Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Vigyázó szemetek Bukarestre vessétek!

2017. augusztus 25. 17:35 - Lord Meldrum

Megalakult az új kisantant és hadban állunk Hollandiával

„Évekkel ezelőtt azt mondta nekem egy intelligens román: – Ki tudja? A németekből megint nagyhatalom lehet”

– idézi fel egyik utazásán folytatott beszélgetésének emlékét John Lukacs A legsötétebb Transsylvaniában című 1982-ben megjelent útleírásában. Talán említenem sem kellene, hogy imádom Lukacs professzor munkáit: a legmélyebb történelmi tudás Krúdy Gyulát idéző szépprózában nyilatkozik meg és a szerző nem rejti véka alá sem világnézete sarokpontjait, sem karcos humorát. „Intelligens román” – olvasom este a fürdőkádban és majd’ megszakadok a nevetéstől. Sokunk számára az „intelligens román” olyan, mint az „édes mostoha”. Én még abban nőttem fel, hogy románnak lenni nem is annyira nemzetiség, hanem inkább foglalkozás. Ha a legcsekélyebb mértékben is hinnék a mélylélektanban, azt mondanám, hogy amikor a történelmi sérelmeinket felemlegetve, holmi vélt (bár Erdély magyar- és románlakta vidékeinek eltérő higiéniai viszonyait tekintve nagyon is valós) „kultúrfölény” birtokában megvetően nyilatkozunk keleti szomszédainkról, akkor a lelkünk legmélyén szunnyadó románt gyűlöljük és féljük egyszerre, bár őszintén szólva, ebben nemigen hiszek. Én ugyanis nem gyűlölöm a románokat, sőt, a magam módján tisztelem őket. Valamiféle szent borzadállyal becsülöm politikai éleslátásukat és legendás alkalmazkodóképességüket. A szövetségesi hűséget és a tisztességet a románok hírből sem ismerik; mindenkit azonnal elárulnak, ha érdekük úgy kívánja. A Lukacs professzorral beszélgető román ember valóban intelligens lehetett, hiszen Németország újra nagyhatalommá vált. Elveszített két világháborút, de megnyerte a békét. Lett helye a Nap alatt – még ha nincs is a mindenek fölött.

Klaus Johannis elnök intelligens román. Megveti a magyarokat, épp úgy, mint szász ősei, és neofita románhoz méltó módon kormányozza bizantikus országát. Aki kíváncsi arra, milyen mozgások várhatók Európában, vigyázó szemeit Bukarestre vesse! Emmanuel Macron francia államfő Bukarestbe látogatott és leválasztotta Magyarországról a visegrádi csoport szláv államait. Létrejött az austerlitzi háromszög. Hívhatjuk akár új kisantantnak is. A budapesti kormány helyében erőteljesebben számolnék a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország utódállamai kormányainak irántunk érzett megvetésével és gyanújával. És számolnék azzal is, hogy „a lázadás évében” Európában hamarosan új szelek fújnak.

Hazánkban „külpolitika” címén legkésőbb 2012 óta elvtelen kufárkodás folyik posztszovjet zsarnokocskákkal. „Országom becsületét egy kaukázusi baltás gyilkosért!” – ez lehetne a külgazdasági és külügyminiszter címerének mottója, ha nemesember lenne, és a zöld mezejű címerpajzson a felkelő nap és a félhold mellett helyet kaphatna a balta is. A magyar kormány láthatóan nem érti, hogy a külpolitika rendeltetése nem más, mint szövetségesek keresése és meglévő szövetségek fenntartása a szuverén nemzetállamok világában. (Már-már hallom föderalista és „euro-utópista” barátaim felszisszenését: „Szuverén nemzetállamok, ezer ördög és pokol!” – holott érdemesebb lenne elfogadni őket történelmi adottságként és erőt meríteni erényeikből; de ez más lapra tartozik.) Úgy vélem, a „moralista” és a „realista” külpolitikai iskola is egyetért abban, hogy a politikai cselekvések bonyolult világában csak akkor lehetséges a túlélés, ha vannak barátaink is, nem csak ellenségeink. Egyedül nem megy. A magyar szuverenitás védelmezése („Állítsuk meg Brüsszelt!) lehet érték is és érdek is, ha tisztességesen és bölcsen védelmezzük, de a magyar kormány erre láthatóan képtelen. Mintha nem látnák, vagy nem akarnák belátni, hogy nem csak a szuverén nemzetállamok között, hanem az esendő emberek magánéletében is a baráti viszony ezernyi apró-cseprő, jelentéktelennek tűnő, vagy éppen az események sodrásában váratlanul jelentőssé váló eseményből, gesztusból áll össze. Mintha nem mérnék fel, milyen hatással lehet hazánk megítélésére és érdekeire operettország hadüzenettel felérő gesztusa, amellyel nagy dérrel-dúrral megszakította a nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat a Holland Királysággal. Mintha nem akarnák belátni, hogy egy szövetségi rendszerben a szorosabb barátságok megkötésének is a kölcsönös bizalom az alapja. Ám egy barátságot igen könnyű tönkre tenni. Egy felelőtlenül megválasztott vagy meggondolatlanul kimondott szó, egy hányaveti, nyegle, kekeckedő gesztus is képes rá. Elég, ha a miniszterelnök és a kormánypárt főemberei arról szónokolnak, hogy szövetségeseink erkölcsi válságban vannak, és ezért nem tudunk, nem akarhatunk velük közösséget vállalni, de azért nyújtjuk a markunkat azokért az anyagi forrásokért, amelyeket hanyatló gazdagabb barátaink adófizetői teremtenek elő, mondván, nekünk az „jár”. Ezek után vajon melyik fél érezheti magát igazán erkölcsi válságban?

A magyar külpolitika – szemben a cinikusan megidézett románnal – évszázados kudarcok szüntelen sora. Megdöbbentő ügyetlenség és – minő fájdalom kimondani! – becstelenség a szövetségesi politikában; áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolataink és a szavaink, a vágyak és a reális lehetőségek megfontolása, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, a „kultúrfölény” önsorsrontó önhittsége – a kellő önismeret teljes hiánya. A nyilvánvaló vereség utáni acsargó sértettség újfent eluralja a magyar lelket és az „egyedül vagyunk az ostromlott erődben” felelősségét ismét a „Nyugatra” toljuk, eközben árulókat és ellenségeket keresünk minden sötét sarokban, amely után mindig valamiféle kozmikus magányosság érzete és a felénk soha semmilyen jóindulatot nem mutató keleti behemótnak való törleszkedés és kiszolgáltatottság következik.

Megalakult az új kisantant és augusztus 28-án ismét Budapestre látogat Vlagyimir Putyin. Talán nem csattan el a szlávosan lágy elvtársi csók, de a fentiek fényében gondolkodjanak el ezen az augusztuson. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése óta minden nyárutó baljóslatú.

A forró ősz után hosszú, fagyos tél következik.

75167.jpg

(Fénykép: Aleksandar Cincar-Marković jugoszláv és Bárdossy László m. kir. külügyminiszter kicserélik a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződés okmányait; 1941. február 27. Az asztal mellett, balról, Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnök áll.)

1 komment

#indítsukbe?

2017. augusztus 20. 00:01 - Lord Meldrum

Széljegyzetek augusztus 20-ára

I

Soha nem tekintettem úgy a hazámra, mint egy közönséges autóra, amelyet be kell indítani. Feltételezem, hogy az újkeletű „autószerelők” maguk sem Csonka János antik postaautójára vagy egy kivénhedt Wartburgra gondolnak; s aligha kapnak a kurblivas után, hiszen ők feltehetően gombnyomásra induló Teslákról álmodnak. Fröccsöntött gondolatok és plasztiklovagok korában élünk.

Szent István királyunk vértezetet viselt. Az ő ünnepnapján minden műanyag gondolat, hashtag és bizarr szókép istenkáromlás. Ugyanolyan blaszfémia, mint az István, a király című „rockopera”, ez a kádárista politikai tézisdráma, amely 1983-as ősbemutatója óta legalább két nemzedék történelemszemléletét rontotta meg a pogányság apoteózisával, és népszerűsége sajnos máig töretlen. Bárki „újra értelmezheti” az államalapítást, csak éppen nem érdemes; és aki e napot „rendhagyó módon ünnepli”, forradalmár, márpedig Szent István király ünnepének semmi köze semmiféle forradalomhoz: ez egy reakciós-monarchista-katolikus ünnep. Ateista, nihilista és köztársaság-párti kritikusai szerint túlságosan „neobarokk” és „klerikális”, holott éppen ez adja meghittségét: az államalapító és templomépítő szent király tekintélye, a templomok falai között rekedt csend, az orgonaszó, a kenyérszentelés és a Szent Jobb-körmenet. Augusztus 20-án nem vesztes forradalmainkra, elvesztett illúzióinkra és nemzeti tragédiáinkra emlékezünk, hanem az örökségünkre.

 

II

„Örökségünkre”, írom, s véletlenül sem gondolok a modern államra. Ha napjainkban megkérdeznék „az embereket”, mit gondolnak az államról, morognának és méltatlankodnának; egyesek az erejét kárhoztatnák, mások az erélytelenségét és gyengeségeit panaszolnák föl; megint mások a költségvetés egyensúlya miatt aggódnának, vagy a közigazgatás bürokratikus szertelenségei és a közszolgáltatások elégtelen színvonala miatt legyintenének rezignált cinizmussal. Úgy vélem, ezeknek a jelenségeknek a felemlegetése – bár mindennapi életünkben hallatlan fontosságúnak tűnnek – Szent István király napján szentségtöréssel ér fel.

A szent király ünnepén tanácsosabb lenne eltűnődni az evilági kormányzat létezésének okain. Az evilági kormányzat az emberek eredendően bűnös, tökéletlen állapotából fakadó szükségszerűség. Kötöttségeinek és törvényeinek elfogadása az az ár, amelyet meg kell fizetnünk a húsnak, a vérnek és az állatias ösztöneinknek való kiszolgáltatottságunkért. Senkit sem szabad megróni azért, mert részt vesz, vagy kellő rátermettséget érezve, részt kíván venni az evilági kormányzatban; ám aki köztisztséget vállal, annak vállalnia kell a politikai felelősségen kívül az erkölcsi felelősséget is, és gyakorolnia kell az alázat erényét. Ha úgy tetszik, törékenysége és esendősége tudatában, megbocsátást kérő imával az ajkán vállalnia kell az elszámoltatást az igazságtalanságokért, a kegyetlenségekért, jó szándéka hiábavalóságáért, és az önszeretet csalóka sugallataiért, amelyeknek igen ritkán tud ellenállni az esendő ember, ha akárcsak a legcsekélyebb hatalmat gyakorolja más emberek fölött. Az evilági kormányzatban való részvétel akkor engedhető meg, ha az alázat erénye és a felelősségnek ez az érzése jelen van. Ez sajnálatosan igen ritka, de az erényes uralkodók, szent királyaink és államférfiaink tudatában voltak felelősségüknek és méltósággal viselték a korona vagy hivataluk súlyát.

