Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Kilóg a lóláb

2017. augusztus 16. 00:43 - Finta László

Lee tábornok lovasszobrának védelmében

Bevallom Önöknek, talán elvetettem a sulykot azzal – hívhatjuk ezt hübrisznek is (Isten színe előtt kell majd számot adnom bűneimről) –, hogy kiálltam Robert Edward Lee tábornok lovasszobrának fennmaradása mellett; ám úgy érzem, nem tehettem mást, mert amit képviselek, s amiben hiszek, szűnni nem akaró támadás alatt áll. Én mindig arra törekedtem, hogy egy olyan esztétikai és erkölcsi ideált megtestesítő férfiemberré váljak, aki a veszélyben bátor, az ellenfeleivel szemben megbocsátó, a nőkkel szemben előzékeny; akinek nagylelkűségére a szükséget szenvedők számíthatnak, és aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció örökségének. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy előfordult és a jövőben is előfordul olyan helyzet, hogy könnyűnek találtatom. Ez az erkölcsi és esztétikai ideál napjainkban felettébb anakronisztikus, mert a tömegek igénye jóval nagyobb annál, amit ezzel az attitűddel és eszménnyel nyújtani tudok. Korunkban sokan az evilági üdvözülést várják a politikától: a vég nélküli és szüntelen jogkiterjesztést és a törvény előtti egyenlőségen túl az absztrakt egyenlőségek diadalát is. Mindazokat – így engem is –, akik a szabadság őszinte híveiként a leghalványabb, mégoly jóindulatú kételyeiknek vagy esetenként erkölcsi felindulásuknak adnak hangot az emancipáció megvalósítását kísérő abszurditások vagy a feminizmus legszélsőségesebb képviselőinek férfigyűlölete láttán, üldözendő ördögöknek, „fasisztáknak” festenek le, akiknek a progresszió Purgatóriumában meg kellene tisztulniuk erényeiktől, bűneiktől, előítéleteiktől és más emberi gyarlóságaiktól, hogy utána végre-valahára „sokszínűvé”, „nyitottá” és „autonóm egyénekké” váljanak. Lehet, hogy a maradiság, lehet, hogy holmi helytelenül felfogott „előkelőség” szól belőlem, amikor olyan vesztes ügyek mellé állok, mint a férfiak és nők számára fenntartott házasság intézménye, a „hagyományos család”, az arisztokrácia és a monarchia, a zsinat előtti római katolikus anyaszentegyház, vagy olyan érdekes és erényes történelmi figurák mellé, mint Lee tábornok.

E gyengeség már gyermekkoromban is megmutatkozott, amikor a francia forradalom történetét olvasva, mondhatni ösztönösen Vendée királypárti parasztjainak győzelmét és a királygyilkos jakobinus terroristák vereségét kívántam, holott ismertem a történet szomorú és máig ható végkifejletét. Most is hasonló érzések lettek úrrá rajtam, mert a progresszió mindenütt győzelemre áll. A konzervatívok kapitulálnak, hogy megőrizzenek valamicskét a népszerűségükből, s ennek érdekében attól sem riadnak vissza, hogy modern húrokat pengessenek és népszerű, divatos jelszavakat harsogjanak: támogatják a saját nemükhöz vonzódó embertársaink házasságát és a „korszerű családmodelleket”; az is lehetséges, hogy II. Erzsébet királynő halálával eltűnik az utolsó nagy monarchia és ezt zokszó nélkül szemlélnék (a Munkáspárt lesben áll és Jeremy Corbyn már dörzsöli a tenyerét); az egyház élén pedig egy forradalmár pápa áll, aki szívesen dobálózik emberi jogi szólamokkal, miközben az egyház alapvető tanításait vonja kétségbe; végül biztosan létrejön majd (ha ugyan létre nem jött már) a teremtés tagadásaként valamiféle „új ember” és az egyformára szabott gondolkodású egyénekből álló mechanikus társadalom is – de mi marad nekem, az örök méltatlankodó reakciósnak? Én csak egy lovasszobrot szeretnék megőrizni, hogy valami emlékeztessen a régi Délre és e vidék történelmére. Emlékeztessen régimódi erényeire – de a gyarlóságaira és tagadhatatlan bűneire is.

lee-660x335-1462295607.jpg

Nem mintha nem méltányolnám, vagy ne érezném át mindazok érzékenységét, akik Lee tábornok szobrában évszázados elnyomatásuk szimbólumát látják, de tőlük és a szobordöntő fehér fiataloktól (akiknek indulataiban Mao Ce-tung „kulturális forradalmárainak” megátalkodottságát látom) nem várható el némi önmérséklet, a „Párizs megér egy misét” bölcsessége? Engem elborzaszt a szobordöntés, és ugyanígy felháborítana, ha a „fehér felsőbbrendűséget” hirdető, és a gyilkosságtól sem visszariadó elmebetegek dorongokkal esnének neki Martin Luther King, Jr. szobrainak.

Ez a konföderációs katona ugyanúgy része az amerikai történelemnek, mint az Unióért harcoló katona. Ez a katona lehetne William Martin Buchanan, a legnagyobb élő amerikai, Pat Buchanan ükapja is. Az amerikai konzervatívok nagy öregje így írt felmenőjéről:

„A modern idők normái szerint ükapám, aki az ellen harcolt, hogy lángba borítsák Georgia állam fővárosát, bűncselekményt követett el. És Billy Sherman »bácsikánk« felszabadító volt.”

Még az is lehet, hogy egyik rokonáról formázták északi ellenfele szobrát, és azzal büntette őket a sors, hogy ellentétes oldalon kellett harcolniuk a testvérháborúban. Lehet, hogy ők könnyebben szót értettek volna egymással. Manapság mintha két Amerika létezne kibékíthetetlen ellentétekkel. Nézem a tömeget, látom az öltözetüket, hallom a jelszavaikat, elborzasztanak az indulataik, és mindezek láttán a hatvanas évek legrútabb esztendeje, 1968 jut eszembe. Felmerül bennük egyáltalán, hogy az ő ükapjuk is harcolhatott a Konföderáció hadseregében? Civilizált ember ilyet nem tesz. Ne legyen igazam, de ez a cselekedet hadüzenet.

Remélem, az amerikai történelem rabszolgatartó elnökeinek köztéri emlékművei – így például George Washington és Thomas Jefferson szobrai – megmenekülnek a pusztítástól.

(Fénykép: Robert Edward Lee tábornok lovasszobra a virginiai Charlottesville városában)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr2512751642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása