Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

#nyaralási

2017. július 25. 21:10 - Lord Meldrum

Széljegyzetek a hashtagekbe zárt nyári élmények ellen

 

I

„Nyerj két repülőjegyet és utazz pároddal a Maldív-szigetekre”

– olvasható egy hirdetésben. Időnként úgy érzem, egy reakciós életének keresztje az örök méltatlankodás, hiszen úton útfélen kénytelen elszenvedni a modern, „haladó” világ valamennyi abszurditását. Az igazat megvallva, tele van a szivarzsebem azzal, hogy mindenki mindenkit mindenhol letegez – különösen nyáron. Időnként eltűnődöm, vajon mi az oka e „lazaságnak”? Ha az ember legalább az anyanyelvét anyanyelvi szinten beszéli, akkor nem okozhat gondot a magázódás, tehát a grammatikai nehézségeket kizárom a lehetséges okok közül. Úgy vélem, az ok a jellem gyengeségeiben keresendő: sokan önmagukat nem érzik méltónak e tiszteletteljes megszólításhoz. Talán modorosságnak tartják, afféle erőltetett udvariaskodásnak egy olyan „nyitott” és „sokszínű” világban, ahol nincs helye sem a „feudalizmus” nyelvi maradványának, sem a távolságtartásnak. Nos, ha engem szólít meg az addig a pillanatig jobbára ismeretlen illető vagy hirdető, erőltesse meg magát! Az én fülemnek ugyanis ez is természetes és engem nem kell felszólítani arra, hogy ezt viszonozzam. Sznob lennék, mert ismeretleneket nem úgy szólítok meg, hogy „Szia!”? Ha a másokkal szemben a megszólításokban és általában a nyelvhasználatban is megnyilvánuló igényesség, és egyfajta fegyelmezett, felnőtt attitűd sznobizmus, akkor boldogan vállalom.

 

II

Nem utazunk a Maldív-szigetekre. Olyan helyek és korok vonzanak bennünket, amelyekről már tudunk valamit. Nem tartozunk ama nyaralók táborába, akik vagyonokat áldoznak arra, hogy – holmi „divatnak” engedelmeskedve és a „trendeket” követve (és hiúságuknak is hódolva, ez utóbbi talán szerencsésebb eset) – olyan távoli helyekre utazhassanak, amelyek „egzotikuma” és a modern európai ember számára „forradalmian új” mivolta személyes ismereteik határain túlian valószerűtlenek. Caesar és Szent István király, a Szent Márton-hegy és a Balaton-felvidék számunkra sokkal érdekesebbek, sokkal erőteljesebben hatnak a képzeletünkre, mint Timur Lenk vagy az ősi Timbuktu. A mi utazásunk tökéletesen illik az európai polgári civilizáció karakterébe: történelmi utazás, amely révén gazdagodik az önismeretünk és – talán megbocsátható e fennköltség – az emlékezés diadalt ül a romlás szelleme fölött.

Amikor utazunk, nem a kényelemnek azért a fajtájáért kelünk útra, amelyet a modern emberek tömegei igényelnek, hiszen az élet „kalandparkok” nélkül is eléggé kalandos – ha ugyan veszi valaki a fáradságot, hogy hús-vér ember módjára élje az életét –, és a Balaton-parton műanyag „aquaparkokra” sincs szükség, hiszen szemünk előtt a „magyar tenger”; mi a szellemünk komoly érzelmek hűvösével kellemetes felüdülését épp úgy óhajtjuk, mint megfáradt testünk pihenését. Stendhallal szólva: „Occupé du moral, la description de physique m’ennuie” – az erkölcs foglalkoztat, az anyagi világ leírása untat. Nem éppen szerencsés tulajdonság egy olyan korban, amikor a szelfibotját meglódító turistanő a tihanyi levendulamező kellős közepén csábos mosolyt ölt magára a pillanat uralása és a közösségi oldalak hashtagekbe zárt, filterekkel kedélyesre polírozott pszeudo-valósága kedvéért.

E szégyellnivalóan közhelyes gesztusokat szemlélve óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: az ilyen emberek képesek akár egy röpke pillanatra is elszakadni önmaguktól? Ha másnap megkérdezném őket, hol jártak és mit láttak, bamba tekintettel így felelnének: „Tök király volt!” De miről is mesélhetnének egymásnak nyári estéken? A társalgás szellemi szabadságot, szuverén egyéniséget és valódi emberi kapcsolatokat feltételez; mélyen megélt tapasztalatokat, gondolatokat, látványt, hangokat, ízeket és illatokat és – hadd ne kelljen említenem, ezerszer mondtam már – mindenek előtt képzelőerőt követel az emberektől; valódi élményeket, amelyeket érdemes elmesélni… Korunk embere gondosan megtervezi a nyaralását és mindent elkövet, hogy megelőzze „a Gondviselés szójátékait,” a véletleneket – csak ne történjen semmi, csak nehogy megzavarja valami kóros önszeretetük álomvilágát!