 

III

Vallási ünnep lévén, e napon nem csak a kormányzók, hanem a kormányzottak is hajlamosak szédelegni a nagy szavak körútján; bűnös kísértést éreznek, hogy összekapcsolják a hatalom törekvéseit és cselekedeteit az isteni célok előmozdításával, nem ritkán utóbbiakban fedezvén fel az előbbieket. Ez nem csak az evilági kormányzás rendeltetésének végzetes félreértése, hanem istenkáromlás is. A hazánk iránt érzett igaz szeretet régimódi érzeményének – egy falu, város, régió, ország hagyományai, szokásai és szentjei tiszteletének – mindig magában kell foglalnia a nemzet tragikus sorsának átérzését éppúgy, mint az erényei és erőfeszítései fölött érzett büszkeséget; de soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet és soha nem ringathatja a nemzetet a felsőbbrendűség illúziójában.

 

IV

„Egy nemzet nem lehet irgalom – azaz szeretet – tárgya. De lehet egy ország, amely örökségek őrzője”

– írja Simone Weil. Egész életemben élt bennem egy kép Magyarországról, amely nem csak szokásaiban, törvényeiben és intézményeiben vagy politikai határai között él, hanem történelmében, civilizációjában, vallásában és nyelvében is; szellemi zűrzavar és erkölcsi romlás idején, felfordulás és hódítás esetén pedig ezeket a szellemi javakat, ezt a hagyatékot kell oltalmazni, megőrizni és mindenkor gyarapítani. Korunkban, amikor a nemes érzések lassan kivesznek a világból; amikor civilizációnkat megtámadta egy különös penész: az unalom; amikor az emberek gondolkodását hagymázas utópiák uralják; amikor az anyagi javak hajszolása eltéríti a lelkeket az élet igazi értelmétől; amikor a vallásos érzés holmi sekélyes spiritualizmus divatját követi; amikor a nemzeti érzésben burjánzik a giccs és tombolnak a tömeg alantas indulatai; amikor az arctalan világgazdaság megrontja törvényeinket és összekuszálja helyi érdekeinket; és amikor bölcs uralkodók és államférfiak helyett elvtelen és jellemtelen politikai törpék kormányoznak, különösen nehéz kötelesség ez. De mégis él bennem valamiféle csalóka remény, mert a férfiak és nők csak ideig-óráig futhatnak kötelezettségeik és az igazság elől.

A szülőfalum temploma előtti kis téren 1994. augusztus 20-a óta minden ünnepnapon felvonják a magyar lobogót. Vannak, akiket túláradó lelkesedéssel és nemzeti büszkeséggel tölt el ennek a szerény, magányos zászlónak a látványa. Engem sokkal mélyebb érzés kerít hatalmába: boldog vagyok, hogy fennmaradt valami, ami emberi gyarlóságainktól és bűneinktől függetlenül becsületes, mértéktartó, igaz és jó: a haza.

996204.jpg

(Fénykép: A Szent Jobb-körmenet elhalad az Úri utcában; Buda, 1949. augusztus 20. © Fortepan)

Szólj hozzá!

Kilóg a lóláb

2017. augusztus 16. 00:43 - Lord Meldrum

Lee tábornok lovasszobrának védelmében

Bevallom Önöknek, talán elvetettem a sulykot azzal – hívhatjuk ezt hübrisznek is (Isten színe előtt kell majd számot adnom bűneimről) –, hogy kiálltam Robert Edward Lee tábornok lovasszobrának fennmaradása mellett; ám úgy érzem, nem tehettem mást, mert amit képviselek, s amiben hiszek, szűnni nem akaró támadás alatt áll. Én mindig arra törekedtem, hogy egy olyan esztétikai és erkölcsi ideált megtestesítő férfiemberré váljak, aki a veszélyben bátor, az ellenfeleivel szemben megbocsátó, a nőkkel szemben előzékeny; akinek nagylelkűségére a szükséget szenvedők számíthatnak, és aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció örökségének. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy előfordult és a jövőben is előfordul olyan helyzet, hogy könnyűnek találtatom. Ez az erkölcsi és esztétikai ideál napjainkban felettébb anakronisztikus, mert a tömegek igénye jóval nagyobb annál, amit ezzel az attitűddel és eszménnyel nyújtani tudok. Korunkban sokan az evilági üdvözülést várják a politikától: a vég nélküli és szüntelen jogkiterjesztést és a törvény előtti egyenlőségen túl az absztrakt egyenlőségek diadalát is. Mindazokat – így engem is –, akik a szabadság őszinte híveiként a leghalványabb, mégoly jóindulatú kételyeiknek vagy esetenként erkölcsi felindulásuknak adnak hangot az emancipáció megvalósítását kísérő abszurditások vagy a feminizmus legszélsőségesebb képviselőinek férfigyűlölete láttán, üldözendő ördögöknek, „fasisztáknak” festenek le, akiknek a progresszió Purgatóriumában meg kellene tisztulniuk erényeiktől, bűneiktől, előítéleteiktől és más emberi gyarlóságaiktól, hogy utána végre-valahára „sokszínűvé”, „nyitottá” és „autonóm egyénekké” váljanak. Lehet, hogy a maradiság, lehet, hogy holmi helytelenül felfogott „előkelőség” szól belőlem, amikor olyan vesztes ügyek mellé állok, mint a férfiak és nők számára fenntartott házasság intézménye, a „hagyományos család”, az arisztokrácia és a monarchia, a zsinat előtti római katolikus anyaszentegyház, vagy olyan érdekes és erényes történelmi figurák mellé, mint Lee tábornok.

E gyengeség már gyermekkoromban is megmutatkozott, amikor a francia forradalom történetét olvasva, mondhatni ösztönösen Vendée királypárti parasztjainak győzelmét és a királygyilkos jakobinus terroristák vereségét kívántam, holott ismertem a történet szomorú és máig ható végkifejletét. Most is hasonló érzések lettek úrrá rajtam, mert a progresszió mindenütt győzelemre áll. A konzervatívok kapitulálnak, hogy megőrizzenek valamicskét a népszerűségükből, s ennek érdekében attól sem riadnak vissza, hogy modern húrokat pengessenek és népszerű, divatos jelszavakat harsogjanak: támogatják a saját nemükhöz vonzódó embertársaink házasságát és a „korszerű családmodelleket”; az is lehetséges, hogy II. Erzsébet királynő halálával eltűnik az utolsó nagy monarchia és ezt zokszó nélkül szemlélnék (a Munkáspárt lesben áll és Jeremy Corbyn már dörzsöli a tenyerét); az egyház élén pedig egy forradalmár pápa áll, aki szívesen dobálózik emberi jogi szólamokkal, miközben az egyház alapvető tanításait vonja kétségbe; végül biztosan létrejön majd (ha ugyan létre nem jött már) a teremtés tagadásaként valamiféle „új ember” és az egyformára szabott gondolkodású egyénekből álló mechanikus társadalom is – de mi marad nekem, az örök méltatlankodó reakciósnak? Én csak egy lovasszobrot szeretnék megőrizni, hogy valami emlékeztessen a régi Délre és e vidék történelmére. Emlékeztessen régimódi erényeire – de a gyarlóságaira és tagadhatatlan bűneire is.

lee-660x335-1462295607.jpg

Nem mintha nem méltányolnám, vagy ne érezném át mindazok érzékenységét, akik Lee tábornok szobrában évszázados elnyomatásuk szimbólumát látják, de tőlük és a szobordöntő fehér fiataloktól (akiknek indulataiban Mao Ce-tung „kulturális forradalmárainak” megátalkodottságát látom) nem várható el némi önmérséklet, a „Párizs megér egy misét” bölcsessége? Engem elborzaszt a szobordöntés, és ugyanígy felháborítana, ha a „fehér felsőbbrendűséget” hirdető, és a gyilkosságtól sem visszariadó elmebetegek dorongokkal esnének neki Martin Luther King, Jr. szobrainak.

Ez a konföderációs katona ugyanúgy része az amerikai történelemnek, mint az Unióért harcoló katona. Ez a katona lehetne William Martin Buchanan, a legnagyobb élő amerikai, Pat Buchanan ükapja is. Az amerikai konzervatívok nagy öregje így írt felmenőjéről:

„A modern idők normái szerint ükapám, aki az ellen harcolt, hogy lángba borítsák Georgia állam fővárosát, bűncselekményt követett el. És Billy Sherman »bácsikánk« felszabadító volt.”

Még az is lehet, hogy egyik rokonáról formázták északi ellenfele szobrát, és azzal büntette őket a sors, hogy ellentétes oldalon kellett harcolniuk a testvérháborúban. Lehet, hogy ők könnyebben szót értettek volna egymással. Manapság mintha két Amerika létezne kibékíthetetlen ellentétekkel. Nézem a tömeget, látom az öltözetüket, hallom a jelszavaikat, elborzasztanak az indulataik, és mindezek láttán a hatvanas évek legrútabb esztendeje, 1968 jut eszembe. Felmerül bennük egyáltalán, hogy az ő ükapjuk is harcolhatott a Konföderáció hadseregében? Civilizált ember ilyet nem tesz. Ne legyen igazam, de ez a cselekedet hadüzenet.

Remélem, az amerikai történelem rabszolgatartó elnökeinek köztéri emlékművei – így például George Washington és Thomas Jefferson szobrai – megmenekülnek a pusztítástól.

(Fénykép: Robert Edward Lee tábornok lovasszobra a virginiai Charlottesville városában)

Szólj hozzá!

Képzelőerő és „szexuális forradalom”

2017. augusztus 11. 15:04 - Lord Meldrum

Régóta tervezem, hogy papírra vetek néhány keresetlen gondolatot – vagy ha úgy tetszik, tizenkilencedik-századiasan szólva, „a köz megértő, szíves figyelmébe ajánlom igénytelen nézeteimet” – a képzelőerőről, ám mindezidáig cserben hagyott a tollam. Tulajdonképpen most sem jutott eszembe semmi említésre méltó, ám minap újra felütöttem Stendhal De l’Amour-ját, és olvasás közben azon tűnődtem, hogy ment-é elébb a világ a „szexuális forradalom” által? Arra jutottam, hogy nem ment elébb; legfeljebb annyi történt a nyugati civilizációban, hogy az egyetemi-tudományos világ hatalmi pozícióit elfoglaló progresszív értelmiségi „elit” – tudják, azok szellemi bűnözők, akik hódolnak minden előtt, ami istentelen, zabolátlan, „más” és „forradalmian új”, miközben hideglelést kapnak a tekintély és a hagyomány szó hallatán – emancipálták a pornográfiát, amelyet előállítói ma már a szólásszabadság védpajzsának oltalma alatt „közérdekű” szellemi jószágként bocsátanak áruba. Ez oda vezetett, hogy már-már mérhetetlenül alacsonyra apadt az európai (észak-amerikai, fehér, angolszász) férfiak potenciája. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető akár egyetlen gombnyomással, így a prostituáltak katalógusa is – a „vendég” úgy választ, mintha étlapot tennének elé –, Japánban pedig a férfiak egy része felfújható szexbabákkal él „családi életet.” E kontextusban nyer értelmet egy közelmúltbeli hír, amely szerint a nyugati férfiak egészséges és nemzőképes spermiumainak száma vészjóslóan csökken. (E hír pedig igazolja John Lukacs életművének egyik központi gondolatát: hanyatló korunkban a szellem behatol az anyagba.)

