Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Vigyázó szemetek Bukarestre vessétek!

2017. augusztus 25. 17:35 - Lord Meldrum

Megalakult az új kisantant és hadban állunk Hollandiával

„Évekkel ezelőtt azt mondta nekem egy intelligens román: – Ki tudja? A németekből megint nagyhatalom lehet”

– idézi fel egyik utazásán folytatott beszélgetésének emlékét John Lukacs A legsötétebb Transsylvaniában című 1982-ben megjelent útleírásában. Talán említenem sem kellene, hogy imádom Lukacs professzor munkáit: a legmélyebb történelmi tudás Krúdy Gyulát idéző szépprózában nyilatkozik meg és a szerző nem rejti véka alá sem világnézete sarokpontjait, sem karcos humorát. „Intelligens román” – olvasom este a fürdőkádban és majd’ megszakadok a nevetéstől. Sokunk számára az „intelligens román” olyan, mint az „édes mostoha”. Én még abban nőttem fel, hogy románnak lenni nem is annyira nemzetiség, hanem inkább foglalkozás. Ha a legcsekélyebb mértékben is hinnék a mélylélektanban, azt mondanám, hogy amikor a történelmi sérelmeinket felemlegetve, holmi vélt (bár Erdély magyar- és románlakta vidékeinek eltérő higiéniai viszonyait tekintve nagyon is valós) „kultúrfölény” birtokában megvetően nyilatkozunk keleti szomszédainkról, akkor a lelkünk legmélyén szunnyadó románt gyűlöljük és féljük egyszerre, bár őszintén szólva, ebben nemigen hiszek. Én ugyanis nem gyűlölöm a románokat, sőt, a magam módján tisztelem őket. Valamiféle szent borzadállyal becsülöm politikai éleslátásukat és legendás alkalmazkodóképességüket. A szövetségesi hűséget és a tisztességet a románok hírből sem ismerik; mindenkit azonnal elárulnak, ha érdekük úgy kívánja. A Lukacs professzorral beszélgető román ember valóban intelligens lehetett, hiszen Németország újra nagyhatalommá vált. Elveszített két világháborút, de megnyerte a békét. Lett helye a Nap alatt – még ha nincs is a mindenek fölött.

Klaus Johannis elnök intelligens román. Megveti a magyarokat, épp úgy, mint szász ősei, és neofita románhoz méltó módon kormányozza bizantikus országát. Aki kíváncsi arra, milyen mozgások várhatók Európában, vigyázó szemeit Bukarestre vesse! Emmanuel Macron francia államfő Bukarestbe látogatott és leválasztotta Magyarországról a visegrádi csoport szláv államait. Létrejött az austerlitzi háromszög. Hívhatjuk akár új kisantantnak is. A budapesti kormány helyében erőteljesebben számolnék a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország utódállamai kormányainak irántunk érzett megvetésével és gyanújával. És számolnék azzal is, hogy „a lázadás évében” Európában hamarosan új szelek fújnak.

