Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Képzelőerő és „szexuális forradalom”

2017. augusztus 11. 15:04 - Lord Meldrum

Régóta tervezem, hogy papírra vetek néhány keresetlen gondolatot – vagy ha úgy tetszik, tizenkilencedik-századiasan szólva, „a köz megértő, szíves figyelmébe ajánlom igénytelen nézeteimet” – a képzelőerőről, ám mindezidáig cserben hagyott a tollam. Tulajdonképpen most sem jutott eszembe semmi említésre méltó, ám minap újra felütöttem Stendhal De l’Amour-ját, és olvasás közben azon tűnődtem, hogy ment-é elébb a világ a „szexuális forradalom” által? Arra jutottam, hogy nem ment elébb; legfeljebb annyi történt a nyugati civilizációban, hogy az egyetemi-tudományos világ hatalmi pozícióit elfoglaló progresszív értelmiségi „elit” – tudják, azok szellemi bűnözők, akik hódolnak minden előtt, ami istentelen, zabolátlan, „más” és „forradalmian új”, miközben hideglelést kapnak a tekintély és a hagyomány szó hallatán – emancipálták a pornográfiát, amelyet előállítói ma már a szólásszabadság védpajzsának oltalma alatt „közérdekű” szellemi jószágként bocsátanak áruba. Ez oda vezetett, hogy már-már mérhetetlenül alacsonyra apadt az európai (észak-amerikai, fehér, angolszász) férfiak potenciája. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető akár egyetlen gombnyomással, így a prostituáltak katalógusa is – a „vendég” úgy választ, mintha étlapot tennének elé –, Japánban pedig a férfiak egy része felfújható szexbabákkal él „családi életet.” E kontextusban nyer értelmet egy közelmúltbeli hír, amely szerint a nyugati férfiak egészséges és nemzőképes spermiumainak száma vészjóslóan csökken. (E hír pedig igazolja John Lukacs életművének egyik központi gondolatát: hanyatló korunkban a szellem behatol az anyagba.)

A „szexuális forradalom” megölte a képzelőerőt – hovatovább mindenféle forradalom legelső dolga, hogy kiirtsa ezt az egyébként is csak a szellem emberében lakozó képességet – és holmi locsogó felszabadítás-diskurzus keretében elfojtotta a libidót, holott a vágy csak korlátok között képes feléledni: azok a férfiak és nők, akik ragaszkodnak a „nyárspolgári képmutatáshoz” és az „álszent konvenciókhoz”, de egészséges határok között lázadni is készek ellenük, nem küzdenek „szexuális problémákkal.” A szexualitás oly’ szoros rokonságban áll a politikával, hogy minden forradalom és utópia első intézkedései között találjuk a „szabad szerelem” meghirdetését – gondoljunk a Marie-Antoinette-et gyalázó pornográf röpiratokra és egyes bolsevik forradalmárnők féktelen nemi étvágyára –, ám ugyanilyen törvényszerű, hogy a hivatásos forradalmárok megbuktatása utáni új vezetők a „puritán erkölcsök” szószólóivá válnak, mert felismerik, hogy a szabadosság aláaknázza az ő hatalmuk tekintélyét is. Akik „az ember felszabadításáért” harcolnak – napjainkban jellemzően klimatizát egyetemi konferenciatermekben és feminista „workshopok” keretében zajlik e „harc” – nem veszik észre (mert nem akarják észre venni), hogy a szerelem olyan csoda, amelynek ítélőerőnk határain túl kell maradnia; szavakkal leírhatatlan misztérium, amely iránt a méltatlanul kárhoztatott és létében letagadott emberi természet tartja fenn az érdeklődést. Kissé sekélyesen fogalmazva, a szerelem olyan, akár a vallás: ha nem lenne, ki kéne találni. Ehhez viszont képzelőerő szükségeltetik.

Korunk szellemi bürokratái a szerelmet és a testiséget egyfelől „természettudományos” okokkal magyarázzák – csak nehogy bárkinek eszébe jussanak nemesebb érzemények! – és az azonnali kielégítésre váró testi szükségletek – evés, ivás, vizelet- és székletürítés – szintjére aljasítják. Ebben a közegben a progresszív Alfred Charles Kinsey könyveit forgatják; a reakciósan maradi (a saját korában persze hallatlanul modern) Stendhal műveit legszívesebben indexre tennék. Nincs szükség klasszikus irodalomra, festészetre, zenére, hiszen ezek úgyis csak „kulturális sztereotípiákká redukálják” a nőket, hiszen fehér férfiak írták, festették komponálták a szerelmet dicsérő műveket.

Ha elfogadjuk azt a közkeletű vélekedést, hogy a művészet mindig is egy civilizáció vágyai, illúziói, dédelgetett ábrándjai és eszményei leképzésének terepe, akkor a mi korunk reménytelenül sivár.

133741_2434011.jpg

(The New Fashioned Phaeton - Sic Itur ad Astra; metszet 1776-ból)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr3912740072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.