A „szexuális forradalom” megölte a képzelőerőt – hovatovább mindenféle forradalom legelső dolga, hogy kiirtsa ezt az egyébként is csak a szellem emberében lakozó képességet – és holmi locsogó felszabadítás-diskurzus keretében elfojtotta a libidót, holott a vágy csak korlátok között képes feléledni: azok a férfiak és nők, akik ragaszkodnak a „nyárspolgári képmutatáshoz” és az „álszent konvenciókhoz”, de egészséges határok között lázadni is készek ellenük, nem küzdenek „szexuális problémákkal.” A szexualitás oly’ szoros rokonságban áll a politikával, hogy minden forradalom és utópia első intézkedései között találjuk a „szabad szerelem” meghirdetését – gondoljunk a Marie-Antoinette-et gyalázó pornográf röpiratokra és egyes bolsevik forradalmárnők féktelen nemi étvágyára –, ám ugyanilyen törvényszerű, hogy a hivatásos forradalmárok megbuktatása utáni új vezetők a „puritán erkölcsök” szószólóivá válnak, mert felismerik, hogy a szabadosság aláaknázza az ő hatalmuk tekintélyét is. Akik „az ember felszabadításáért” harcolnak – napjainkban jellemzően klimatizát egyetemi konferenciatermekben és feminista „workshopok” keretében zajlik e „harc” – nem veszik észre (mert nem akarják észre venni), hogy a szerelem olyan csoda, amelynek ítélőerőnk határain túl kell maradnia; szavakkal leírhatatlan misztérium, amely iránt a méltatlanul kárhoztatott és létében letagadott emberi természet tartja fenn az érdeklődést. Kissé sekélyesen fogalmazva, a szerelem olyan, akár a vallás: ha nem lenne, ki kéne találni. Ehhez viszont képzelőerő szükségeltetik.

Korunk szellemi bürokratái a szerelmet és a testiséget egyfelől „természettudományos” okokkal magyarázzák – csak nehogy bárkinek eszébe jussanak nemesebb érzemények! – és az azonnali kielégítésre váró testi szükségletek – evés, ivás, vizelet- és székletürítés – szintjére aljasítják. Ebben a közegben a progresszív Alfred Charles Kinsey könyveit forgatják; a reakciósan maradi (a saját korában persze hallatlanul modern) Stendhal műveit legszívesebben indexre tennék. Nincs szükség klasszikus irodalomra, festészetre, zenére, hiszen ezek úgyis csak „kulturális sztereotípiákká redukálják” a nőket, hiszen fehér férfiak írták, festették komponálták a szerelmet dicsérő műveket.

Ha elfogadjuk azt a közkeletű vélekedést, hogy a művészet mindig is egy civilizáció vágyai, illúziói, dédelgetett ábrándjai és eszményei leképzésének terepe, akkor a mi korunk reménytelenül sivár.

133741_2434011.jpg

(The New Fashioned Phaeton - Sic Itur ad Astra; metszet 1776-ból)

Szólj hozzá!

#nyaralási

2017. július 25. 21:10 - Lord Meldrum

Széljegyzetek a hashtagekbe zárt nyári élmények ellen

 

I

„Nyerj két repülőjegyet és utazz pároddal a Maldív-szigetekre”

– olvasható egy hirdetésben. Időnként úgy érzem, egy reakciós életének keresztje az örök méltatlankodás, hiszen úton útfélen kénytelen elszenvedni a modern, „haladó” világ valamennyi abszurditását. Az igazat megvallva, tele van a szivarzsebem azzal, hogy mindenki mindenkit mindenhol letegez – különösen nyáron. Időnként eltűnődöm, vajon mi az oka e „lazaságnak”? Ha az ember legalább az anyanyelvét anyanyelvi szinten beszéli, akkor nem okozhat gondot a magázódás, tehát a grammatikai nehézségeket kizárom a lehetséges okok közül. Úgy vélem, az ok a jellem gyengeségeiben keresendő: sokan önmagukat nem érzik méltónak e tiszteletteljes megszólításhoz. Talán modorosságnak tartják, afféle erőltetett udvariaskodásnak egy olyan „nyitott” és „sokszínű” világban, ahol nincs helye sem a „feudalizmus” nyelvi maradványának, sem a távolságtartásnak. Nos, ha engem szólít meg az addig a pillanatig jobbára ismeretlen illető vagy hirdető, erőltesse meg magát! Az én fülemnek ugyanis ez is természetes és engem nem kell felszólítani arra, hogy ezt viszonozzam. Sznob lennék, mert ismeretleneket nem úgy szólítok meg, hogy „Szia!”? Ha a másokkal szemben a megszólításokban és általában a nyelvhasználatban is megnyilvánuló igényesség, és egyfajta fegyelmezett, felnőtt attitűd sznobizmus, akkor boldogan vállalom.

 

II

Nem utazunk a Maldív-szigetekre. Olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi talán szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és a modern európai ember számára „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. Caesar és Szent István király, a Szent Márton-hegy és a Balaton-felvidék számunkra sokkal érdekesebbek, sokkal erőteljesebben hatnak a képzeletünkre, mint Timur Lenk vagy az ősi Timbuktu. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai polgári civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodik az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ül a romlás szelleme fölött.

Amikor utazunk, nem a kényelemnek azért a fajtájáért kelünk útra, amelyet a modern emberek tömegei igényelnek, hiszen az élet „kalandparkok” nélkül is eléggé kalandos – ha ugyan veszi valaki a fáradságot, hogy hús-vér ember módjára élje az életét –, és a Balaton-parton műanyag „aquaparkokra” sincs szükség, hiszen szemünk előtt a „magyar tenger”; mi a szellemünk komoly érzelmek hűvösével kellemetes felüdülését épp úgy óhajtjuk, mint megfáradt testünk pihenését. Stendhallal szólva: „Occupé du moral, la description de physique m’ennuie” – az erkölcs foglalkoztat, az anyagi világ leírása untat. Nem éppen szerencsés tulajdonság egy olyan korban, amikor a szelfibotját meglódító turistanő a tihanyi levendulamező kellős közepén csábos mosolyt ölt magára a pillanat uralása és a közösségi oldalak hashtagekbe zárt, filterekkel kedélyesre polírozott pszeudo-valósága kedvéért.

E szégyellnivalóan közhelyes gesztusokat szemlélve óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: az ilyen emberek képesek akár egy röpke pillanatra is elszakadni önmaguktól? Ha másnap megkérdezném őket, hol jártak és mit láttak, bamba tekintettel így felelnének: „Tök király volt!” De miről is mesélhetnének egymásnak nyári estéken? A társalgás szellemi szabadságot, szuverén egyéniséget és valódi emberi kapcsolatokat feltételez; mélyen megélt tapasztalatokat, gondolatokat, látványt, hangokat, ízeket és illatokat és – hadd ne kelljen említenem, ezerszer mondtam már – mindenek előtt képzelőerőt követel az emberektől; valódi élményeket, amelyeket érdemes elmesélni… Korunk embere gondosan megtervezi a nyaralását és mindent elkövet, hogy megelőzze „a Gondviselés szójátékait,” a véletleneket – csak ne történjen semmi, csak nehogy megzavarja valami kóros önszeretetük álomvilágát!

 

III

Idén is bővelkedtünk történelmi utazásokban. Sorsszerű, hogy éppen július 8-án zarándokoltunk el Pannonhalmára; azon a napon, amikor Budapest szivárványszínű rongyokat öltött magára és a progresszió bajnokai ütemesen masíroztak a „haladás” nagydobjának lármás ütemére, élteve a „szerelem egyenlőségét”, a szentségétől megfosztott, kilúgozott, színtelen-szagtalan érzelmet – e nap délelőttjén, miközben felmásztunk Szent Márton hegyére, óhatatlanul eszembe jutott, mint mondott Charles Péguy 1911-ben:

„A huszadik században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.”

Mélyen átéreztem e szentencia igazságát. A hagyományok és a régimódi erkölcsök melletti kiállás különleges bátorságot követel, erélyes szembeszállást szinte mindennel, amit a modern világ képvisel és értéknek láttat. Pannonhalma olyan hely, ahol az ember egy csapásra elfelejtheti a hétköznapok kliséit, az önmagát lealacsonyító tevékenységeit, az anyagi boldogulás és a szexuális szabadosság kergetését, s rátalálhat valamire, ami örök és igaz – mint amikor téli estéken régi dolgokról olvasunk-társalgunk egy pohár bor mellett. Ha férfi és nő a főapátság bazilikájában kötnek házasságot, rádöbbenhetnek, hogy a szerelem arisztokratikus érzemény és semmi köze ahhoz a demokráciához és egyenlőséghez, amelyet a „büszkeségmenet” résztvevői követelnek, de ahhoz a sekélyességhez sem, amelyről a női magazinok szerzői és a „párkapcsolati tanácsadók” papolnak. (Gyanítom, hogy Stendhal osztozna e felismerésben.)

A főapátság könyvtárában ezer év európai műveltségét halmozták fel, a bazilika ódon kövei csendes méltósággal őrzik Ottó trónörökös, magyar királyi herceg szívurnáját és a helyet, ahol huszonegy évvel ezelőtt Szent II. János Pál pápa imádkozott Magyarországért. Az altemplom mértani közepén szerény márványtábla hirdeti latin nyelven, hogy itt nyugszik Ottó szíve. Egy Habsburg főherceg, aki magyarabb volt valamennyi harsány magyarkodónál; akit ifjúkorában bencés szerzetesek neveltek és tanítottak magyarul, a magyar hazára hagyta szívét. E végakarat mindennél ékesebb bizonyítéka az igaz hazaszeretetnek, és meggyőző cáfolata a „királyok léhaságáról” szóló előítéleteknek, valamint a kuruc és a marxista történetírás ostoba közhelyeinek.   

Ezekben a napokban „levendulaünnepet” ültek Szent Márton hegyén. „Levendulaünnep” – ízlelgetem ezt a szót. Láttató erejű és bájos, van becsülete és tartása. Milyen igaz, hogy szavaink választása nem csak stilisztikai, hanem erkölcsi döntés! Pannonhalmán ugyanis nem „levendulafesztivált” rendezett a főapátság. Az egy héten át tartó ünnepnek semmi köze a magyarországi fesztiválok „kézműves” silányságához, zsibvásári hangulatához és lealacsonyító anyagiasságához. Itt is kérnek belépőjegyet, ám a látogató kap valamit a bencések lelkiségéből és hagyományaiból. Az arborétum feletti égbolt madárdaltól hangos, nem hangfalakból bömbölő elektronikus zajtól. Itt nem harsan fel a „Kéccázé’ a sűtt perec!” kofalármája, hiszen a főapátság éttermének kioszkjában a legfinomabb rusztikus étkeket kínálják. (Maga az étterem leginkább egy partra vetett tengeralattjáróra vagy egy amerikai szövetségi hivatal épületére emlékeztet – sajnos a legkevésbé sem illik a környezetébe. Ez az egyetlen zavaró tényező Szent Márton hegyén.) A kulináris élményt a vendég a bencések borával koronázhatja meg. A Heminát és a Tricollist talpas üvegpohárba mérik, amelyet jelképes letéti díj ellenében kap a látogató. Miután elkortyolja a bort, visszaviszi a poharat és visszakapja a pénzt. Itt nem terem műanyaghulladék, mint másutt. És a levendulamező valóban mező; messziről érezni az angol és a provence-i levendula illatát, a táj pedig valóban olyan, mintha Provence levendulamezőin sétálnánk, mégis magyar, mégis jellegzetesen pannon – olyan, amilyennek az ide érkező első bencések láthatták az Úr 996. esztendejében. Pannonhalma mindent túlélt az elmúlt évezredben, tatárt, törököt és szovjetet. Korántsem vagyok biztos abban, túléli-e a modern időket, ám amíg élünk, visszatérünk ide.

5467_1.jpg

Történelmi utazásunk második állomása Székesfehérvár volt. Július 14-én látogattunk el az egykori királyi székvárosba. Mondhatnám, hogy a véletlen alakította így, de van abban valami sorsszerű, hogy egy istentelen forradalom napján érkeztünk a hajdani koronázóvárosba, uralkodóink temetkezőhelyére. Minden évben visszatérünk; idén tavasszal is megfordultunk Fehérvárott. Nem csak történelmi, hanem szerelmi város. Az utcakövek a mi lépteinket visszhangozzák; a múló idő nyomait viselő barokk templomok között rekedt csend és tömjénillat maga az állandóság. A Bory-várnál megindítóbb szerelmi emlékművet egyetlen asszony sem kapott férjétől. (Első látogatásunk óta munkál bennem a törekvés, hogy várat építsek.) Alba Regia – Királyi Fehér: mennyire illik e dallamos latin név a történelmi óvároshoz! Aki Fehérvárra látogat, önismerettel gazdagodik. Ezt az élményt Huizingánál ihletettebb szavakkal senki sem képes leírni:

Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.”

 

IV

„Order picking is done on the way”

– hirdette a felirat egy cseszneki vendéglátóipari egységben, nem messze az Esterházyk ősi várától. Nem hittünk a szemünknek. Pillanatokkal később döbbentünk rá – olimposzi nevetés közepette –, hogy új angol (vagy inkább „Hunglish”) idióma született a festői Bakony mélyén. Limonádét rendeltünk. A pincérnő – jobb híján nevezzük így –, miután emlékeztettük, hogy szénsavmentes hűsítőt kértünk, „Bassza meg!” felkiáltás kíséretében fonnyadt gyümölcsdarabokkal teli löttyöt tett az asztalra. Azzal mentegetőzött, hogy „már pakolunk.” Hát, ha ők pakolnak, akkor miért fizessünk? A fordítóprogramok mosolyfakasztó angolsága és a modortalanság sajnos hűen hirdetik A Balaton-közeli vendéglátás és velünk élő nyolcvanas évek valóságát.

Egy csopaki csárdában félórás várakozás után íztelen ételt kínáltak, a pincér pedig újabb fél óra elteltével sem hozta ki az „elfelejtett” evőeszközöket. A csárda szomszédságában kis farm. Elbeszélgettünk a széles kedélyű gazdával, aki a lelkünkre kötötte, hogy oda többé ne menjünk, mert „a konyhán hajléktalanok főznek.” Megbeszéltük, hogy jövő nyáron birkapörkölttel vár minket. Ígéretét azzal pecsételte meg, hogy telefonszámot cseréltünk. Jövőre bejelentkezünk. Egy másik csárdában ennél is elevenebben él a nyolcvanas évek színvonala. Káposztasalátát kérünk. „Jól van, hozom” – szól a rövid ujjú inget viselő pocakos pincér, majd bő húsz perc után végre megérkezik a rendeléssel. Kár ezért a helyért, tavalyról szép emlékeket őrzünk róla.

Ám léteznek olyan helyek is, ahol nem engednek a nívóból. Ilyen az alsóörsi strand lángossütője és nyári törzshelyünk, a Móló Café. Rendszerint itt időzünk délutánonként és esténként. Az ízletes kávé mellé levendulás kekszet kínálnak. Azzal ütjük el az időt, hogy beszélgetünk a vendégekről. Felettébb érdekes alaposan szemügyre venni egy-egy arcot és megfejteni, milyen jellemet takarhat. A játék varázsa abban rejlik, hogy soha nem ismerjük meg a valóságot. Egyik este láttunk egy decens nőt, aki kitartóan várt valakire. „A szerelmére – gondoltuk –, aki soha nem érkezik meg. Úgy várja a férfit – hívjuk Piernek –, mintha az alkonyi Firenzében várná őt a Ponte Vecchionál és a lenyugvó nap utolsó sugarai glóriát festenek az arca köré.” A Móló Caféban esténként Alsóörs Frank Sinatrája énekel. Saját magát kíséri szintetizátoron. Megnyerő, sármos fiatalember emlékezetes énekhanggal, akihez tökéletesen illenek a hatvanas évek slágerei. A „Dimmi quando… Quando… Quando…” akár a hely himnusza is lehetne. Ez az énekes bármelyik tehetségkutató műsorban megállná a helyét, bár kétlem, hogy továbbjutna, hiszen túlságosan tehetséges és nem rejti véka alá az egyéniségét. Nem fér bele a trendi sablonokba. Elképzeltük, hogy egy Audrey Hepburn-szépségű nő minden este felölti a kis feketéjét és leül az egyik bárszékre, hogy egész este őt hallgathassa. A valóság időnként megdöbbentően különös dolgokra képes. A Móló Café főpincérének munkabírása bámulatra méltó. Nyitástól zárásig dolgozik, ő a vendéglátás királya. Sokáig azt hittük, soha nem alszik. El is neveztük Soha-nem-alvó Pincérnek, kifogyhatatlan életerőt feltételezve róla. Az első „csapás” akkor ért minket, amikor kiderült, hogy mégis alszik; a második pedig akkor, amikor megtudtuk a nevét. Tiszteletteljesen bemutatkozott nekünk, mi viszonoztuk, és kiderült, teljesen hétköznapi magyar nevet visel. A varázs és a misztikum csorbult – mi legalább valami „Festetics Taszilóra” számítottunk –, de a tisztelet megmaradt.

Két Balaton-parti hétvége között Budán és Tatán is elidőztünk. Budán még léteznek olyan zöldvendéglők, amelyeket – Márai Sándorral szólva – „nem bontott meg a kor csákánya.” Ilyen kis sziget a farkasréti Jardinette. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egy francia étterem, el kell oszlatnom a tévedését: a kedvesen csengő név a meghitt kertecskére utal, amely az étterem fő vendégtere; lelke, ha szabad így mondanom. Egy hét alatt háromszor is vendégeskedtünk ebben az édenkertben. Második látogatásunkkor elkértem a vendégkönyvet – az üzletvezető megszeppent az anakronisztikus gesztus láttán és furcsán méregetett, vajon miért akar ez a vendég kézírással bíbelődni egy olyan korban, amikor a fogyasztó egyetlen mozdulattal előveszi okostelefonját és bármilyen okosságot írhat a Tripadvisor fórumára? Mi viszont nem elégedtünk meg ennyivel. Azt írtam, hogy a Jardinette olyan hely, ahol Krúdy Gyula is szívesen vendégeskedne. Ha „Budán lakni világnézet”, akkor Budán étkezni szerelmi vallomás és ékes tanúságtétel a polgári civilizáció erényei és értékei mellett. Ugyanez az elégedettség kerít minket hatalmába Tatán, amikor a tóparti Platán Restaurant & Café vendégei lehetünk. „A vizek városában” – ahogy országszerte ismerik ezt a kis barokk ékszerdobozt – a nyári délutánok olyanok, mintha egy diszkrét svájci üdülőhelyen időzne az ember. Az Öreg-tó víztükre csillámlik, a vértesszőlősi és baji lankákon zöldellik az erdő és pompáznak a távoli szőlőskertek. Az étterem névadója, a három évszázados platánfa egy bölcs uralkodó tekintélyével magasodik a tóparton.

Érdekes megfigyelni, mekkora a kontraszt a régi vágású éttermek és vendéglők világa, valamint az utcai étkezés között. Higgyék el, nem vagyok a „street food” kérlelhetetlen ellensége és azt is tudom, hogy a mai munkahelyek – bár egy részük biztosít ebédidőt az alkalmazottaknak – nem tűrik a komótos étkezést. Egyfelől tehát, a gyorsétkezés kényszer és – elnevezéséhez hűen – az éhség gyors csillapításának módja. Napjainkban viszont tömegek számára vált életformává a gyorsétkezés. Az állandó – értelmetlen, megmagyarázhatatlan és kényszeres – sietség következménye ez az életforma. Ha körülnéznek egy nagyváros utcáin, tíz emberből öt eszik. Rohan és tömi magát. Zabál. Az üzletek, a közhivatalok, a könyvtárak és a múzeumok ma már kénytelenek az étel- és italfogyasztást tiltó táblákat kihelyezni, hogy az esetleges balesetek és a hulladék felhalmozódása ellen védekezzenek. 

A fogyasztói társadalom fogyaszt, a tömegtársadalomban pedig tömeges méreteket ölt a fogyasztás. Talán nem is lenne ezzel akkora baj, ha a mai fékevesztett, neveletlen és fejetlen világban nem akarna csaknem mindenki csaknem minden szükségletet azonnal és hiánytalanul kielégíteni. Úgy vélem, a barbár századokban élők lehettek tanúi ennek a kétségbeesett mohóságnak. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással. A Jardinette-ben és a Platánban nyoma sincs e kényszerességnek és zabolátlanságnak – a komótosságnak és a polgári civilizáció kopottas kényelmének annál inkább.

 

V

„Partjai mindenütt termékenyek, főképpen igen jó borral díszeskednek”

– így jellemzi a Balatont az első magyar lexikon, az 1831-ben megjelent Közhasznú Esméretek Tára. Ma sincs másképp, de az az ezeréves hagyaték, amely a XIX. század első harmadában még karaktert adott a vidéknek, mára csaknem végveszélybe került. Az 1880-as években a filoxéra, a XX. század második felében a proletárdiktatúra pusztította e tájat, napjainkban pedig azok a keselyűk, akiket eufemisztikusan „ingatlanfejlesztőknek” hívunk, holott semmit sem „fejlesztenek”, de a legkisebb szőlőskertet is ész nélkül betonszarkofágba zárnák, mindezt valamiféle hamisan értelmezett „jóléti civilizáció” és az újkeletű ingatlantulajdonosok kényelme kedvéért, akik többnyire nem is itt születtek. Ám az öreg szőlőtőkék virulni akarnak és e borvidéken élnek még olyan borosgazdák, akik bölcs gondnokai a tájnak: megőrzik és tovább adják fiaiknak a római szőlősgazdák és az Árpád-házi uralkodók király vincelléreinek hagyatékát. Máskülönben valósággá válna Jékely Zoltán 1971-ben írt epigrammája:

„Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám!

Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza.

Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám,

packázó hivatal huncutsága okozta.

…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán,

pesti italboltban kuksol az egykori gazda.”