Hazánkban „külpolitika” címén legkésőbb 2012 óta elvtelen kufárkodás folyik posztszovjet zsarnokocskákkal. „Országom becsületét egy kaukázusi baltás gyilkosért!” – ez lehetne a külgazdasági és külügyminiszter címerének mottója, ha nemesember lenne, és a zöld mezejű címerpajzson a felkelő nap és a félhold mellett helyet kaphatna a balta is. A magyar kormány láthatóan nem érti, hogy a külpolitika rendeltetése nem más, mint szövetségesek keresése és meglévő szövetségek fenntartása a szuverén nemzetállamok világában. (Már-már hallom föderalista és „euro-utópista” barátaim felszisszenését: „Szuverén nemzetállamok, ezer ördög és pokol!” – holott érdemesebb lenne elfogadni őket történelmi adottságként és erőt meríteni erényeikből; de ez más lapra tartozik.) Úgy vélem, a „moralista” és a „realista” külpolitikai iskola is egyetért abban, hogy a politikai cselekvések bonyolult világában csak akkor lehetséges a túlélés, ha vannak barátaink is, nem csak ellenségeink. Egyedül nem megy. A magyar szuverenitás védelmezése („Állítsuk meg Brüsszelt!) lehet érték is és érdek is, ha tisztességesen és bölcsen védelmezzük, de a magyar kormány erre láthatóan képtelen. Mintha nem látnák, vagy nem akarnák belátni, hogy nem csak a szuverén nemzetállamok között, hanem az esendő emberek magánéletében is a baráti viszony ezernyi apró-cseprő, jelentéktelennek tűnő, vagy éppen az események sodrásában váratlanul jelentőssé váló eseményből, gesztusból áll össze. Mintha nem mérnék fel, milyen hatással lehet hazánk megítélésére és érdekeire operettország hadüzenettel felérő gesztusa, amellyel nagy dérrel-dúrral megszakította a nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatokat a Holland Királysággal. Mintha nem akarnák belátni, hogy egy szövetségi rendszerben a szorosabb barátságok megkötésének is a kölcsönös bizalom az alapja. Ám egy barátságot igen könnyű tönkre tenni. Egy felelőtlenül megválasztott vagy meggondolatlanul kimondott szó, egy hányaveti, nyegle, kekeckedő gesztus is képes rá. Elég, ha a miniszterelnök és a kormánypárt főemberei arról szónokolnak, hogy szövetségeseink erkölcsi válságban vannak, és ezért nem tudunk, nem akarhatunk velük közösséget vállalni, de azért nyújtjuk a markunkat azokért az anyagi forrásokért, amelyeket hanyatló gazdagabb barátaink adófizetői teremtenek elő, mondván, nekünk az „jár”. Ezek után vajon melyik fél érezheti magát igazán erkölcsi válságban?

A magyar külpolitika – szemben a cinikusan megidézett románnal – évszázados kudarcok szüntelen sora. Megdöbbentő ügyetlenség és – minő fájdalom kimondani! – becstelenség a szövetségesi politikában; áthidalhatatlan szakadék tátong a gondolataink és a szavaink, a vágyak és a reális lehetőségek megfontolása, a nagy szólamok és az aprócska tettek, a cirkalmasan hömpölygő szóáradat és a lanyha cselekvés között. A mi országunk az önmaguk tengelye körül forgó, szüntelenül harsogó törpe Herkulesek hazája. A következmény: oktalan derűlátás, túláradó nemzeti önbizalom, a „kultúrfölény” önsorsrontó önhittsége – a kellő önismeret teljes hiánya. A nyilvánvaló vereség utáni acsargó sértettség újfent eluralja a magyar lelket és az „egyedül vagyunk az ostromlott erődben” felelősségét ismét a „Nyugatra” toljuk, eközben árulókat és ellenségeket keresünk minden sötét sarokban, amely után mindig valamiféle kozmikus magányosság érzete és a felénk soha semmilyen jóindulatot nem mutató keleti behemótnak való törleszkedés és kiszolgáltatottság következik.

Megalakult az új kisantant és augusztus 28-án ismét Budapestre látogat Vlagyimir Putyin. Talán nem csattan el a szlávosan lágy elvtársi csók, de a fentiek fényében gondolkodjanak el ezen az augusztuson. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése óta minden nyárutó baljóslatú.

A forró ősz után hosszú, fagyos tél következik.

75167.jpg

(Fénykép: Aleksandar Cincar-Marković jugoszláv és Bárdossy László m. kir. külügyminiszter kicserélik a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződés okmányait; 1941. február 27. Az asztal mellett, balról, Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnök áll.)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr7312779342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

megamovieboy · http://europeanphalanx.blog.hu/ 2017.08.27. 14:05:25

A franciák évszázadok óta ellenünk politizálnak, akár a törökökkel is lepaktálva. A Rákóczi szabadságharc idején viszonylag alacsony mértékű támogatást adtak, pedig a magyarok komoly Habsburg erőket kötöttek le , melyek hiányoztak a nyugati frontról. A kisantant már csak a szokásos politikájuk következménye volt. Az sem lephetett meg sokakat, hogy a rendszerváltozás után francia kézbe került magyar cégeket leépítették, külföldre vitték, valamint a nagy befektetések is a kisantant országokba kerültek, gondolok itt leginkább az autógyártásra. Persze ennek az ellentéte meg a német befektetések voltak, emiatt torpedóznak meg a németek, minden EU-s Magyarország elleni lépést.