Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Hódolat a nőknek

2017. április 20. 14:53 - Lord Meldrum

„Az a politikai rendszer, ami nem hajlandó tárgyalni, nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek. Csak magának! És nem a lövöldözőket kell, hogy terhelje a felelősség, hanem azokat, akik nem voltak hajlandóak a békés szándékúakkal tárgyalni. Elismerni azokat, és működni hagyni. Erről van itt szó. A felelősség őket terheli. Elzárkóznak a párbeszédtől, lehetetlenné teszik azt, hogy azokat az indulatokat, amik felgyülemlenek ebben a társadalomban, normális, civil polgár módjára, szerveződve levezessék. Ezt teszik lehetetlenné. Aztán amikor majd kergetik őket az utcákon, azt fogják mondani, hogy akik kergetik őket, azokat terheli a felelősség. Egy nagy fenét! Őket terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket”

– mondotta volt Orbán Viktor 1988. május 9-én. Az akkori diagnózis ma is helyes, azzal a különbséggel, hogy már nem Kádár János és Grósz Károly a „rendszergazdák”, hanem ő maga: a felcsúti Döbrögi uraság. Arra kérem Önöket, ízlelgessék a „normális, civil polgár módjára, szerveződve” fordulatot, miközben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének parlamentje bolsevik iramban tárgyalja a civil társadalmat igába hajtó „törvényt”. (Eközben a katolikus legény- és leányegyleteket, olvasóköröket egyetlen tollvonással betiltó Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás elégedetten csettintenek a Pokolban: „Gyere hát közénk, Viktor Győzőovics, várunk, a mi kutyánk kölyke vagy!”) 

A tegnapi országgyűlési ülésnap az 1990 utáni magyar parlamentarizmus legsötétebb napja. Ott tartunk, hogy egy ellenzéki képviselőnő már két papírlapot sem mutathat fel, mert nem jelentette be a levezető elnöknek a „szemléltető eszközt”. Képzeljék el azt az abszurd jelenetet, amint a brit Alsóházban az ellenzék vezére két papírlapot helyez despatch boxra, majd a Speaker felszólítja, hogy tűntesse el onnan a „szemléltető eszközt” – a Yes, Prime Minister epizódjaiban sem lenne helye ilyesminek… Ott tartunk, hogy a kormánypárt képviselői, akik oly’ büszkék „férfias” politikájukra, rendre megalázzák női mivoltukban a képviselőnőket. Tényleg, mennyibe kerül, hogy egy demokratikusan megválasztott képviselő, aki történetesen nő, Orbán Viktor, Kövér László, Latorczai János és Lezsák Sándor parlamentjében gyakorolhassa szabadságjogait? Meggyőződésem, hogy a mélypont még messze van; egyelőre nem vezényelnek le zsebkendőszavazást és a parlamenti zsandárok még nem akadályozzák az ellenzéket; a gróf Tisza István elleni sikertelen merényletkísérlet óta nem dördült el pisztolylövés az ülésteremben; 1904 decembere óta nem keltek birokra a honatyák, de ami késik, nem múlik. Annak viszont örülök, hogy a frontok egyértelműek: ezt az országot minden hájjal megkent erkölcsi hullák, a zsarnokság gátlástalan szálláscsinálói kormányozzák – mindazok, akik megelégelték e hét esztendő óta kínzó lázas állapotot; mindazok, akik 2010-ben a „kizökkent idő” helyrebillentését és a szocialisták elkergetését remélve szavaztak az Orbán-pártra, de nem tagadták meg a szabadság és az alkotmányosság iránti szeretetüket és szívből gyűlölik a zsarnokságot, tanúsíthatnak-e bármiféle lojalitást e rezsim iránt? Úgy vélem, e kérdésre csak egyetlen rövid, határozott felelet adható: NEM!

Egyetlen férfi ül a magyar Országgyűlésben, ő is nő: Szél Bernadett korunk Charlotte Corday d’Armont-ja, Kéthly Annája és Schlachta Margitja egy személyben; nem mellesleg az egyetlen ellenzéki képviselő, aki érvekkel küzd a mamelukok barbár sötétsége ellen, bár méltán ragadják el az indulatai is:

„A gyomrom fordul ki önöktől!”

– kiáltotta Hollik Istvánnak és a többi erkölcsi hullának, a zsarnokság „kereszténydemokrata” szálláscsinálóinak. Tanulságos lecke volt a tegnapi ülésnap, egyfelől azért, mert bebizonyosodott számomra, hogy milyen veszedelmes viszonyban él „kereszténység” és „demokrácia” akkor, ha balkáni politikusok emelik szájukra e szavakat; másfelől pedig azért, mert Hollik képviselő és a kormánypárt felszólaló honatyái megmutatták, miféle lélek és gerinc szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a zsarnokság lakájává váljék.

Nem irigylem a Pokol kapujának őreit. „Kereszténydemokraták” sokaságát kell majd a legrútabb bugyrokig kísérniök, oda, ahol a hazaárulók és felebarátaik árulói, a csalók, a tolvajok, a hitszegők és a hamis ekütevők sínylődnek.


1462-750x750-resize.jpg

***

Pedig igazán boldog ország e gyönyörűséges Magyarhon, s aki ezt kétségbe vonja, nem érhet föl a mi bölcs vezetőink nagy céljainak igazságához: förtelmes árulók, népvérszívó karvalytőkések, idegenszívű kozmopoliták és lézengő ritterek vagyunk! Rút sybarita vázak tömege, akiknek semmi keresnivalójuk e boldog honban! Hiszen sok van, mi csodálatos, de a hatalom titkánál, a pillanat uralásánál nincs semmi csodálatosabb! Kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk? Örüljünk, hogy szemeinket nem vakítja el Dicső Vezérünk, a mi jóságos Varangykirályunk ragyogása; örüljünk, hogy porban csúszva megcsókolhatjuk bíborpalástja szegélyét – az örök világosság fényeskedjék néki! Nemzetünk duzzad az erőtől és a tettvágytól, nékünk nincs szükségünk kórházi ágyakra! Mi tudunk mindent, mit tudni érdemes; gyermekeink elméjét nem mérgezzük mihaszna ábrándokkal! És igenis mi döntjük el, kiknek kínálunk letelepedési kötvényeket! Aki itt akar „élned-halnod-kell”, fizessen; pengesse ki a pártkasszába azt a harminc ezüstpénzt! Mi álljuk a Soros csapásait; vitorláinkat nem szaggathatja a vihar; hajónk elkerüli a szirteket, mert kapitányunk erős karokkal áll a kormányrúdnál! Mi, magyarok, állunk a vártán, ez osztályrészünk – akkor is, ha mások fényes latrinák magasából pottyanatank ránk; akkor is, ha lelkünk elgyötört; akkor is, ha ülepünk kilóg a gatyánkból, s akkor is, ha vécépapírunk kemény! – NEM HAGYJUK, HOGY BRÜSSZEL ELOROZZA SZUVERENITÁSUNKAT! (Kivéve Moszkvát. Neki önként és dalolva átengedjük.)

00360150.jpg

(Felső kép: a Képviselőház ülésterme, 1904. december 13-án; alsó kép: a romos Halászbástya és a Budavári Koronázó Főtemplom 1945 nyarán)

52 komment

Közjogi ötletbörze

2017. április 18. 16:53 - Lord Meldrum

Felszólamlás a szükségtelen és ártalmas kísérletezgetések ellen

„Színháznak kiváló, de népképviseletnek gyalázatos”

– mélyen egyetértek Gulyás Mártonnak a hazai parlamentarizmusról szóló látleletével annak ellenére, hogy az olyan honatyák uralta Képviselőház, mint sokan mások mellett Németh Szilárd, teátrumnak is pocsék, ám a választott gyógymód, az arányos választási rendszer bevezetése tekintetében erőteljes kételyek kínoznak. Úgy vélem, nincs „igazságos” választási rendszer, amely minden indulóval szemben egyenlő feltételeket biztosít. Az egyenlőtlenség már a választási eljárás kezdetén érvényesül, hiszen a rendszernek ki kell szűrnie a nyilvánvalóan komolytalan jelölteket; ráadásul az egyik rendszer az arányos képviseletet, míg a másik a kormányképes többség megteremtését segíti. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Sikerességük az ország politikai kultúrájától függ.