Idén tavasszal új törzshelyre tettünk szert; türelmetlenül vártuk, hogy visszatérhessünk: a csopaki Jásdi Borterasz valósággal beleolvad a domboldalba; észrevétlenségével fogott meg minket. Alsóörs felől tartottunk Füred felé, szemünk előtt feltárult a kanyargós út: jobbra, a hegy irányában a Lőczedomb, balra, a tó felől a Siralomvágó, szemben pedig a csopaki református templom tornya – alatta lankás domb, rozsdavörös földön zöldellő szőlőtőkék. A kanyarban vörös és drapp kövekből épített kőfal támasztja a domboldalt, a kis dombon réges-régi kőkereszt. Balaton, bor, hit – itt még a legmegátalkodottabb istentagadók is hívő emberré válnak. Ez az ország legszebb szőlőhegye, a balatoni táj esszenciája. Végső érv amellett, miért jó a szellemnek és a testnek az északi parti üdülés.

Nem vagyok borszakértő, legfeljebb olyan műkedvelő borivó, aki az elmúlt két-három évben tett némi erőfeszítést annak érdekében, hogy képessé váljék különbséget tenni a szürkebarát, a hárslevelű és az olaszrizling között. Nyáron kedvelem a fröccsöt, de megvetem a rozéfröccs „divatját”; vallom, hogy a bornak ugyanolyan formanyelve van, mint a civilizációknak, a gondolkodásnak, az öltözködésnek vagy a szerelemnek. Nem tisztelem azokat az embereket, akik a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsítják e formanyelv iránt, s nyakló nélkül vedelnek mindenféle lőrét, a vörösbort pedig felöntik kólával; megvetem azokat a sznobokat, a szellem bürokratáit, a minden-lében-kanál, fontoskodó, kotnyeleskedő „szakértőket”, akik először a borospalack címkéjét kóstolják, majd fancsali képpel lenyelelik a nedűt, végül felkiáltanak: „Brávó!”

Jásdi István borosgazda – önmagát hívja így, méltán! – Csopaki Olaszrizlingjét kortyolgatva tartózkodni kell a jelzőzuhatagoktól, mert a bor önmagáért beszél – mi pedig a visszafogott társalgás közben átszellemülten, megfontoltan hallgatunk, hiszen különleges bort iszunk. Érzékeink találkoznak az egyéniség varázsával.

 

VI

A reformkori úrhölgyek és urak üdültek – szellemük és testük felüdült, újjászülettek. Korunk modern embere nyaral – nyári napjaiban legfeljebb a hőség „történik”, bár az időjárás történetisége tekintetében vannak kételyeim. Könyékig érő csipkekesztyűket már csak az Anna-bálokon látni, a hajdani szőlőhegyekre otromba szállodákat húztak fel a korszellem nagyobb dicsőségére. A parti korzó: műmárvány-flaszter. A közönség: széles kedélyű trendlovagok és hölgyeik; a kikötőben több a szelfibot, mint a vitorlásokon az árboc. Hosszú nadrágot és bőrcipőt viselő férfit nem látni, amiképp nőiességüket méltósággal viselő nőket sem; a rövidnadrágos-strandpapucsos srácoké a világ. Ilyen a nyári Balatonfüred. Idén még rosszabb a helyzet, mert a vizes világbajnokság miatt a Tagore sétány korábbi nyugalma teljesen felbolydult: ember ember hátán, csupa fém-műanyag kulisszák – erős és büszke európai ország kétes minőségű kivitelben. Vallom, hogy Füred tavasszal és ősszel a legszebb. Nincsenek turisták, alig néhány lézengő szerelmespár; madárdal és a kacsák hápogása hallatszik: nyoma sincs a nyári hőségnek, a fullasztó párának és a nyomasztó tömeg emberszagának. Minden méltóságteljesen kimért: mintha a reformkori fürdővárosban sétálnánk, s várnánk, hogy valamelyik fogadóból kilépjen Vörösmarty Mihály.

 

VII

Július 8-a, késő este. A Balaton déli partján korunk újpogány hősei, ifjú barbárok hódolnak „Sound-istenségnek”; az elektronikus hangorkán hozzánk is elér, úgy halljuk, mintha a szomszédból szólna. Érthetetlen, hogy sokan fizetnek ezért a „zenéért”, és felfoghatatlan, hogy nem válnak tőle lelki nyomorékokká.

Mi az északi parton gyönyörködünk a távoli fényekben és a teliholdban. Isten aranyhidat vert a tó két partja közé. Szívünk szerint átsétálnánk rajta. Üldögélünk egy palack bor mellett, beszélgetünk és szerelmesen hallgatunk. Egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. Ez a szerelem és a bor ésszel felérhetetlen csodája, ez osztályrészünk. A költővel kérdem:

„Kegyes istenimtől

            Kérjek-e többet?

juranyi-attila-1918-csopak-harangtorony-balaton_travel-1024x586.jpg

(Felső kép: Pannonhalma 1948-ban; alsó kép: a csopaki Csonkatorony 1918-ban;  © Fortepan)

1 komment

Az én „Pride”-om

2017. június 27. 00:09 - Lord Meldrum

„Ez arról szól, hogy valaki érti-e a XXI. századot…”

– ha van valami, amit tiszta szívemből utálok a modern kor emberének gondolkodásában, azok a „halad a világ”-típusú blikkfangos „érvek”, mert a legostobább feltételezésen, a szüntelen haladásba vetett bárgyú hiten nyugszanak. Kevesen emlékeznek már a nácikra, holott a harmincas években ők nagyon is modernek, „forradalmian újak” voltak, és a tömegeknek imponált vasalt csizmáik ütemes trappolása, haladásuk Wagner-operákat idéző csatazaja. Kegyetlenül elbántak azokkal, akik ellenük szegültek valamiféle régimódi tisztességet és kételyt képviselve, és gúnyolták mindazokat, akik „nem értik a XX. századot” – az ő századukat. Azt hiszem, nagyon is értem a XXI. századot és aggaszt, amit látok. Elkeserít, amikor nagy reményű ifjak eszelős tekintettel papolnak a toleranciáról.

 ***

„Azért, hogy ráirányítsuk a kormány figyelmét arra, hogy az, amit ők a családról gondolnak, az idejét múlt, múlt századi és kirekesztő” 

– amikor efféle ostobaságokat olvasok-hallok, háborog a lelkem. Hölgyeim és Uraim, ifjú Titánok és Titanillák! A család olyan intézmény, amelyben legmezítelenebb formájában szembesülünk az emberi függéssel és a tekintéllyel – a függés és a tekintély, kedves „haladár” barátaim, az emberi lét elkerülhetetlen velejárója és nélkülözhetetlen igénye –; ebből a függésből származnak a legmagasztosabb kötelességeink és a legnagyobb (a valójában megfizethetetlen) tartozásaink: anyánkkal, apánkkal, nagy- és dédszüleinkkel, testvéreinkkel, de a saját gyermekeinkkel és unokáinkkal szemben is.

Szüleinktől származik a tekintély, amelyet anyai és atyai szerepek, a nőiesség és a férfiasság erényei közvetítenek felénk. A nők erénye a legtiszteletreméltóbb bátorság, amely előtt minden gyarló férfiember köteles fejet hajtani: hogy anyánk, barátnőnk, feleségünk kellően bátor ahhoz, hogy gyengéd és gondoskodó legyen; hogy saját testét és vérét adja a gyermekeknek, akiket csak ők képesek világra hozni; hogy erkölcsi igazodási pontjai legyenek minden otthonnak. Mi, férfiak, gyakran képzeljük magunkat „napkirálynak”, holott nem körülöttünk forog a világ. Minden család naprendszerének középpontja nő: nélkülük az élet jeges pokollá válna.

Egy férfi esszenciális erénye pedig nem más, mint a lovagiasság: bátorság a veszélyben, vitézség a háborúban, megbocsátás és nagylelkűség a legyőzötteknek, előzékenység a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel szemben – a lovagiasság erénye az erkölcsi kötelességek szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit. Én még nem találkoztam olyan nőkkel – kivéve az őrült feministákat –, akik engedelmeskedő puhányokat faragnának a férfiakból. Napjainkban ezernyi igazságtalan vád ér minket, ezek közül a legfájóbb, hogy „elnyomók” vagyunk. Azok a tudós nők, akik tűzzel-vassal irtanák a férfierényt, tűnődjenek el azon, vajon nem a lovagiasság elleni támadásaik a családon belüli erőszak elharapózásának legfőbb okai? 

Summa summarum, nincs fontosabb intézmény a családnál és nem csoda, hogy nincs még egy intézmény – talán a még létező monarchiákat és a római katolikus anyaszentegyházat kivéve –, amely olyan kegyetlen támadásoknak lenne kitéve a destruktív eszméket hirdető tömegmozgalmak és más felelőtlen elemek részéről, mint a família. Számomra a család a teremtés isteni rendjének evilági intézménye: nő és férfi, anya és apa, gyerekek, nagyszülők és dédszülők – rég’ elhunyt felmenőink és még meg nem született utódaink közössége. Szent ügy, amely túlmutat mulandó evilági létünkön. A civilizáció fennmaradásának biztosítéka. Nincs olyan világmegváltó ideológia, sem divatos korszellem, amely ezt a hitemet megingatná. Ezért a meggyőződésemért a máglyahalált is vállalnám, hiszen romlott korunkban ezek eretnek gondolatok. Krisztus keresztjét és a latin familia szót nem vetítik ki pompás színekkel a párizsi Eiffel-toronyra és a manhattani Empire State Buildingre – holott ennyi talán nekünk, a régimódi tisztességhez és a régi erkölcsökhöz ragaszkodó, üldözött kisebbségnek is járna. 

Itt kultúrharc folyik, és nem lehet kétséges, hogy én az „idejét múlt, múlt századi, kirekesztő” oldalon állok.

Jelszavunk pedig nem lehet más, mint e méltóságteljes, szikár, hűvös hangzású szó:

REAKCIÓ!

fj1.jpg

(Fénykép: atyai nagyapám, Finta József, és dédanyám, Mészöly Terézia 1943-ban. Dédapám hiányzik a képről ekkor katonai szolgálatát töltötte a keleti fronton. Ők olyan óriások, akiknek a vállain mi, kései utódaik állunk. Remélem, méltók vagyunk arra, hogy a vállaikon állhatunk.)  

Szólj hozzá!

Egy szoborállítás margójára

2017. június 18. 17:00 - Lord Meldrum

A magyar fejekben uralkodó zűrzavar leglátványosabb jelei a hajdani Lenin-szobrok módjára tenyésző „Trianon-emlékművek” és a suttyomban felállított Horthy Miklós-mellszobrok. Ezeknek az alkotásoknak az esztétikai értéke nemhogy kétes; e művekről bátran állíthatja minden jóízlésű és biztos ítéletű ember, hogy förtelmesek.

