Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Történetek Leninről

2017. november 07. 16:06 - Lord Meldrum

Rémmese felnőtteknek

Harminc évvel ezelőtt, 1987. november 7-én vittem véghez életem legelső ellenforradalmi-reakciós tettét. Vétettem az otthoni kettős nevelés kötelmei ellen, és az óvodai N[agy]O[któberi]SZ[ocialista]F[orradalom]-ünnepségen – Esterházy Péter örökbecsű szavaival:

„a pornográfia, a gyermekmegrontás, illetőleg az öncélú baromság minden föltételét nagyvonalúan kielégítő izén”

– villogtam apámtól származó tájékozottságommal: kétségbe vontam a bolsevik legendáriumot, mondván, „az nem is úgy volt.” Megvádoltak, hogy „csúnyán viselkedtem”, és feltették a kérdések kérdését:

„Mit szólnának a szüleid, ha ezt látnák?”  

Mire én a kisgyermekek megfellebbezhetetlen igazságérzetével így feleltem:

„Büszkék lennének rám!”

Anyámtól kaptam hideget-meleget, miközben apám nevetett a bajusza alatt. Mindez, persze a peresztrojka és glásznoszty éveiben történt, amikor a szlávosan lányos Gorbacsov a legvonalasabb elvtársakat is áramvonalasabbá puhította, s már nem kellett attól tartanunk, hogy az éj leple alatt csengetnek a szigorú tekintetű bőrkabátok és elvisz minket a nagy fekete autó.

Akkoriban nekünk még azt mesélték „Lenin bácsiról” – hiszen így hívták őt az óvodában –, hogy nagyon szerette a gyerekeket és a gyerekek is rajongtak érte; hogy mindig megpaskolta a kisiskolások fejét a Moszkvai Vörös téren (holott akár közéjük is lövethetett volna); hogy a kommunista szombatokon ő maga is beállt dolgozni a petrográdi proletárok közé; hogy imádták életében és mélységesen tisztelik halálában is. Akkoriban még nem tudhattam, hogy „nagy október” napjaiban ez az alak női ruhát viselve várakozott a Szmolnijban, mert attól tartott, elbukik a „forradalom”; az Auróra cirkáló matrózai nem sütötték el a hajó ágyúit; a Téli Palotát pedig nem rohamozták meg a petrográdi szovjet munkás- és katonahősei, illetve, megrohamozták, de inkább a pincét, ahol jókora mennyiségű Hennessy konyakot és Dom Pérignon pezsgőt találtak, Trockij zabráló terroristái pedig telefonközpontokon és a fegyverraktárokon kívül a bankok készpénz- és nemesfém-állományára tették rá elsőként a kezüket; akkoriban még nem is sejtettem, hogy a „proletariátus nagy vezére”, „aki feláldozta hős életét”, a kilencszázas évek hajnalán Svájc kényelmét élvezte és egy hotel recepcióján ezt írta névjegyére:

„M[onsieur] Vladimir Oulianoff, gentilhomme russe”

– vagyis Vlagyimir Uljanov úr, orosz nemesember. Egy hajdani nemesember, aki soha nem gazdálkodott a birtokán; aki jogvégzett létére gyűlölte az ügyvédi praxist; a humanista, aki általában szerette „az egész emberiséget”, miközben gyűlölte az embereket, akiket rendre aszerint ítélt meg, mennyire fogadják el az ő kizárólagos nézőpontját a szocializmusról; az értelmiségi, aki úgy emelte piedesztálra a képzeletbeli proletariátust, hogy soha életében egyetlen gyárba sem tette be a lábát; a dandys pofaszakállú-tatárképű „lánglelkű forradalmár”, aki a párttársaihoz, a szemüveges-szakállas bolsevik entellektüel-nyárspolgárokhoz irgalmatlan, mefisztói gúnnyal szólt a kávéházi viták során; az ateista, aki a vallásnál is jobban gyűlölte azokat a szentéletű pravoszláv papokat, akik valóban felebarátaikként szerették a szükséget szenvedőket; az önhitt marxista ideológus, aki felismerni vélte a „történelmi haladás törvényeit”, miközben nála jobban senkit sem lepett meg az események tényleges menete: megdöbbent az 1905-ös forradalom kitörése láttán, a Nagy Háború híre pedig úgy érte, mint derült égből a villámcsapás; a proletárdiktatúra könyörtelen vezére, aki Robespierre ihletettségével és Marat vérszomjával „az erény kisugárzásának” nevezte a terrort, miközben ájtatosan hirdette, hogy a szovjethatalomnak „nincs szüksége” gyilkosságokra – ez volt hát az igazi Lenin, nem a joviális nagybácsi a távoli Moszkvából; és ez volt a szocialista forradalom lényege: tengernyi vér, százmilliók szenvedése és egy hajdanvolt civilizáció pusztulása. Az 1917-es bolsevik puccs megteremtette a valódi egyenlőséget: a despota uralmát nyögve mindenkit proletarizált és erkölcsileg elaljasított.