Az arányos választási rendszer rendeltetése inkább a politikai közösség megosztottságának a lehető legpontosabb reprezentálása, nem pedig a kormányképes parlamenti többség kialakítása. Ez a választási rendszer valóban kedvez a kisebb pártoknak, ám szélsőséges és rendszerellenes pártok képviseletét is könnyedén lehetővé teszi, különösen akkor, ha a „parlamenti küszöböt” is kiiktatják a rendszerből. A jelenlegi magyar politikai háborús állapotát tekintve aligha lehetséges, hogy hét-nyolc kisebb vagy közepes méretű párt a törvényhozásban kormányképes koalíciót alkothatna. Az arányos választási rendszer állandó kormányválságokat szülne, ráadásul a Gulyás-féle javaslat mélyen hallgat arról, hogy a választópolgárok beleszólhatnának-e azoknak a pártlistáknak az összeállításába, amelyekre szavazataikat leadhatnák.

A többségi választási rendszer eredeti formájában csak az atlanti térség angolszász államaiban létezik. E rendszerben „a győztes mindent visz” – az a jelölt lesz a törvényhozás tagja, aki a választás egyetlen fordulójában megszerzi legtöbb szavazatot a választókerületben. Azt is mond­hatnánk, hogy e rendszer következményeként az a párt alakít kormányt, amelyik a relatív többséggel megszerzett választókerüle­tek abszolút többségét birtokolja.

Én nem tartom ördögtől valónak a vegyes választási rendszert, amely az arányos és a többségi rendszer elemeit ötvözi. 1990 után ezt szoktuk meg; minden választópolgár két szavazattal bír, egyiket pártlistára, a másikat egyéni képviselőjelöltre adhatja le. A jelenlegi választási rendszer is ilyen. Igazságtalansága abban rejlik, hogy a „fülkeforradalmi” alkotmányozó többség a saját képére és hasonlatosságára szabta. Ennek keretében bevezették a köznyelvben „győzteskompenzációnak” hívott szabályt, amelynek – nagyon leegyszerűsítve – az a lényege, hogy az egyéni választókerületben győztes jelöltre leadott szavazatok is „felkúsznak” az őt jelölő párt országos listájára. A 2014 előtti vegyes rendszer kizárólag a mandátumot nem szerzett jelölt pártját kompenzálta, ily módon nem vesztek el az erre a jelöltre leadott ún. töredékszavazatok. A hatályos választási rendszer másik igazságtalansága az egyéni választókerületi határok önkényes kialakítása. Mint minden politikai döntés, ez is gyarló, emberi megfontolások eredménye, s mint ilyen, mélyen igazságtalan, ám a választókerületi határok kialakításakor tudatosan kedveztek a hatalmi párt hosszútávú érdekeinek – az ellenzék kárára. Igazságosabb lenne ez a rendszer, ha új választókerületi határokat alakítanának ki, akár azon az áron is, hogy az Országgyűlés létszáma emelkedjék. (A magyarhoni demagógia közhelye, hogy azért élünk rosszul, mert a népképviselet „sokba kerül” – ebből egy szó sem igaz. Megnézhetik, hány képviselő tartózkodik az ülésteremben egy-egy ülésnapon. Az ülésterem 199 fős törvényhozás mellett is ugyanúgy kong az ürességtől, mint 2014 előtt, amikor 386 lelket számlált az Országgyűlés.) Érdemes lenne megfontolni a kétfordulós választás újbóli bevezetését is.

Ám mindez csak tüneti kezelés, a magyar parlamentarizmus válsága sokkal mélyebb. Orbán Viktor kormányzása kormányzati gyakorlattá emelte a jogi nihilizmust, vagyis az olyan törvényhozást, amely során évezredes jogelveket megtagadva visszamenőleges hatállyal alkotnak a normák címzettjei számára terhesebb kötelezettségeket előíró törvényeket, sőt, amikor a privilegia ne irroganto római jogi elvét megtagadva egyes személyekre vagy testületekre szabják a törvény „ruháját” – ez történt a Közép-európai Egyetemmel is. Az életünket leginkább meghatározó törvények ma már a törvényhozás félárnyékában születnek; azt sem tudjuk, kik fogalmazzák a javaslatokat, amelyek a hazai gyakorlat szerint többnyire suttyomban, az éj leple alatt benyújtott és sürgősségi eljárásban tárgyalt egyéni képviselői módosító indítványok alakjában öltenek testet, a képviselők pedig anélkül szavaznak róluk, hogy akár egy sort is elolvasnának a nem ritkán több száz oldalnyi előterjesztésekből. Ily módon különítenek el jelentős összegeket kisvasútra, stadionokra és a látványsportok hazai rendezésű világversenyeire, így adományoznak koncessziót, így juttatnak „vissza nem térítendő támogatásokat” és egy sor más kedvezményt. A hazai, egyre kevésbé demokratikus politika és az egyre inkább alkotmányellenes, zsarnoki kormányzás egymással versengő csoportok bürokratikus kötélhúzásává fajult, a játszmában az ország érdekei nem számítanak, csak a „rendszergazda”, a szuverén szava. A választópolgárok jobbára azt sem tudják, kik vesznek részt a játszmában. Nem ismerik választott képviselőiket, akikben így nem is igen bízhatnak. A jelölteket nem ők választják ki, hanem a pártvezérek „tálcán kínálják” nekik, a „választék” pedig többnyire igen silány: ugyan miért választanának olyan embereket, akikre a kutyájuk sétáltatását sem bíznák? Ezek után senki sem csodálkozhat, hogy a választópolgárokat nem érdeklik a parlamenti viták, és hogy a mindenkin eluralkodó közöny és bizalmatlanság miatt az általános választásokon egyre kevesebben szavaznak.

Ahol évszázadokkal ezelőtt kialakult a parlamentáris kormányzás, ott a képviselőknek nem csupán az volt a kötelességük, hogy választóik érdekeit a választók intencióihoz szigorúan kötve képviseljék és kívánságaikat a törvényhozás elé vigyék, hanem az is, hogy az ügyeket külön-külön mérlegeljék; hogy a parlament elé vihető és ott megtárgyalható kérdéseket szabadon, kötöttségek nélkül vitassák meg úgy, ahogy a parlament tekintélye megköveteli. A cél a helyes döntés, amely gondosan figyelembe veszi a lehető legtöbb érdeket, és amelyet a törvény mindenek feletti tekintélye szentesít, s amelyre végül a független és pártatlan bíróság előtt lehet hivatkozni. Arra kérem Önöket, tegyék fel maguknak a kérdést: vajon ez a kívánalom érvényesül a mai Magyarországon?

Gulyás Márton javaslatához hasonló kételkedéssel fogadtam Puzsér Róbert ötletét is, aki a határozott idejű miniszterelnöki megbízatás mellett kardoskodik. Ez a jó szándékú, bár felettébb ostoba felvetés arról tanúskodik, hogy a közismert kritikus vajmi kevéssé ismeri a parlamentarizmust.

A parlamentarizmus fogalmának középpontjában a végrehajtó hatalom parlamenti felelőssége áll. A parla­mentáris kormányforma alapvető kritériuma, hogy a kormány, mint testület léte, a miniszterelnök megbízatása a parlamenti többség bizalmától függ. A kormány politikai felelősséggel tartozik a törvényhozásnak, s ha a elveszíti a törvényhozás többségének bizal­mát, akkor a miniszterelnök és valamennyi kormánytag megbízatása megszűnik. Ez az egyetlen, ám döntő fontosságú alkotmánytani kritérium, amely egy kormányforma parlamentáris jellegét meghatározza. Az írott alkotmányok nem rendelkeznek arról, hogy adott esetben az államfőnek milyen szempontok szerint kell eljárnia a miniszterelnök kinevezésekor, vagy – ha a kormányfőt a parlament választja – személyi javaslata megtételekor. Az államfő olyan személyt nevezhet ki miniszterelnökké, vagy ajánlhat megválasz­tásra a parlamentnek, aki bírja a többség politikai bizalmát. Nem érzem túlzónak azt a megállapítást, amikor azt mondjuk, hogy a parlamentáris kormányformánál a kormányalakítás túlságosan rugalmas és soktényezős folyamat ahhoz, hogy az alkotmány képes legyen mindenre kiterjedően szabályozni. A kormányalakítás min­denekelőtt politikai képesség kérdése, hiszen adott politikai viszonyok alapján kell végrehajtani. Közjogi szem­pontból nem az a lényeges, hogy ki, hanem az, hogy hogyan alakít kormányt, hiszen amennyire az alkot­mány semleges a kormánytöbbség politikai viszonyai iránt, annyira nem lehet közömbös a tekin­tetben, hogy a kormány legitim módon jöjjön létre. E sorok olvasásakor talán rájöttek arra, hogy a politikai bizalom nem határozott idejű, nem esik szükségszerűen egybe a parlament megbízatásával. Aki tehát határozott idejű megbízással óhajtja korlátozni a végrehajtó hatalmat annak reményében, hogy ily módon legyűrhető az Orbán Viktor nevű, áttéteket képező daganatos betegség, inkább érveljen az elnöki kormányforma mellett!

Egyébként megingathatatlan meggyőződésem, hogy a politika rendeltetése nem más, mint a jogi és intézményi örökség megértése és védelme a szükségtelen kísérletezgetésekkel és forradalmakkal szemben. Az államférfiak mindannyiunk öröklött javainak bölcs és előrelátó gondnokai, akik kezelik és szabályozott mederbe terelik a változtatásokat, ha azok elkerülhetetlenek és feltétlenül szükségesek, ám megakadályozzák őket, ha elkerülhetők és szükségtelenek, mert csak így őrizhető meg az ország – mert a megszokott, jó dolgokat könnyebb elveszíteni és lerombolni, mint létrehozni.

Az elmúlt napok tüntetéseit látva Önök közül nagyon sokan örvendeznek a politikai tavasz madárcsicsergésének, az ifjú szónokok világmegváltó ötleteinek és hidegleléssel hallgatják a kormánypárti miniszteriális férfiak vércsevijjogását. Nem osztozom az Önök reményeiben. Az igazán rettenetes viszonyok még nem köszöntöttek ránk, változás pedig csak azután remélhető, ha enyhül a zsarnokság szorítása: készüljenek a hosszú politikai télre, hol

„...csend van és hó és halál.”

515.jpg

(Kép: Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás az Országgyűlésben, 1947)

13 komment

Idegenek a vonaton

2017. március 29. 18:52 - Lord Meldrum

– Pardon, nem akartam megrúgni… – szólt egy hang.  

– Ugyan kérem, nem történt semmi! – feleltem.  

A velem szemben ülő utas lázasan kutatni kezdett a táskájában. Inkább egy régi, míves bőrmappára emlékeztetett a táska, amely kottafüzeteket rejtett. Boldogabb időkben bivalybőrből varrták volna, de így is látszott rajta, hogy háború előtti darab és gazdája becsben tartja.

– Ön talán muzsikus? – kérdeztem.

– Nem – felelte a férfi –, zenetanár vagyok. Gondolhattam volna, hiszen torzonborz feje, izgága, összeszedetlen kézmozdulatai értelmiségire és kimondottan boldogtalan emberre vallottak. Szegény kis görcsember, gondoltam magamban.

– Nagyon szép a nyakkendője, régen láttam ilyen darabot! – ekkor már valósággal vártam, mikor ajánlja fel a gyilkosságcserét, hiszen olyan férfi benyomását keltette, akit egy életen át megnyomorított az anyósa és házisárkány felesége.  

– Köszönöm, nagyon kedves – feleltem.

Pillanatnyi csend következett, majd az időjárásról és a vasúti menetrendről fecsegtünk. Újabb csend után témát váltott, s látszott rajta, végre-valahára hazai pályán mozoghat.

– Tudja – szólt a zenetanár –, Kodály országában nem becsülik a muzsikát. Ekkor a zeneiskolák nehéz helyzetét és az ének-zene oktatásának buktatóit ecsetelte panaszos szavakkal. Egyetértettem vele, hiszen elemista és gimnazista éveimben magam is átéltem néhány énekórát. Máig emlékszem, micsoda rettegést keltett bennem a szolmizálás (azóta sem tudom, mi fán terem a dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó), különösen akkor, amikor az énektanárnő kézjelekkel „mutogatta” a hangokat, amelyeket soha nem hallottam, vagy nem úgy, ahogy hallanom kellett volna, ugyanakkor szívesen énekeltem. A gimnáziumban már nem énekeltünk. Dolgozatokat írtunk énekórán. Memoriter le kellett írnunk a népdalok szövegét és elégtelent kaptunk, ha véletlenül otthon felejtettük a daloskönyvet…

Jellemző a hazai oktatásra: nem azért marasztalt el a tanerő, mert nem tanúsítottam a botfülűektől is elvárható minimumot, hanem azért, mert hanyag voltam. Zenei jártasságom a nullával egyenlő, holott vallom, hogy egy civilizált úriembernek illő volna játszani egy-egy hangszeren. Erre a tudásra legfeljebb zeneiskolában vagy magántanár instrukcióit követve tehet szert a nebuló. Zenei barbár vagyok, de azért én is „villogtam” e jobb sorsra érdemes pedagógus előtt.

– Vajon „Kodály országában” ismerik-e Vikár Béla nevét? – kérdeztem. Kikerekedett a tekintete. – S vajon elgondolkodott-e bárki is azon, milyen jelentős év volt az 1906. esztendő, amikor Bartók Béla, Kodály Zoltán és Vikár Béla felkerekedtek és elindultak az ország legeldugottabb zugaiba, a nyomorúságos Kárpátaljától a legsötétebb erdélyi havasokig, hogy fonográfhengerre rögzítsék a magyar népdalkincset? 1906-ban jelent meg Ady Endre Új versek című kötete és ebben az évben „oldódott meg” az az alkotmányos válság, amely végül is előre vetítette a dualista Monarchia és a hazai parlamentarizmus végzetét. Vajon az „összefüggések” igézetében élő közoktatásban elgondolkodnak egy-egy év eseményeinek „összefüggésein”? Vajon képes-e felnyitni a tanulók fülét a közoktatás, hogy meghallják a magyar népdalok sajátos összhangzatát, hogy biztos ítélettel és jó ízléssel utasítsák el mind a „népiesch”, mind a „mulatós” tömegfogyasztásra szánt silányságát?

Egyetértően bólogatott és közben izgatottan mesélt a tanítás mindennapjairól. Szinte úgy éreztem magamat, mintha a gazdagréti általános iskola tanári szobájába csöppentem volna a Szomszédok forgatása idején. Ekkor magamra öltöttem „Béla bácsi” szerepét:

– Vajon Neumann János országában miért küzdenek oly’ sokan a matematikával? – folytattam egy újabb kérdéssel. – Máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam a matematikai problémákkal. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba. És vajon Szent-Györgyi Albert országában miért jelentkeznek olyan kevesen kémiatanári szakra és miért dőlnek be tömegek az áltudományos tanoknak és a sarlatánoknak?

A magyar történelmi hősök országában miért hiszik tömegek, hogy Zrínyi Miklós életét a Habsburgok által felbérelt vadkan oltotta ki? Vajon mikor érjük meg, hogy a történelemoktatás ne a nemzeti sérelmek, legendák és mitológiák kultikus tiszteletét plántálja a tanulókba, hanem kívánatos önismeretet, a lehetőségek helyes felismerését, hogy ily módon szabad és felelősen cselekvő polgárokká váljanak? Csodálkozhat-e bárki is, hogy Széchenyi István gróf és Deák Ferenc országában nincsenek státusférfiak és a demagógok zsarnoksága elfojt minden szabadságtörekvést?

Janus Pannonius országában miért nem kötelező a gimnáziumokban a latin nyelv? Milyen világ az, amelyben erény nem ismerni a klasszikusokat, azt az örökséget, amely a mi civilizációnk sajátja? A latin nyelv fegyelmezi a gondolkodást, szilárd alapot nyújt a többi nyugati nyelv elsajátításához (elég arra gondolni, hogy az angol szókincs tetemes része is latin eredetű, hála Hódító Vilmos normannjainak), és nem utolsó sorban az auktorok olvasása csiszolja a jellemet: képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz, erényes és bűnös, nemes és alantas, szép és rút között. Már pedig e képesség ma úgy hiányzik a világból, mint éhezőnek egy falat kenyér. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy Bonapartét nem Waterloo mezején győzték le, hanem Eton, Woolwich és Sandhurst falai között.  

– Ha ezeken a kérdéseken kíméletlen őszinteséggel elgondolkodunk – folytattam –, rádöbbenhetünk, hogy Ottlik Géza országában ma is rettenetesek az iskolák. A magyar élet: kaszárnya. „Állj be a sorba, fiam és ne feltűnősködj! Felejtsd el az egyéniségedet; mondd fel nekik a leckét, de a felét se hidd el, amit tanítanak!” – vajon hányan hallottuk és halljuk ezt máig a nagyszüleinktől és a szüleinktől? A legtragikusabb pedig az, hogy ma az én nemzedékem ugyanerre kéri tanköteles korú gyermekeit… Végül, arra kérem, mondja meg nekem: Szűz Mária országában miért kiáltanak a tömegek habzó szájjal Barabást Krisztus helyett?

Úgy hiszem, ez katartikus pillanat volt. Némán ültünk tíz percen át, majd utastársam leszállt a vonatról. Előtte kezet ráztunk:

– Jó volt Önnel együtt utazni – mondta.

– Köszönöm – feleltem. – Kérem, nézze el nekem, hogy valósággal ömlött belőlem a szó. Illő lett volna, hogy Ön is legalább olyan hosszan nyilatkozzon, mint én tettem.

– Semmi baj. Én Krisztust kiáltanék – szólt a zenetanár cinkos mosollyal.

– Reméljük, nem hiába. Viszontlátásra!  

– Viszontlátásra!

farley-granger-robert-walker-strangers-on-a-train.jpg

(Fénykép: Alfred Hitchcock: Strangers on a Train, 1951)

1 komment

Álhíradó

2017. március 25. 12:04 - Lord Meldrum

Úgy hozta balsorsom, hogy belenéztem az állami – véletlenül sem „közszolgálati” – csatorna hírműsorába. Megrendítő élmény. Mintha a szovjet Vremja esti kiadását néztem volna, már csak Igor Kirillov kenetteljes orgánuma hiányzott a szolgalelkűség mellé; hiába, ő egy párthatározatról is oly’ átszellemülten tudósított, mintha pravoszláv szentbeszédet olvasott volna fel, s ahogyan hullottak a könnyei, miközben Brezsnyevet temették… A „hírek”: Kreml-propaganda. Jönnek a migránsok, mint az élőhalottak a zombifilmekben, hogy kiegyenek minket a jólétünkből. Mert igenis gyarapodik az ország! Ellenségeink förtelmesek és irigyelnek minket, mert mi mutatunk utat és új irányt Európának, a liberalizmustól mételyezett, hanyatló Nyugatnak… Egyébként minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel elégedettek lehetünk, hiszen népünk egy emberként áll a Varangykirály mögött, ő pedig magabiztosan integet Putyin szivarzsebéből.

Nincs itt semmi látnivaló, de ne is legyen ám! Nehogy felizgassa magát az ország, ez a tízmillió kisgyermek elalvás előtt, tévétorna és esti mese után; nehogy akár egyetlen pillanatra is elveszítsék jól megérdemelt és beidegzett előítéleteiket és tájékozatlanságukat a világ dolgaiban!

526e22f74727.jpg

(Fénykép: Igor Kirillov, a szovjet tévéhíradó műsorvezetője 1974 körül.)

Szólj hozzá!

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak”

2017. március 16. 17:28 - Lord Meldrum

Március idusa után

Március tizenötödike számomra nem csak a „szent világszabadság” ünnepe, hanem sokkal inkább annak az alkotmányos forradalomnak a napja, amely megteremtette a polgári Magyarországot. E napon mindenki Petőfi Sándor Nemzeti dalát idézi és az iskolai misztériumjátékokon a legkisebb nebuló is megtanulja, hogyan kell forradalmat csinálni, tizenkét pontot fogalmazni és nyomdát elfoglalni, ám igen kevés szó esik ama férfiak nemzedékéről, azokról a magyar gentlemanekről, akiket a kiváló Halász Gábor „magyar viktoriánusoknak” nevezett:

„… az erkölcsös Viktória mindenkit erkölcsössé nevelt, vagy legalábbis hipokritává, Ferencz József kötelességtudóvá tett, vagy legalábbis törekvővé; s a Ferencz József-szakáll nemzedékek világfelfogását fejezte ki, különösen, ha egy-egy tüntető Kossuth-szakállal került szembe. […] A sokáig elfojtott polgári energiák most egyszerre akarták pótolni az elmulasztottakat, bekövetkezett nálunk is az ipari forradalom külső forrongásoknál döntőbb átalakulása és a vele járó nagyarányú építkezések, a rendszeres városfejlesztés, körutak, sugárutak megnyitása és a magánosok páratlan arányú építővállalkozásai, a berendezkedéssel összefüggő képzőművészeti fellendülés, a szellemi élet felvirágzása. A század végére nemcsak Budapest, de a vidéki városok is korszerű köntösbe öltöztek”

– írja a szerző a Ferenczjózsefi időkben. És valóban: micsoda teremtő energiák szabadultak fel akkoriban! Bebútoroztuk a hazánkat. A viktoriánus magyarok megőriztek mindent abból az ősi örökségből, amely nyolc évszázadon át kiállta az idők próbáját és befogadtak minden újat, amely előre vitte az ország ügyét. Voltak közöttük egykori márciusi ifjú forradalmárok, a kiegyezésen munkálkodó liberálisok és hajdani aulikus konzervatívok is. Birodalomépítők voltak – államférfiak, írók, képzőművészek –, akik keresték az elvek egyensúlyát, mérlegelték a különböző szempontokat és nem riadtak meg az alkotás és a fenntartás aprómunkának felelősségétől. Bölcs gondnokai voltak a rájuk bízott hagyatéknak. Gyarapították, de soha el nem herdálták. Napjainkban az ő nevüket viselik a köztereink.

A maiakat a féktelen ambíció és a zabolátlan hatalomvágy készteti arra, hogy az utópiák nagydobjának ütemére masírozzanak. Egyik szekértábor a „haladás” délibábját kergeti és eközben már nem csak a vagyoni egyenlőség osztályharcos szólamait harsogja, hanem a nemiségben is elnyomást látván, nem kevesebbet tűz ki maga elé célul, mint egy antropológiai forradalmat. Egy elefántcsont-toronyban élő értelmiségi „élcsapat” gyilkos ideológiája ez, amely „tudománynak” hazudja magát – hiszen korunk sekélyes gondolkodású elméi csak azt fogadják el, amely „tudományos” –; ez az intellektuális szélhámosokból álló kisebbség olyan egyének sokaságából álló társadalmat álmodik, akiket végső soron minden emberi jellegüktől – érzelmeiktől, indulataiktól és előítéleteiktől – megfosztanak. „Az ember” lecsupaszított paradigmacsontváza a bálványuk.

A másik szekértábor megrészegül a nemzet mítoszától, főpapja a tömegembernek muzsikál; kielégíti a gyökértelen sokaság szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia húrjait pengeti, amely nemzeti szimbólumokkal kufárkodik, és tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Indulataik gyakran a gyűlölet következményei. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása talán az, hogy mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolja, hogy „bemocskolják”. Megátalkodottságában mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát; előbb korlátozza, majd eltörli a szabadságjogokat. Kényelmetlennek érzi azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Valamiféle borzadállyal hallgattam a tegnapi szónokokat. A „haladás-párti” ellenzék rosszul öltözött, aszketikus „vezérét”, aki minap még államfőjelölt volt, és a hőzöngő nacionalisták apostolát, a Varangykirályt, aki ma hazánk miniszterelnöke. Egyik enerváltan felmondta a liberális kánont – miközben hallgattam, úgy éreztem, mintha egy SZDSZ-kongresszuson ültem volna a kilencvenes években –, a másik a szokásos démonokkal viaskodva hergelte magyar és lengyel híveit. „Hadban állunk”, „harc”, „szabadságharc”, „rezsiharc”, „végvári vitézek”, „ostrom alatt állunk”, „fenyeget”, „nem hagyjuk”, „megvédjük”, „nemzetközi pénztőke”, „liberális világmédia” és a „brüsszeli bürokraták” – a Varangykirály kedvenc fordulatai. Borúsabb pillanataimban eljátszadozom a gondolattal, vajon mit tenne ez megereszkedett, köpcös téeszelnökre emlékeztető férfiú, ha nem csak fenyegető politikai démonokról kellene handabandáznia, hanem egy vérrel és vassal vívott háborúban kéne helytállnia és hús-vér ellenséggel farkasszemet néznie? Vajon ugyanilyen bátor lenne, vagy repülőgépen szállna el a Krisztinaváros fölött a hanyatló Nyugat felé az ebül szerzett javak mozdítható maradékával?

Felidéztem magamban a márciusi ifjak, a hajdani birodalomépítő nemzedék és a mai undokok cirkalmas szónoklatait, s arra jutottam, van bennük valami közös, amely ott rejlik minden magyarban: a mi politikai kultúránkban áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolatok és a szavak, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a vonzó ideálok és a reális megfontolás, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, önsorsrontó önhittség – a kellő önismeret teljes hiánya. Sokak számára lehangoló lesz, amit most írok: meggyőződésem, hogy ez az ország 1944 óta nem vágtázott ilyen szédítő gyorsasággal az önpusztítás felé, mint napjainkban.

„Gőggel teli ajkon a nagy szavak

Nagy romlásra vezetnek”

– írja Szophoklész az Antigonéban. De vajon józanná tesz a vénség?

00990172.jpg

Katasztrófa közeleg, és egyetlen reményünk, hogy a nemzet időtálló eredményei midig a nagy megrázkódtatások utáni újrakezdésekkor keletkeztek, amikor felszabadultak a teremtő energiák; amikor a régi örökséget kellett helyreállítani és lehetőség szerint gyarapítani. Közeleg az idő, amikor a „haladás” és a „nemzeti öncélúság” utópiáiból kijózanodva, ismét az újjáépítés, a megőrzés és a gyarapítás feladatait kell felkarolnia egy új nemzedéknek.

Keserű lesz a józanodás, de elkerülhetetlen.

(Fénykép: Strandoló nők a romos Duna-parton, háttérben a Lánchíd torzója; 1945) 

1 komment

„Népakarat”

2017. február 13. 13:42 - Lord Meldrum

A „népakarat” és a „többség” igencsak viszketeg fogalmak. Könnyűszerrel visszaélnek velük a politikai viták hangadói. Most, amikor Budapesten aláírásokat gyűjtenek egy helyi népszavazás kiírása érdekében, elgondolkodtam néhány történelmi példán.

Vajon akarta-e az angol nép többsége I. Károly lenyakazását és Cromwell lordprotektorátusát? Nyilvánvalóan nem. Vajon támogatta-e a francia nép többsége a monarchia megdöntését és XVI. Lajos kivégzését? Egészen biztos, hogy nem. Óhajtotta-e a magyar nép többsége 1849-ben a törvényes uralkodóház trónfosztását? Nem óhajtotta. Akarta-e a német nép többsége 1933-ban Hitlert? Számszerűen bizonyítható, hogy nem akarta.

Ám vajon mindezekből következik-e, hogy elkerülhető lett volna az angol polgárháború, a jakobinus zsarnokság és a napóleoni háborúk; hogy győzött volna a magyar szabadságharc vagy nem tört volna ki a második világháború? Nem inkább arról van szó, hogy a történelem „menetét” nem a „nép” és nem a „többség”, hanem gyarló emberek pillanatnyi döntései vagy ilyen-olyan csoportok kialakulatlan érzelmei vezérelik? Vajon a „vox populi vox dei” nem azt jelenti, hogy egyetlen ember vagy különböző kisebbségek gyakorolnak zsarnokságot a nép nevében?

Nem irigylem a jövő történészeit. A töredékes történelmi források alapján könnyebb megállapítani, mit akart egy király, mint rájönni, mit akart a „nép”.

(Én egyébként nem támogatom a 2024. évi budapesti nyári olimpiai játékok megrendezését. Ám nem vagyok sem egyeduralkodó, sem nép.)

1 komment

Inauguration

2017. január 21. 12:48 - Lord Meldrum

Négy rövid pont

Január huszadika margójára:

(1) Valaha cilinderes úriemberek gyülekeztek a Capitolium lépcsőin, hogy tanúi lehessenek az új elnök beiktatásának. Ma, ezen a szomorú, esős napon, piros baseball-sapkás férfiak és nők tülekedtek a nyomasztó méretű, alaktalan tömegben: a „Make America Great Again” egy hanyatló birodalom, egy felbolydult világ jelszava. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Reagan-korszakban még a himnuszt is szebben énekelték, mint azt Enrico Pallazzo felvétele is bizonyítja.  

(2) Van abban valami egészen tragikomikus, groteszk báj, ahogyan a politika primátusában hívő hazai jobboldal a dollármilliárdos üzletember Donald Trumpot dicséri, mondván, „aki jó üzletember, az politikusként sem vall kudarcot.” Ilyenkor mindig eszembe jut, mit mondtak 2004-ben: üzletembernek nincs helye a politikában! Akkoriban persze a forintmilliárdos Gyurcsány Ferencre gondoltak, nem Trumpra.

(3) Gyermekkorom óta foglalkoztat, mikor ér véget a második világháború utáni politikai rend. Hát, véget ért. Egy öblös hangú, handabandázó, szélesen gesztikuláló, nárcisztikus majom lett a szabad világ vezető nukleáris hatalmának első embere; egy olyan elnök, aki korábban semmiféle választott tisztséget nem töltött be. Az úriemberek kora végleg leáldozott, ezek már a barbár katonacsászárok. Nyolc év múlva az amerikaiak talán egy pankrátort is elnökké választanának a demokrácia nagyobb dicsőségére.

(4) Hangulatom: a Titanic zenekara még muzsikál, önfeledten táncolunk, de a fedélköz már víz alatt – mi pedig még a jéghegyet sem akarjuk észrevenni.

170120-donald-trumpinauguration-address-1241p.jpg

(Fénykép: Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke, 2017. január 20.)

Szólj hozzá!

Fiatal néger lány

2017. január 06. 23:33 - Lord Meldrum

Egy ideológiai téboly természetrajza

Önök méltán vádolhatnak a „haladó szellemiségű” értelmiséggel szembeni végletes türelmetlenséggel – az engem személyesen ismerő olvasóim e sorok olvasásakor biztosan felidézik azt a rezignáltan elnéző mosolyt és könnyed csuklómozdulatot, amellyel általában a megvetésemet fejezem ki –, sőt, bosszúsággal is, amely időről időre felgyülemlik bennem és háborgó ellenszenvbe csap át; de hát, mit is tehetne egy reakciós, ha éppen arról olvas, hogy az amszterdami Rijksmuseum történeti részlegének munkatársai a „gyarmati terminológia kiigazítása” (Adjustement of Colonial Teminology) projekt keretében a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény összes műtárgyának címét átvizsgálják, tekintettel a tárlat nem fehér bőrű látogatóinak „kulturális érzékenységére”.