Minap Óbudán, magánterületen avatott Horthy-szobrot a Magyarok Világszövetsége nevű obskúrus szélsőjobboldali szervezet. A válasz nem sokáig váratott magára. A honi politika legmilitánsabb – és a Vona-párttal együtt legundorítóbb – pártja, a magát fennkölten „demokratikusnak” hirdető „koalíció” elnökségi tagja így hőbörgött a magyar narancsba harapott Bástya elvtárs fancsali képét idéző kormányzói mellszobor láttán:

„Horthy, hogyha nem is bizonyítottan, de háborús bűnös; részt vett nagyon-nagyon sok magyar zsidó deportálásában. Ennek következményeként, ugye, halálában. Elszomorító, hogy a XXI. században ezt a magyar kormány megengedi. Akár magánterületen, akár nem, hogy egy ilyen embernek, mint Horthy Miklós, szobra legyen.”

Nem tisztem megvédeni Horthy Miklóst, ám hisztéria helyett tanácsos lenne némi tisztánlátás egy olyan férfiú történelmi életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit jobbról szerfelett feldicsérik, balról pedig nem csak elvitatják, hanem őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák.

Három összetett, megfontolandó körülményre hívnám fel az Olvasók szíves figyelmét:

  1. Kun Béla szégyenteljes bolsevik „tanácsköztársaságának” népbiztosai nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a román királyi hadsereg elől futottak Bécsig; Horthy fővezér darutollasai pedig csak azután masírozhattak be a székesfővárosba, miután a románok elhagyták Budapestet. A versailles-i Trianonban, 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” rögzítette az 1919-ben kialakult gyászos status quot. Sem a Károlyi Mihály-féle baloldali és radikális népköztársaságnak, sem a kommünnek nem volt sem hatalma, sem képessége és ereje ahhoz, hogy változtasson a katasztrofális helyzeten, ám ugyanez érvényes a Nemzeti Hadseregre és a szegedi ellenforradalmi kormányra is. Hiba lenne tehát Horthyban és különítményeseiben valamiféle „felszabadítókat” látni. A hajdani kormányzót gyakran éri a vád balról, hogy ő volt a fehérterror szellemi atyja. Ez súlyos tévedés és olyan ítélet, amely meglehetős aránytévesztésről tanúskodik. A fővezér antiszemitizmusa és antikommunizmusa korántsem volt egyedülálló jelenség, amiképpen az sem, hogy ezeknek az eszméknek a hulláma éppen 1919-ben tetőzött. (Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy bár a tiszavirág-életű kommün népbiztosainak kétharmada zsidó volt, ezek az alakok nem képviselték a magyar zsidóság többségét, sem erényeiket, sem jellemüket.) Talán megütközéssel olvassák, ám én inkább úgy vélem, Horthy nélkül is lett volna fehérterror. A fehérterrort ugyanis a vörösterror hívta életre; erre irányuló reakció volt, nem csak Magyarhonban, hanem másutt is. Héjjas Iván és Prónay Pál olyan alakok teremtményei, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor. A háborús vereség szülte zűrzavar, a magyar társadalom végzetes gyengesége és itt-ott megmutatkozó züllöttsége felkavarta az állóvizet és felszínre hozta a legundorítóbb söpredéket, jobbról és balról egyaránt.
  2. Horthy Miklós véletlenek sokaságának köszönhette a főhatalmat, és ebben – erényei és érdemei mellet – még angoltudásának is lehetett némi szerepe. Ő volt az egyetlen, aki az angolszász antant-megbízottakkal anyanyelvükön tárgyalt. Legitimisták részéről gyakran érte a vád, hogy a fővezér megszegte a törvényes uralkodónak tett hűségesküjét és becsapta IV. Károly királyt. Van ebben némi igazság, hiszen a megszerzett-kiharcolt hatalomról nem könnyű lemondani. Amikor ilyen erkölcsi választás elé kerül a hatalom birtokosa, döntenie kell, a hiúságára hallgat-e vagy a tisztességére. Horthy döntésében biztosan szerepet játszott a hiúság – ráadásul IV. Károly a Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjével hízelgett neki –, de nem volt tisztességtelen: helyesen mérte fel, hogy Magyarországon 1920-ra Habsburg-ellenessé vált a közhangulat, s ha enged a királynak, azt kockáztatja, hogy a bosszúszomjas kisantant lerohanja az országot, és ezzel nem csak saját hatalmát tette volna kockára, hanem a maradék Magyarországot is. Sokan hajlamosak eltekinteni attól a körülménytől, hogy ez a hatalom 1920-ra alkotmányossá vált és Horthy kormányzó személye és tisztsége megtestesítette a törvényes monarchiával való jogfolytonosságot. A kormányzó nem volt sem zsarnok, sem diktátor. Őt olyan figurákkal egy lapon említeni, mint Hitler, Mussolini vagy Piłsudski, merő rosszindulatra vall és történelmi vakságról árulkodik. A Horthy-rendszer alkotmányos tekintélyuralmi parlamentáris monarchia volt – mindhárom jelzőn kéretik eltűnődni –, amely szintén nem egyedülálló a maga korában és e földrajzi-politikai térségben. Horthy kivételes méltósággal viselte kormányzói hivatalát; államfői méltóság és felelősség persze nem ugyanazon érem két oldala. Amikor 1939-ben sor került az első titkos választásra és nyilasok alkották a Képviselőház egyik legerősebb frakcióját, már olyan liberális és angolbarát konzervatív személyiségek is a kormányzó méltóságában – és nem a szabadon választott, népképviseleti törvényhozásban – látták az ország függetlensége, az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a polgári szabadságjogok megőrzésének és védelmének legfőbb biztosítékát, akik korábban támadták őt.
  3. Ám 1939-re megmutatkoztak a kormányzó szellemi-politikai képességeinek erőteljes korlátjai, s mindazért, ami ekkortól történt, ő is felelős. Az ország megindult a csúszós lejtőn, ahol nem volt megállás. Talán egy Mannerheim tábornagy tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy az ország kedvezőbb feltételekkel várja a békét és ne szédüljön bele Hitler halálos ölelésébe, de ellenállhasson Sztálin Vörös Hadseregének is. Ám Horthy kormányzó nem volt államférfi. Ezt a régimódi úriembert a becstelen Hitler könnyűszerrel becsapta, de a kormányzónak még 1944. március 19-e után is maradt annyi lelkiereje, hogy a helyén maradjon. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kiszabadítsa hazáját a nácik karmaiból, ám a megszállt országban nem maradt sem kellő hatalma, sem ereje ahhoz, hogy védelmezze az ország függetlenségét és polgárait. Mindazok, akikre a „kiugrás” során számított – kezdve a tisztikarral, a polgári közigazgatási karral egészen a Vitézi Rendig – elárulták és elhagyták.

Noha számtalan idézetet találhatnánk, amelyek a hajdani kormányzó antiszemitizmusát és szűklátókörűségét, felszínes és olcsó irredentizmusát bizonyítják, akik Hitler és Horthy közé könnyűszerrel egyenlőségjelet tesznek, gondolkodjanak el ezen az 1940-ben kelt levélrészleten. A kormányzó így írt Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnöknek:

„Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a román Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani. […] Meg vagyok győződve, hogy Amerika és Anglia egyaránt megértette azt a súlyos helyzetet, amelyben jelen háború minket talált, de nem fogják megbocsátani azt a hangot, mellyel a kormányhoz közel álló sajtó Angliát és az Egyesült Államokat támadja, gúnyolja és lekicsinyli.”

***

Végül, engedtessék meg néhány észrevétel a szoborállítókról és a hisztériakeltőkről. A Horthy-rendszer – szemben a szélsőjobboldal vágyaival-reményeivel és a szélsőbaloldal atavisztikus félelmeivel – soha nem támad fel. Korunk embere gyanakvással és ellenszenvvel tekint mindenre, ami felidézi a fensőbbség és a tekintély emlékeit. Csak a helytelenül értelmezett, blikkfangos szólamok maradtak és a zsigeri gyűlölet; a hatásvadász, öncélú ciráda; a gondolatnélküliség és az olcsó érzelmesség semmitmondó frázisai; a zabolátlan ömlengés és a trágárság vércsevijjogása; a mindent átható vulgarizmus áporodott izzadságszaga.

Akit Isten el akar veszejteni, annak először nem a józan eszét, hanem a stílusérzékét veszi el. A minap felállított Horthy-mellszobor nyomokban sem emlékeztet a néhai kormányzó méltóságára, erényeire és régimódi tisztességére – sokkal inkább hirdeti mai imádói és gyűlölői emberi silányságát és ocsmány indulatait.

horthybethlen-560x411.jpg

(Fénykép: Horthy kormányzó és Gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök elhagyja az Országházat a Képviselőház megnyitása után, 1931. július 21.)

3 komment

„Southrons! hear your country call you!”

2017. június 06. 15:50 - Lord Meldrum

Napjainkban a szellem bürokratái a „politikai korrektség” érvényesítésére és egyes kisebbségek vélt „érzékenységére” hivatkozva, lázasan buzgólkodnak „a múltat végképp eltörölni” hagymázas utópiájának beteljesítésén. Képromboló dühük legújabb áldozata Robert Edward Lee tábornok New Orleans-ben álló szobra. (Lehetséges, hogy immáron múlt időben kellene írnom, hiszen május végén szorgos kezek és gépek nekiláttak a grandiózus szobor elbontásának.)

Lee tábornok egyetlen „bűne”, hogy ő parancsnokolta az amerikai polgárháborúban az Unióból kivált, rabszolgatartó déli államok hadseregét. (A hitelesség kedvéért nem árt megjegyezni, hogy formális kinevezését csak 1865 februárjában kapta meg Jefferson Davistől – két hónappal azelőtt, hogy a Konföderáció hadserege Appomattoxnál letette a fegyvert.) Virginia állam polgárain múlott, hogy így alakult Lee sorsa, ugyanis az 1846-os mexikói háborúban hírnevet szerzett, a végletekig tisztességes és nem mellesleg mindenféle háborúskodást szívből gyűlölő főtisztet maga Abraham Lincoln elnök kérte fel, hogy álljon az Unió hadseregének élére, ám Lee tiszteletteljesen elhárította a felkérést, mondván, megvárná, hogyan dönt és mit cselekszik szűkebb hazája, Virginia. Amikor Virginia az Unióból való kilépés mellett döntött, Lee tábornok harminckét évnyi szolgálat után lemondott az Amerikai Egyesült Államok hadseregében viselt tiszti rangjáról. E feddhetetlen jellemről árulkodó lovagias gesztust azzal indokolta, hogy

„… az Unió iránti minden odaadásommal és állampolgári hűségemmel sem lettem volna képes kezet emelni rokonaimra, gyermekeimre és otthonomra.”

