Én egyébként nem támogatom a 2024. évi budapesti nyári olimpiai játékok megrendezését. Ám nem vagyok sem egyeduralkodó, sem nép.)

1 komment