Amiképp ellenségei hajdan lekaparták az egyistenhittel kacérkodó Ehnaton fáraó nevét az obeliszkekről és a templomok falairól annak reményében, hogy ezzel az emlékét is kiirtják, napjainkban a szellem bürokratái a „politikai korrektség” hagymázas utópiájának beteljesítésén buzgólkodva ugyanúgy retusálják a múltat; végső soron talán attól sem riadnak majd vissza egy rút napon, hogy megsemmisítsék civilizációnk alkotásai közül mindazokat, amelyekről úgy vélik, sértik egy-egy társadalmi csoport, faji vagy szexuális kisebbség „érzékenységét”.

Egy, már létező civilizáció anyagi előnyeit élvezve, kényelmes, jól fűtött egyetemi és múzeumi konferenciatermekben megrendezett work-shopokon a legkönnyebb elítélni a „bűnös” múltat. Amikor az „érzékeny lelkű” entellektüelek számon kérik a „véreskezű” államalapítók, kegyetlen gyarmatosítók, elnyomó telepesek valamennyi gaztettét, belegondolnak egyáltalán abba, milyen roppant erőfeszítéseket követel egy állam, egy birodalom fenntartása, hát még az alapítása? Netán komolyan gondolják, hogy államot, birodalmat – hovatovább, egy egész civilizációt – alapítani mindössze annyit tesz, hogy a „nemes vademberek” törzsi táncot lejtenek az erdő közepén, lakomáznak, majd leülnek a tábortűz köré és a racionális vitát lezáró teljes konszenzussal megkötik a társadalmi szerződést? (Utána pedig áldomást isznak Dom Pérignon pezsgővel.)

Egy civilizáció – nem csak a nyugati, hanem az indiai és a kínai civilizáció is – a véres kezdet után évezredeken át csiszolódik (talán nem túlzás e helyütt Stendhalnak a szerelemre vonatkozó metaforájával, a kikristályosodással élni); és mi, kései utódok, hálával tartozunk azoknak a felmenőinknek, akik hittek a civilizációban és gyarapították: akik nem voltak restek kódexeket másolni, attikai tragédiákat és a Bibliát latinra fordítani, megőrizni a Codex Iustinianust, egyetemeket alapítani – és még hosszan sorolhatnánk, mi mindent tettek, amelyeket készen kaptunk, és amelyeket a „haladó szellemiségű” értelmiség kész elherdálni: a nyugati civilizáció mai dekadenciájának oka sok más mellett abban rejlik, hogy a szellem önjelölt lovagjai folyamatosan csak a bűneit sorolják. Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy az egyetemek „politikailag korrekt” tananyagán pallérozott elméjű ifjak – akiket arra tanítanak, hogy minden társadalmi megnyilvánulásban mutassák ki a nők, a szexuális kisebbségek, a különböző származásúak elnyomását – tagadják létjogosultságát, erényeit pedig eltékozolják? Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hogyan teszi tönkre a demokráciát és a diákság lelkivilágát a „politikai korrektség” dogmáit fejekbe plántáló felsőoktatás, és az egész rendszer fölött bábáskodó értelmiség. A tananyag „kiherélése” és meghamisítása – a történelemtől a biológiáig –, attól tartva, hogy ne adj’ Isten elhangzik valami „sértő”, nem csiszolt, hanem sekélyes elméket, nem erényes, hanem hitvány polgárokat teremt.

Halkan kérdem, vajon van-e a különbség a nyugati „haladó” értelmiség a „múltat végképp eltörölni” törekvésétől fűtött buzgalma és az „Iszlám Állam” civilizációs örökséget pusztító képromboló dühe között? Vajon nem hasonló vagy ugyanolyan totalitárius törekvésekből – az elefántcsonttorony fojtogató magányában fogant elmeszüleményekből – fakad minden vallási és ideológiai téboly?

rijks_pc740.jpg

***

Most kaptuk a szomorú hírt: egy afro-amerikai turista – hajdani rabszolgák kései ivadéka, Cornelius George Washington, iskolázott, középosztálybeli derék családapa – a kislányával és a feleségével a Rijksmuseum egyik folyosóján sétált, s miután megpillantotta Simon Maris 1906-ban festett művét, a Fiatal néger lányt, olyannyira elérzékenyült, hogy menten szívszélhűdést kapott és elhunyt. Martine Gosselink, a Rijksmuseum történeti részlegének igazgatója haladéktalanul intézkedett, hogy a festményt ezentúl „Legyezőt tartó lány” címen láthassa a kulturálisan érzékeny nagyközönség. Mr. Washingtont a holland kultuszminisztérium saját halottjának tekinti, Barack Obama elnök pedig utolsó hivatalban töltött napján posztumusz kitünteti az Elnöki Szabadság Érdemrenddel.

(Kép: Fiatal néger lány – Simon Maris festménye, 1906)

Szólj hozzá!

„Gendersemleges” illemhelyek: az illetlenség diadala

2017. január 03. 22:05 - Lord Meldrum

Berlinben végre-valahára orvosolhatják haladó szellemiségű korunk egyik legégetőbb problémáját: a középületekben „gendersemleges” illemhelyeket alakítanak ki, hogy ezzel is felszámolják a sötét reakció idejétmúlt helyiségeit, a női és a férfi vécéket. E megannyi rút Bastille most végre-valahára ledől, és a néptömegek láncaikat vesztik: a német szövetségi fővárosban deklarált emberi joggá válik, hogy egy férfi beléphessen a női mosdóba, egy nő pedig a férfi illemhelyre. (Feltételezem, hogy „transznemű” illemhelyeket is kialakítanak speciális piszoárral, hiszen a fejlődés nem állhat meg.) Németek lévén, még aggályosan pontos hatásvizsgálatot is elrendelt a hajdani birodalmi főváros igazságügyi szenátora.

Földhözragadt reakciósként – és persze azért is, mert ideológiailag nem vagyok elég képzett – nem tapsolok a haladás eme vívmánya láttán sem; de mit is várhatnának Önök egy férfitől, aki a nőkhöz vonzódik, fehér a bőre, ráadásul pápista, tehát minden evilági förtelmes gaztett előidézője, a Nyugat összes bűnének elkövetője és a haladás kerékkötője?

pieter_brueghel.jpg

Engem még úgy neveltek, hogy az ellenkező nem számára kijelölt illemhelyre belépni nemhogy illetlenség, hanem tilos. Ezek a „biztonságos terek” ugyanis védelmet nyújtanak. Gondoljanak a régi angol telefonfülkékre! Akár hosszas és meghitt magánbeszélgetésekre is alkalmasak voltak, dacoltak az időjárás viszontagságaival és a nagyvárosi zajjal, az aranyozott királyi korona pedig a megbízható közszolgáltatás szimbóluma volt: aki belépett a fülkébe, számíthatott arra – és joggal várhatta el –, hogy a készülék működik. A nyilvános illemhelyek esetében méltán merül fel az az igény, hogy nők és férfiak külön-külön, nyugodt körülmények között végezhessék dolgukat.

Számomra – és hiszem, hogy minden ember számára, akiben még pislákol némi józan ész – a nemek szerint elkülönített mosdók, hogy kellő fennköltséggel fogalmazzak, a civilizációk vívmányai és ismérvei. Más testi folyamatainkkal ellentétben keveset és szemérmesen beszélünk a székelésről és a vizeletürítésről, és ez így is van rendjén. Mindig úgy gondoltam, hogy a civilizált világban – nem csak a nyugatiban – e testi folyamatok elvégzésére szentelt tér és a jó politikai rend – hogy úgy mondjam, a teremtés isteni rendje  között szoros az összefüggés. Aki a nemek szerint elkülönített illemhelyeket támadja, a teremtés isteni rendje és a jó politikai rend ellen lázad. Végtelen szomorúsággal szemlélem, hogy a Nyugat ismét egy jókora szöget üt saját koporsójába. E barbár tervek ellen felszólalni kötelesség.