A főtiszt visszavonult, mert így követelte a becsület, amely nem csak holmi üres frázis volt a tábornok szótárában – egész életét annak rendelte alá, hogy visszaszerezze családja becsületét, hiszen a gazdag ültetvényes és egyébként déli föderalista meggyőződésű atyja hírhedt korhely volt, anyja pedig egy zsugori özvegyasszony. Lee ilyen körülmények között határozta el, hogy minden tekintetben példamutató életet él. A West Pointban mintaszerű fegyelmével és kifogástalan modorával tűnt ki; nem vett részt a déli kadétokra jellemző úrhatnám dorbézolásokban. Kitüntetéssel végezte tanulmányait és a mexikói háborúban léptették elő őrnaggyá. Ő verte le 1859-ben a John Brown-féle felkelést, ám az abolicionista lázadót vonakodva adta hóhérkézre. Mindenkinél jobban tudta, hogy „az államok háborúja” hosszú és véres küzdelem lesz. Az utolsó pillanatig hitte, hogy egy újabb kompromisszummal elodázható a polgárháború; szívből remélte – amiképp egy jó föderalista fiához illik –, hogy az Unió fennmarad. Amikor mégis széthullott, ő visszatért Virginiába, a hazájába; példaképe, George Washington szülőföldjére: az egyetlen biztos pontra a háborgó világban, ahová a becsülete és a tisztessége kötötte. E nagyszerű férfiú – aki nem mellesleg erkölcsi és politikai értelemben is szörnyűségnek tartotta a rabszolgaság intézményét – a ma élő nemzedékek példaképe lehetne:

„Mindennél többre becsülöm az Uniót, és semmi sincs, amit ne dobnék oda a megmentéséért, kivéve a becsületemet.”

Vajon azok a „progresszív” egyetemi értelmiségiek, akik a steril tanészéki irodáik magányában – ez az a bizonyos „safe space” – önmaguk tengelye körül forogva olyan mihaszna intellektuális keljfeljancsikról ábrándoznak, mint a „gender”, elgondolkodnak-e azon, mit jelent a becsület és a tisztesség, s mit jelentett akkor, s mit jelent ma úriembernek lenni?

Lee tábornok küzdött, hitt és remélt; az ügy bukását követően pedig a békés rekonstrukció mellett érvelt bosszúszomjas északiak és revansra vágyó déliek ellenében is – mindez aligha mondható el a puha bőrfotelekben üldögélő, kávézgató és légvárakat építő szellemi nagyságokról. Ha a „progresszív” fároszok szerint Lee tábornok szobra ledöntésre ítéltetett, akkor fontolják meg, fennmaradhat-e a rabszolgatartó Thomas Jefferson elnök szobra, az „imperialista” Sir Winston Churchill szobra, a jobbágyait botozó Leo Tolsztoj szobra; vajon nem kellene összezúzni minden emberi alkotást és kitörölni minden nagyság emlékét az emberi emlékezetből, amely nem állja ki a „politikai korrektség” purifikátorainak istenítéletét?

A „politikai korrektségben” nem is az ostobasága és abszurditása, hanem a kíméletlensége a leginkább zavarba ejtő. A boszorkányüldözésre irányuló hajlam hagyománya az amerikai lélekben Salemig, a daytoni majomperig, a hollywoodi feketelistákig és a mccarthyzmusig, a természetes igazságérzeten felülkerekedő vallási és ideológiai téboly egyéb megnyilvánulásaiig vezethető vissza; mai felkent papjai a mindenek felett állónak hitt „tudomány” képzeletszegény bürokratái, akik szorongva kémlelik a horizontot és felcímkéznek mindent és mindenkit, aki kicsit is kilóg az általuk elképzelt idilli világból, ahol nincsenek osztálykülönbségek, sem erények, sem gyarlóságok; ahol mindenki egyenlő – kivéve a fehér bőrű, diplomás, nőkhöz vonzódó férfiakat, hiszen ők az „elnyomók”: „reakciós, feudális fasiszták”, akiktől meg kell tisztítani minden társadalmat.

Valóban veszélyes ez a reakciós társaság, hiszen tagjai elméjében még pislákol az értelem, a nőkkel szemben lovagiasak, tetteik zsinórmértéke a becsület, és minden megnyilvánulásukat valamiféle régimódi tisztesség jellemzi. Szobraik olvasztótégelybe kerülnek és az így kivont értékes színesfém holmi elektronikai félvezetőben él tovább; ők maguk pedig kivégzőosztag előtt vagy bitófa alatt végzik, porhüvelyük végső rendeltetési helye pedig a hullákkal teli meszesgödör.

lee-sitting.jpg

(Fénykp: Robert Edward Lee tábornok portréja 1870 körül)

Szólj hozzá!

1920. június 4.

2017. június 04. 20:24 - Lord Meldrum

Emléknapok helyett egészséges önismeretet!

A versailles-i Trianonban 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” a magyar állam történetének egyik legnagyobb tragédiája: a történelmi Magyar Királyság megbukott. Ez a – minden bizonnyal végleges – bukás elválaszthatatlan az 1914 előtti, régi, arisztokratikus és polgári Európa erkölcsi és szellemi bukásától; a verduni vérszivattyútól és Flandria pipacsmezőitől, Isonzótól és a Bruszilov-offenzívától, a Balkántól és Gallipoli véres szirtjeitől. Elválaszthatatlan a történelmi magyar állam vezetőinek a Nagy Háború előtti és utáni balgaságaitól és bűneitől is, amiképpen a győztesek végzetes vakságától és a magyarság kárára érvényesített „nemzeti önrendelkezés” délibábos ábrándjától is. Talán egy erélyes Habsburg trónörökös vagy egy Mannerheim tábornagy tehetségével megáldott államférfi többet tehetett volna a történelmi magyar állam fennmaradásáért, mint azok, akik 1918-1920 között kormányozták az országot. Ami 1920-ban történt, tragédia. Aki ezt tagadja, nem csak ostoba, hanem érzéketlen is.

Ám e tragédiát mindenképpen elválasztanám attól, ami annak ürügyén történt és azóta is történik. Mind a nacionalizmus, mind az irredentizmus ízlésem és meggyőződésem ellen való jelenségek, egyik őrületben sem veszek és vettem részt soha és erre a jövőben sem mutatok semmiféle hajlandóságot. Az irredenta hőzöngést és a nemzeti kézműves fájdalomipar vérlázítóan giccses portékáit, kezdve a Nagy-Magyarország alakú faragott fatányéroktól az egészen apró „Trianon-relikviákig”, legalább annyira kártékonynak tartom, mint a nemzeti ügyekkel szembeni internacionalista közöny kísértését. Az Európai Unió nem gyógyír az országcsonkításra, a nemzeti érzésekkel kufárkodó nacionalizmusnak pedig semmi köze az igaz hazafisághoz. Elégtétellel töltene el, ha néhányan megfontolnák, miért nem azonos a hazaszeretet (és a nemzeti hűség) a nacionalizmussal. A hazafiság régimódi érzemény: egy falu, város, régió, ország hagyományainak, szokásainak és szentjeinek tisztelete; soha nem választható el a föld rögvalóságától, amelyhez a felmenők, a jelen élők és a kései utódok egyaránt kötődnek; nem mindig és nem mindenütt, de jellemzően arisztokratikus és reakciós attitűd; természete szerint inkább védekező és oltalmazó; soha nem helyettesíthet semmiféle vallásos hitet. Ezzel szemben a nacionalizmus inkább egy elképzelt, semmint valóságosan létező közösség szerfeletti imádata: ez a nemzet (és időnként, nem mindenütt a nép, lásd: „népi-nemzeti”), amelyet a nacionalista – mikor hogy kívánja érdeke – hol vérségi-törzsi, hol nyelvi közösségnek láttat. Jellemzően a modern tömegember attitűdje, mindig támadó és gyakran kielégíti a gyökértelen tömeg szellemi, érzelmi és vallásos szükségleteit: háborús ideológia, amely tömegeket toboroz, hogy háborúba vezényelje őket. Ez az érzés gyakran a gyűlölet következménye. A nacionalista betegesen retteg a tőle eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonása talán az, hogy mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára: célja „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolja, hogy „idegenek” vagy „bemocskolják”. Mindent felszámol, ami ennek útjában áll, szétveri a törvény uralmát, eltörli a szabadságjogokat. Nem véletlenül és holmi okoskodó hóborttól vezérelve időzöm annyit a nacionalizmus és a hazafiság, az igazi nemzeti hűség közötti éles határvonal meghúzásával: a hazafiság (és nem a nacionalizmus, és végképp nem az internacionalizmus) magyarázza azt a megszokott és szerfelett unalmas, „hétköznapi” dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Erősen kétlem, hogy „Trianon” nélkül nincs magyar nemzeti azonosságtudat, hiszen 1920 előtt is éltek magyarok Európában, és történelmünk arról tanúskodik, hogy erős nemzeti azonosságtudattal bírtak a felmenőink is. Végzetes hibának tartom, hogy a jelenleg uralkodó nacionalista kurzus egy nemzeti tragédiára hivatkozva hirdeti meg a „nemzeti összetartozás napját” – ezek az alkalmak csak arra jók, hogy a nyári melegben rövidujjú inget viselő, és e stílustani merénylettel felérő ruhadarabot nyakkendővel is megfejelő politikus megdöbbentően giccses vidéki Trianon-emlékművek árnyékában szónokoljon arról, hogy „Trianon máig érvényes üzenete, hogy Soros” – akit Isten el akar veszejteni, annak először nem a józan eszét, hanem a stílusérzékét veszi el. A „nemzeti összetartozás” 1920. június 4-e kontextusában nem más, mint az utódállamok iránt szított törzsi gyűlölet. Akik ezt az érzést táplálják – a kézműves fafaragótól a hordószónok politikusig – jól ismerik Gilbert Keith Chesterton igazságát (anélkül, hogy valaha is olvastak volna tőle egyetlen sort is): soha nem a szeretet, hanem a gyűlölet egyesíti az embereket.

Aki megelégeli a gyűlölettel házaló politikusok vércsevijjogását, tűnődjön el azon, hogy máig birodalmi méretekben gondolunk önmagunkra, hiszen erre tanít minden érték, amely a mi nagyszerű XIX. századunkból megmaradt. Ezzel nincs is semmi baj; mert volna mire szerénynek lennünk és egyik nemzet sem verheti a mellét a balsorssal; ám szert tenni az egészséges önismeretre, mai helyünket megtalálni Európában és valódi súlyunkat felmérni, a lehetőségeinket felismerni és bátran cselekedni, ha alkalom kínálkozik, sokkal nehezebb – de talán nem lehetetlen.

Jól tudom, hogy oly’ korban élek, amikor csakis kisebbségben lehetek ezzel az attitűddel és a véleményemmel, mégis érzek valamiféle rezignált derűt, amelyet Ernst Renan örökbecsű bon mot-ja világít meg a legékesebben:

„Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.”

cultura-trianon-alairasa-versailles-1920-06-04.jpg

(Kép: a magyar békeküldöttség elhagyja a versailles-i Nagy Trianon-palotát, 1920. június 4.)

Szólj hozzá!

Az írástudók felelőssége

2017. május 09. 15:25 - Lord Meldrum

„…ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. […] Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók”

mondotta április 25-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztjére érdemesített szélsőjobboldali újságíró, aki egyúttal a kormánypárt ötös számú párttagkönyvének tulajdonosa és „Zsoca” becenéven a miniszterelnök kebelbarátja. Tehát nem akárki, nem csak egy firkász, hanem a vezető kormánypárti hírharsona publicistája. Egyszerű lenne ezt az uszító mocskolódást Buffon ezerszer félreértett és közhellyé vált szállóigéjével – „Le style, c’est l’homme” – elintézni, ám ennél jóval többről van szó: egy olyan országban, ahol a kormányfőnek „viszket a tenyere”, és ahol bántalmaznak egy újságírónőt azért, mert a munkáját végzi, ez maga az uralkodó stíl; az ellenségnek kikiáltott politikusokkal és választói csoportokkal szemben tanúsítandó elvárt magatartás mércéje, sőt, maga a rendszer. Lehet, hogy sokan nem hiszik el, amit az újságokban olvasnak; lehet, hogy kevesebben dőlnek be az álhíreknek, a kormánypárti agymosásnak és az orosz propagandának, mint hinnénk, ám nagyon sokaknak – különösen az elsőgenerációs újságolvasóknak (különösen ideértve a világhálóval első ízben találkozó középkorúakat és idősebbeket) – a pokolian aljas sajtóorgánumok a mérvadók.