Ha volt is valaha Leninnek lelkiismerete, a forradalom és a hatalom erőszakos megtartása végzetesen megrontotta őt és ifjúkori idealizmusát is lerombolta. E napon érdemes fellapozni a bölcs és szomorú idős lengyel regényíró, Joseph Conrad Nyugati szemmel című, a forradalmakról szóló 1911-ben írt könyvét és emlékezetünkbe vésni e gondolatokat:

„Igazi forradalomban nem a legjobb jellemek kerülnek a felszínre. Az erőszakos forradalmat először szűklátókörű fanatikusok és zsarnoki képmutatók vezetik. Ezután jön el az ideje a kor összes nagyratörő szellemi kudarclovagjának. Ilyenek a főnökök és a vezérek. Észreveheti, hogy az egyszerű gazemberekről nem is tettem említést. Az aggályosak és az igazságosak, a nemeslelkű, emberséges és odaadó természetek, az önzetlenek és értelmesek elindíthatnak egy mozgalmat, de az kicsúszik a kezükből. Nem ők a forradalom vezérei. Ők áldozatok: az undor, a kiábrándulás – gyakran a bűnbánat áldozatai. Groteszk módon megcsalt remények, megcsúfolt eszmények – ezek határozzák meg a forradalom sikerét.”

Gyakran hallom azt az érvet, hogy „az elmélet helyes volt, csak a gyakorlat volt embertelen” – ez alapvető tévedés. A szocializmus az emberi természet radikális tagadása és szöges ellentétben áll a hús-vér emberek életének realitásaival, erényeikkel-bűneikkel, vágyaikkal. Aligha hinném, hogy a „paradicsomi egyenlőség” különbözne a „létező szocializmus” megismert valóságától. Ezen a napon az utópia és az evilági üdvtörténetek apostolainak áldozataira kell emlékeznünk, akik elhitték és elszenvedték „a népet nagykorúsító” filozófusok „gyönyörű igazságait”, és nem szabad elfelednünk, hogy a „vallásalapító” Marx tanai ma is nagy népszerűségnek örvendenek a nyugati egyetemeken – jellemzően ott, ahová az oroszok soha be nem tették a lábukat, és ezek az Istentől elrugaszkodott szellemi bürokraták fel sem fogják, mitől mentette meg őket a Gondviselés –; nem szabad elfelednünk, hogy a „politikailag korrekt” liberális egyetemi entellektüelek a „safe space”-ek akváriumi biztonságában napjainkban is „felszabadításról” álmodnak és boszorkányüldöző indulataik Lenin „prófétát” idézik: minden sarkon és egyetemi tanszéken áll egy szellemi csekista, hogy lecsapjon mindazokra, akik kétségbe vonják a progresszió dogmáit.

E napon, november 7-én emlékeznünk kell arra démoni abszurditásra is, amelyt csak mi, kelet-európaiak érthetünk igazán a magunk keserédes humorával. 1950-ben Prónay báróné – született Kohner Lujza Auguszta baroness – némi szarkazmussal megkérdezi az államvédelmi rendőrt a kitelepítés óráiban, amikor mindenki halálra váltan nyomorog a szekéren, bútorai között:

„Nem tudom, milyen réven vagyok most itt? Mint zsidó vagy mint arisztokrata?”

lenin-with-children-in-the-manor-corki.jpg

Kép: Lenin és a gyermekek – Vlagyimir Guszev festménye, 1957

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr6013199883

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.