A férfi maradjon férfi, a nő pedig nő! Miért nem lehet a teremtett világot olyannak elfogadni, amilyen? Pokolba a „gender-utópiákkal”, védjük meg az illemhelyeinket!  

(Kép: Idősebb Pieter Brueghel: Flamand közmondások, 1559)

1 komment

Monarchia: a legjobb köztársaság

2016. december 29. 22:51 - Lord Meldrum

Tűnődések a monarchia restaurációjáról

Száz évvel ezelőtt, 1916. december 30-án koronáztak legutóbb királyt Budán. Még a függetlenségi érzelmű Lowetinszky János József is ámult-bámult; szószátyár naplója tanúsága szerint:

„… egyszerre óriási rivalgás, lóháton jönnek a főrendek, az ország zászlaival körbefogott »krestos« lován ballagott a király, fején Szt. István koronája bizony billegett, s ezért mereven ült a lovon, de megnyerő mosollyal köszönte a rengeteg ovátiót, megállva itt-ott. Szt. István palástja fedte vállát; elragadott engem is a lelkesedés, ugyancsak harsogtattam az »éljen a király«-t; mint egy álomkép vonult végig ez a menet, gyönyörű, színdús, káprázatos kép, felejthetetlen emlékeket hagyva szívben és agyban egyaránt. A korona arany fényben ragyogott s nyakig esett a király nyakába s homlokába.”

Meggyőződéssel vallom, hogy a magyar politika számos rákfenéjére gyógyír lehetne a monarchia restaurációja.

A monarchia olyan fénysugár, amely egy békésebb és magasztosabb szférából világítja meg a demokratikus politika sokszor alantas világát. Mivel az uralkodó nem választás, hanem öröklés jogcímén tölti be hivatalát és a koronát holtáig viseli, nem tekinthetünk rá úgy, mint egy határozott időre választott politikai vezetőre, aki kizárólag választói, a jelen nemzedékeinek érdekeit képviseli. Az uralkodó mintegy véletlenszerűen beleszületik a tisztségébe, amelyet halála pillanatában egy – jogilag meghatározott – utódja örököl tőle, ezért abból sem anyagi előnye, sem ismertsége nem származik. Egyetlen kötelessége az öröklött javak – az ország – feletti bölcs gondnokság. Ő kizárólag Istennek tartozik felelősséggel, nem a pillanatnyi szeszélyektől és a folyton változó kordivatoktól vezérelt választóknak. Amikor felemeli a hangját, a történelem szólal meg. Olyasmit képvisel, ami különbözik a jelen szavazóinak pillanatnyi érdekeitől: ő az elhunytak és a még meg nem születettek hosszú távú érdekeiért lép fel; a demokratikus politika lármás és szüntelenül változó világával, kétes jellemű szereplőivel szemben ő maga a megtestesült jogfolytonosság. Földi halandó, már-már hétköznapi személy ugyanolyan erényekkel és bűnökkel, mint amilyenek minket jellemeznek, ám különleges bűvkör övezi, amely nem politikai hatalmából fakad, hanem az ország ősi törvényeiből és az egyház által ráruházott tekintélyből. Ha magyarázatot keresünk arra, hogy Nagy-Britannia miért maradt békés ország, miközben egész Európában forradalmak és véres háborúk söpörtek végig, akkor a választ a Viktória királynőhöz, VI. György királyhoz, II. Erzsébet királynőhöz, a miniszterelnökök közül pedig Lord Salisburyhöz és Sir Winston Churchillhez hasonló emberek jellemében és mérsékelt politikájában találjuk meg; ha pedig azt kérdezzük, kiknek tartozunk hálával a modern Magyarország 1867 utáni felvirágzásáért, akkor Isten kegyelméből uralkodó apostoli királyunk, Ferencz József, és az ő legkiválóbb miniszterelnökeinek, Andrássy grófnak és a két Tiszának a nevét kell említenünk.

A monarchia megátalkodott ellenségei mindig fondorlatos önkénnyel szemezgetnek olyan történelmi példákból, amelyek a múltban bemocskolták az örökletes egyeduralom becsületét, holott az olyan szolgalelkű, és választott tisztségükből szégyenteljesen távozó államfők, mint amilyen mások mellett az ebül szerzett egyetemi doktori címétől megfosztott, az őt pajzsra emelő oligarchia pártérdekeit végletekig érvényesítő Schmitt Pál volt, egész lényükkel megtestesítik a köztársasági államforma ellen szóló érveket. Ugyan miért lenne „boldogabb” bármely állam, nem csak Magyarország, egy Schmitt Pál-szerű választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a korona tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külhatalmak előtt; akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt?

iv_karoly_kiraly_eskutetele.jpg

Azok a köztársaság-pártiak, akiknek republikánus érzelmeit sérelmi-nacionalista és törzsi indulatok fűtik, gyakran hivatkoznak a királyok „idegen” mivoltára és egy-egy királyi herceg extravagáns életmódjára. Tegyünk fel magunknak egy egyszerű kérdést: ugyan miért lennének jobbak az „idegen” Habsburgoknál olyan tősgyökeres „szeplőtelenek”, mint Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Semjén Zsolt, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy – horribile dictu – Vona Gábor? A „plebejus” hitvallású republikánusok soha nem felejtik el a legitimisták orra alá dörgölni, hogy a monarchia „sok pénzbe kerül”, ám eközben fel sem merül bennük, hogy mennyi közpénzt emészt fel a demokratikus politika napi működése (és mekkora anyagi áldozatot követelnek a működési zavarai): a vég nélküli népbutító kampányok, az önmagát ünneplő, pazarló állam presztízsberuházásai és a demokratikusan választott képviselőink gátlástalan önzése. A népszuverenitás hagymázas elméletének republikánus megszállottjai egyszerre gyűlölik a monarchiát és az arisztokráciát – mindkettőt merő irigységből –, ám tegyük fel a kérdést: ugyan miért lennénk boldogabbak a „népbarát” politikusok lármás tülekedése, mint egy magasztos koronázás láttán? Amikor az ilyen demagógok szájukra veszik a „népet” – ezt a viszketeg absztrakciót –, azonnal megrontják mindazokat, akiket e közösség tagjainak tartanak, és mindig megtalálják azokat, akiket akár erőszakkal is kirekesztenének belőle: gondolhatja ép ésszel bárki is, hogy a guillotine pengéje teremti és őrzi meg a szabadságot egy bölcs és erényes uralkodó helyett?

Mindig lehet amellett érvelni, hogy az élők nemzedéke talán világosan láthatja az olyan ősi intézmények hátrányait, mint a monarchia, ám soha nem láthatja tökéletesen valamennyi előnyét, mert ezek az intézmények jóval több tapasztalatot építettek magukba az évszázadok során, mint amennyi a ma élő nemzedék számára a világról személyesen vagy közvetett úton szerzett ismereteik összegzéseként elérhető. Miután az ősi intézményekben megtestesülő bölcsesség a tapasztalaton nyugszik, ezért az intézményeket nem lehet teljesen „racionalizálni”, vagyis olyan „filozófiai alapelvekre” visszavezetni, amelyekről bebizonyítható, hogy az intézmények eredeti felállításának okai voltak, s amelyekkel – mint mércékkel – későbbi működésük megítélhető. Summa summarum, mindig jóval több rejlett ezekben az intézményekben annál, amennyit az izgága elmék bálványa, a „kritikai ész” valaha is felfedezhetett, és igazukat, létjogosultságukat soha nem semmisíthette meg az, amit ellenük lehetett vetni. A régi intézmények és az ősi törvények tiszteletben tartásához elegendő annak belátása, hogy ha megalkotásuk után meggyökeresedtek és a változó korok változó kihívásainak évszázadokon át megfeleltek, akkor a jelen számára is útmutató erővel bírnak.