Herr Hitlernek és Goebbels doktornak ebben igaza volt: a hazugságok és a hazugságoknál is kártékonyabb féligazságok szüntelen sulykolása milliók észjárására hat; a propaganda olcsó frázisai könnyen beépülnek milliók elméjébe – különösen egy olyan korban, amikor milliókat sújt szellemi restség és önáltatásra való hajlam. B. Zsolt és társai táplálják azt a gyűlöletet, amely polgárháborúhoz vezet. A második világháború előtt az akkori B. Zsoltok ontották magukból azt a förtelmet, amely a hullákkal teli meszesgödrökhöz és a gázkamrákhoz vezetett. Ezek a publicisták talán nagyobb bűnt követtek el, mint azok a bürokraták, vegyészek és vasúttisztek, akik megrendelték, előállították és rendeltetési helyükre szállították a Zyklon-B-vel teli konténereket és a pusztulásra ítélt áldozatokat. A szavak legalább olyan mérgezők, mint a hidrogén-cianid, mert az egyszerű embereket közömbössé vagy rosszabb esetben ellenségessé teszik az áldozatok sorsa iránt. És ezt nagyon jól tudja B. Zsolt, H. Árpád, de jól tudja a miniszterelnök is, aki nem olvassa régi harcostársa írásait; nyilván azt sem tudja, miért terjesztette fel lovagkeresztre.

Ne feledjék, felbomlik az a társadalom, amelyben „erénnyé” válik a nyilvánvaló hazugság. Engem arra neveltek, hogy felelősséggel tartozom azért, amit mondok és írok, mert a kimondott és leírt szó: tett. Ha úgy tetszik, maga az ember.

47485.jpg

(Kép: halálmenet Budapesten, 1944-ben.)

Szólj hozzá!

Az egyenlőség délibábja

2017. május 03. 16:44 - Lord Meldrum

Napvilágot látott egy május elsejei interjú az Új Szó című felvidéki magyar lapban Tamás Gáspár Miklós filozófussal. Álljon itt két tanulságos idézet!

Ezen hangosan felnevettem:

„– De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
– Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.”

Illetve, a legbájosabb, egyúttal a leginkább baljóslatú:

„– Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
– A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény.”

Engem mindig mosolyra fakasztanak a magukat ilyen-olyan előtagokkal (neo-, poszt-) felcicomázó, egymással ádáz intellektuális békaegérharcot vívó marxista értelmiségiek; egyfelől azért, mert érzésem szerint soha életükben nem találkoztak hús-vér munkásemberrel; másfelől pedig azért, mert ezek a légvárakat építő pallérok maguknak vindikálják a történelem kizárólagos ismeretét. Varázsigéjük a „történetfilozófia”. Egyik írásában Harold Laski azt vetette Sir Winston Churchill szemére, hogy „nincs történetfilozófiája”, bezzeg Leo Trockijnak volt! Trockij írásait olvasva az a benyomásom támadt, hogy ez a németes gondolkodású bolsevik skribler legalább olyan ostoba volt a harmincas évek történéseinek megítélésében, mint Laski, aki Adolf Hitlerben csupán a „német kapitalizmus eszközét” látta, persze, „történetfilozófiailag” alátámasztva. Az említett intellektuális lángoszlopokkal ellentétben Churchill – aki, históriai gondolkodású államférfi lévén, soha nem volt értelmiségi, tehát semmi sem homályosította el az elméjét – azonnal megértette, hogy Hitler egy nagyon ősi, mélységesen pogány gonosznak a legmodernebb megtestesülése; olyan sötét erő, amely nem írható le statisztikai mérőszámokkal és materiális kategóriákkal… Hogy miért? Mert Churchill ismerte az emberi természetet és irtózott mindenféle bárgyú utópiáktól.

TGM azt állítja, hogy a jómódú, fiatal, fehér bőrű, diplomás férfiak „áhítoznak a hierarchia visszatérésére” és meggyőződésük, hogy az „egyenlő státusra törekvőket el kell pusztítani”. Valóban így áll a dolog? Aki a legszemernyibb, egyébként jóindulatú kételyeinek hangot ad, mert elborzasztják az emancipáció vadhajtásai és abszurditásai, vajon pusztító szenvedélyeit engedné szabadjára? Bevallom Önöknek, engem mindig zavarba ejtett az egyenlőség eszméje, ugyanis azt tapasztalom, hogy az emberek különbözőek: egyik szép, a másik rút; egyik alacsony, a másik magas; egyik okos, a másik buta; egyik erényes, a másik pedig hitvány, és így tovább… Könnyű kijelenteni, hogy minden ember egyenlőnek születik, ám az egyenlőség szószólói ezt csak azért képzelhetik így, mert az elképzelt természeti állapotban még nincsenek mércék, amelyekkel mérni lehetne az embereket és születésünk pillanatában összehasonlítható képességekkel sem rendelkezünk. A lelkek Isten színe előtti egyenlőségének tiszteletre méltó gondolata ugyancsak olyan elképzelés eredménye, amely ítélőerőnk határain túl van és ott is kell maradnia. A jogegyenlőség tekintetében csakis a törvény előtti egyenlőségre gondolhatunk, amely annyit és csak annyit jelenthet, hogy hogy hasonló helyzetekben mindenkinek ugyanazokra a jogkövetkezményekre kell számítania; ám egy polgári jogvita és a bűnvádi eljárás az emberi döntések mezeje, a bírók és néhol az esküdtek belátásán múlik, ki mennyire egyenlő a törvény előtt.

Az egyenlőség eszméje nem állja ki a valóság tűzpróbáját. Ha például az érdemeket a képességek alapján mérjük és az eredmény távolról sem mutat egyformaságot, vajon méltánytalanság-e levonnunk ennek a tanulságait? És különben is, az interjúban említett hiányos fogazatú cigányasszony a maga közegében vajon nem magasabb rendű-e, nem élvez-e sokkal nagyobb közmegbecsülést, mint Sir Winston Churchill vagy bármelyik fehér bőrű diplomás férfi? Dehogynem, és ez így van rendjén! Vajon „fasisztákká” válunk-e, ha bámiféle tanulságot levonunk, amely ellentétes az egyenlőség eszméjével? Aligha.

Amikor az egyenlőség hívei fennen hirdetik ideájukat, mindig a Prokrusztész-ágyra gondolok. Önmagukon kívül minden embert belefektetnének, s aki hosszabb, abból lenyesnének egy darabot – a legelvetemültebbek a páciens fejét vágnák le –, aki rövidebb, azt megnyújtanák… Bőszen kikérik maguknak a gondolatot, amely szerint az emberi lények értéke mérhető lenne, miközben egész működésüket az emberek önkényes méricskélésének szentelik, s mára eljutottak odáig, hogy akiket Isten fehér bőrű férfinak teremtett, nem is lehetnek értékes tagja a társadalomnak…

Úgy vélem, hogy a méricskélés helyett tanácsosabb a bölcs belátás: az egyenlőség nem lehet sem kvantitatív fogalom, sem mérce, csakis a polgárbéke, az igazságosság és az önbecsülés érdekében megfogalmazott feltételezés, amely segít abban, hogy úrrá lehessünk leghitványabb jellemvonásainkon: legyőzi a szolgalelkűséget, visszafogja a dölyfösséget és talán enyhíti az irigységet is. Ha a családtagok egyforma elbírálásban részesülnek és a vendégeket egyforma szívélyességgel fogadják anélkül, hogy előzőleg bármiféle érdemeket kellene szerezniük – eddig szolgálhat zsinórmértékül az egyenlőség. Aki e határt átlépi, zsarnoki utópiák híve.

Vallom, hogy korunk legveszélyesebb rákfenéje a hamis spiritualizmus és az utópiákba vetett hit. Aki délibábokat kerget, elgondolkodhatna azon, hová vezet mindez… Nyaktilók és bitófák erdejéhez, sortüzekhez és tömegsírokhoz, hullákkal teli meszesgödrökhöz, amelyekben nem csak fehér férfiak hevernek…

66olm7b.jpg

(Kép: Robespierre kivégzése után készült szarkasztikus metszet, 1794 – A zsarnok lábbal tiporja az alkotmányt; a piramis alakú krematóriumon az „Itt nyugszik egész Franciaország” felirat olvasható.)

Szólj hozzá!

Történelmi lecke Petikének

2017. április 26. 13:16 - Lord Meldrum

„Ön lengyel, ön itt él. Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont”

– így válaszolt Igor Janke lengyel újságíró, Orbán Viktor életrajzírójának a magyarhoni orosz befolyást firtató kérdésére Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. Jellemző, hogy e miniszteriális ficsúrra bízott kormányzati reszort elnevezésében első helyen áll a „külgazdasági” jelző, hiszen amit művel, nem más, mint elvtelen kufárkodás, hadd ne mondjam, hazaárulás. (Szó szerint árulja a hazát!) Néha el-eltűnődöm, mi lehet számukra oly’ vonzó a Kelet üzleti szokásaiban, kereskedelmi kultúrájában, és ilyenkor mindig szomorúan legyintek: a másik fél átejtése, a hőbörgő bazári alkudozás; a kölcsönös és a kiegyenlítő igazságosságra törekvő magánjog helyett az erősebb kutya „elvén” nyugvó ököljog e „fél-ázsiai származékok” jelleméhez, vérmérsékletéhez és modorához illő eljárás; ezért keresik posztszovjet kényurak kegyeit, ezért akarják megállítani „Brüsszelt”. Ám ennél is fájóbb a végzetes történelmi vakság: az oroszok a napóleoni háborúk óta fenyegetik Európát és különösen Közép-Európát; ez igaz ma is, és igaz lesz a jövőben is. Megdöbbentő, hogy azok az emberek, akik nacionalista vásári komédiává aljasították az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét – hiányos történelmi emlékezetűek kedvéért: kommunista-, szovjet- és oroszellenes nemzeti felkelés volt! –, e nagyszerű történelmi pillanat örökségét kizárólag maguknak vindikálják. Aki ma nacionalistaként oroszbarát szólamokat és Kelet-barátságot hirdet, ne merészelje szájára venni 1956-ot, a nemzeti függetlenség és a szuverenitás ügyét! Pont.

Egyébként pedig, kérjék vissza Petike gimnáziumi érettségijét és a történelem tárgy mellé utólag írjanak be egy jókora elégtelent!

budapest-ostrom.jpg

(Kép: szovjet katonák a Ferencziek terén, Budapest, 1945.)

Szólj hozzá!