Szeretnék eloszlatni egy félreértést: ha valaki azt hinné, hogy a monarchia minden bajunkra gyógyír lenne, súlyosan téved és ugyanolyan vak, mint a megátalkodott köztársaság-pártiak, akik minden baj forrását a monarchiában látják és minden bajra a köztársaságban találják meg a gyógyírt; ha valaki azt gondolná, hogy e sorok írója a köztársasági államforma megveszekedett ellensége, ugyancsak súlyosan téved. A monarchia a legjobb respublika, egy olyan kormányzati forma, amelyben a nemzedékek távlatos érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány tapasztalati bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny. Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban ugyanis nem csak a „népboldogító” ideológusok és egalitárius illúziókat kergető „társadalommérnökök” ideáira és reformjaira van szüksége – hogy ezekre a légvárakra egyáltalán szüksége lenne, azt erősen kétlem –, hanem sokkal inkább magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre.

Isten óvja a királyt!

(Fénykép: Boldog IV. Károly király koronázási esküje; Buda, 1916. december 30.)

7 komment

Падение Берлина

2016. december 20. 13:25 - Lord Meldrum

A közellenség neve: Vlagyimir Putyin

„… et omen quidem dii prohibeant, ceterum in ea tempora natus es quibus firmare animum expediat constantibus exemplis.”

(Cornelius Tacitus: Annales, XVI, 35)

Adja Isten, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyosodjék, tegnap Ankarában és Berlinben „csak” egy-egy „szokásos” iszlamista merénylet történt!

Eljátszadoztam ugyanis a gondolattal, hogy e terrorista akciók mögött esetleg Vlagyimir Putyin Oroszországa állhat. Az ankarai orosz nagykövet meggyilkolásával a cárok óta ősellenség Törökország könnyebben belerángatható a szíriai polgárháború „megoldásába” – ehhez az orosz és a török elnök zsarnoki mivolta is adott –, a berlini merénylet pedig alááshatja Angela Merkel újabb választási győzelmének esélyeit, hosszabb távon pedig egész Nyugat-Európát. Egy-két robbantás Párizsban, és tavasszal a kollaboráns Vichy-Franciaország szelleme is előbújik a palackból azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem Adolf Hitler, hanem Putyin fogadja a küldöttséget a vasúti szalonkocsiban, és a legyőzöttek azt hiszik, diadalt arattak.

Közép-Európa már a moszkvai behemóté. Magyarország miniszterelnöke már Putyin szivarzsebéből integet az ő nyájas népének (az ellenzék a farzsebben lapul). Mifelénk igencsak kelendők az orosz exportcikkek: a mindent szétrohasztó korrupció, a törzsek és klánok hatalommegosztásán nyugvó oligarchikus „államszervezés”, a maradék szabadságjogok lábbal tiprása úgyszólván természetes igény mifelénk. Sokak honpolgári becsülete és erkölcsi tartása legfeljebb tízezer forint értékű Erzsébet-utalványt ér. A 2018. évi általános választás idején majd vegytiszta formájában mutatkozik meg az „illiberális demokrácia”; a menekültellenes hecckampány és az októberi népszavazás csak a főpróba volt.

Az Amerikai Egyesült Államok megrendült. Január 20-án egy hetvenéves újonc elnök lép be az Ovális Irodába, aki nyílt rokonszenvvel viseltetik Putyin iránt és újragondolná a NATO európai szerepvállalását. Végső soron az sem elképzelhetetlen, hogy a moszkvai gólem lerohanja a balti államokat, miután megköttetik egy Putyin–Trump-paktum. Ami Ukrajnában bevált, miért ne lenne eredményes a Baltikumban? A cárok óta ugyanis egyetlen cél lebeg a mindenkori orosz vezetők előtt: bábkormányok vezette ütközőállamokkal távol tartani a Nyugatot. Ma nem tankokkal jönnek, hanem kőolajjal, álhírekkel, az erő kultuszával; kommunizmus helyett „nemzeti érzelmekkel” és – a mi esetünkben – Paks II-vel. Jalta után hetven évvel újabb vasfüggöny szakítja ketté Európát, ha nem vigyázunk. Akik eddig úgy néztek Oroszországra, mint egy átalakulóban lévő keleti államra, amely idővel átveszi a nyugati értékeket, végleg számoljanak le az illúzióikkal! Oroszország Európa egységét igyekszik aláásni, éppen úgy, ahogy ezt korábban is tette. Egy-egy országot leválaszt erről az egységről, hogy így gyengítse Európát, s erősítse önmagát.

Olyan időket élünk, amikor ismét választani kell: Nyugat vagy Kelet? Aki azt hiszi, „Keletről jön a fény”, téved. Keletről sötétség, zsarnokság és pusztulás érkezik, régen sem volt ez másként. A civilizációnkat nem lehet barbár eszközökkel védelmezni és megőrizni, s aki azt gondolja, hogy a szabadság védelme most a szabadság korlátozását követeli, az a zsarnokság szálláscsinálója.

36 komment

„Váci utca, tündérország”

2016. november 17. 19:10 - Lord Meldrum

Olvasom, hogy a londoni Savile Row a jövőben különleges védelemben részesül: Westminster városatyái elhatározták, útját állják a tömegcikkeket forgalmazó multiknak és az ingatlanspekulánsoknak: a brit főváros ikonikus utcája megőrzi autentikus jellegét, és továbbra is a kifogástalanul szabott bespoke öltönyök hazája, a brit stílus zászlóshajója marad. Vajon megérjük-e azt a napot, amikor Budapest városatyái ugyanilyen lépésre szánják el magukat, és a felbuzdulást követik-e a tettek?

Ehhez a szemlélethez bizony fel kéne nőni, és szert kellene tenni arra a képességre – a biztos ítéletalkotás tudására, a jó és a rossz, valamint a szép és a csúf közötti különbségtétel képességére –, amelynek birtokában egyén és közösség felismeri saját értékeit. Sajnos erőteljes kétségek kínoznak, lehetséges-e mindez, mert Budapesten magam is nap mint látom azokat a tüneteket, amelyeket a szóban forgó cikk is nevesít. Attól tartok, a főváros legelegánsabbnak tartott ősi főutcája szintén tömegigényeket szolgál: kispénzű, de a magyar átlaghoz képest jóval tehetősebb turisták igényeit. Néha valóságos kínszenvedés végigsétálni a Váci utcán, ugyanis egyszerre van jelen a XIX. századi európai és magyar polgárosodás eszméinek épített öröksége, a XX. századi „ingatlanfejlesztő” héják üveg-acél-beton utópiái, és valamiféle túlzsúfolt, giccses keleti zsibvásár. Mindez sajátos, egészen zavarba ejtő eklektikát teremt, amely az adventi időszakban talán bájosnak tűnik, a nyári hőségben viszont végtelenül zavaró. Tudomásom szerint 1944-ig itt még előkelő szabóságok várták az úriembereket (és természetesen az úrhölgyeket is), talán még az ötvenes években is csodával határos módon fennmaradt belőlük néhány, végül a hatvanas-hetvenes évek „nejloning” hulláma elsodorta szinte mindet. Napjainkban jobbára csak egy-egy kis sziget hirdeti a minőséget ezen a környéken: a méltán híres cipészmester, egy szűcsmester, egy-két kesztyűs, talán a nyakkendőkészítő és átellenben a luxusparfüméria. Mi ez, ha nem a hanyatlás hírnöke?

7613.jpg

Holott lenne mire büszkének lennünk, hiszen az Encyclopaedia Britannica tizenegyedik kiadása (1910-1911) már úgy említi a Duna-parti ikervárost, mint

„Európa egyik legszebb városa.”

Ezt Berlinről vagy a balkáni államok fővárosairól – amennyiben a Balkánt Európa részének tekintjük – aligha mondhatta volna el bárki is.

Úgy hiszem, kellő képzelőerővel megáldott ember vagyok, ám el sem tudom képzelni, hogy ez a budapesti városvezetés végre átlépné saját árnyékát, tekintet nélkül a „baráti vállalkozók” és a hatalomhoz dörgölőző, playboy-életvitelű aranyifjúság érdekeire, és végre olyan lépésre szánná el magát, mint Westminster városatyái.

(Fénykép: Váci utca, Budapest, 1940; © Fortepan)

Szólj hozzá!