 

III

Idén is bővelkedtünk történelmi utazásokban. Sorsszerű, hogy éppen július 8-án zarándokoltunk el Pannonhalmára; azon a napon, amikor Budapest szivárványszínű rongyokat öltött magára és a progresszió bajnokai ütemesen masíroztak a „haladás” nagydobjának lármás ütemére, élteve a „szerelem egyenlőségét”, a szentségétől megfosztott, kilúgozott, színtelen-szagtalan érzelmet – e nap délelőttjén, miközben felmásztunk Szent Márton hegyére, óhatatlanul eszembe jutott, mint mondott Charles Péguy 1911-ben:

„A huszadik században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.”

Mélyen átéreztem e szentencia igazságát. A hagyományok és a régimódi erkölcsök melletti kiállás különleges bátorságot követel, erélyes szembeszállást szinte mindennel, amit a modern világ képvisel és értéknek láttat. Pannonhalma olyan hely, ahol az ember egy csapásra elfelejtheti a hétköznapok kliséit, az önmagát lealacsonyító tevékenységeit, az anyagi boldogulás és a szexuális szabadosság kergetését, s rátalálhat valamire, ami örök és igaz – mint amikor téli estéken régi dolgokról olvasunk-társalgunk egy pohár bor mellett. Ha férfi és nő a főapátság bazilikájában kötnek házasságot, rádöbbenhetnek, hogy a szerelem arisztokratikus érzemény és semmi köze ahhoz a demokráciához és egyenlőséghez, amelyet a „büszkeségmenet” résztvevői követelnek, de ahhoz a sekélyességhez sem, amelyről a női magazinok szerzői és a „párkapcsolati tanácsadók” papolnak. (Gyanítom, hogy Stendhal osztozna e felismerésben.)

A főapátság könyvtárában ezer év európai műveltségét halmozták fel, a bazilika ódon kövei csendes méltósággal őrzik Ottó trónörökös, magyar királyi herceg szívurnáját és a helyet, ahol huszonegy évvel ezelőtt Szent II. János Pál pápa imádkozott Magyarországért. Az altemplom mértani közepén szerény márványtábla hirdeti latin nyelven, hogy itt nyugszik Ottó szíve. Egy Habsburg főherceg, aki magyarabb volt valamennyi harsány magyarkodónál; akit ifjúkorában bencés szerzetesek neveltek és tanítottak magyarul, a magyar hazára hagyta szívét. E végakarat mindennél ékesebb bizonyítéka az igaz hazaszeretetnek, és meggyőző cáfolata a „királyok léhaságáról” szóló előítéleteknek, valamint a kuruc és a marxista történetírás ostoba közhelyeinek.   

Ezekben a napokban „levendulaünnepet” ültek Szent Márton hegyén. „Levendulaünnep” – ízlelgetem ezt a szót. Láttató erejű és bájos, van becsülete és tartása. Milyen igaz, hogy szavaink választása nem csak stilisztikai, hanem erkölcsi döntés! Pannonhalmán ugyanis nem „levendulafesztivált” rendezett a főapátság. Az egy héten át tartó ünnepnek semmi köze a magyarországi fesztiválok „kézműves” silányságához, zsibvásári hangulatához és lealacsonyító anyagiasságához. Itt is kérnek belépőjegyet, ám a látogató kap valamit a bencések lelkiségéből és hagyományaiból. Az arborétum feletti égbolt madárdaltól hangos, nem hangfalakból bömbölő elektronikus zajtól. Itt nem harsan fel a „Kéccázé’ a sűtt perec!” kofalármája, hiszen a főapátság éttermének kioszkjában a legfinomabb rusztikus étkeket kínálják. (Maga az étterem leginkább egy partra vetett tengeralattjáróra vagy egy amerikai szövetségi hivatal épületére emlékeztet – sajnos a legkevésbé sem illik a környezetébe. Ez az egyetlen zavaró tényező Szent Márton hegyén.) A kulináris élményt a vendég a bencések borával koronázhatja meg. A Heminát és a Tricollist talpas üvegpohárba mérik, amelyet jelképes letéti díj ellenében kap a látogató. Miután elkortyolja a bort, visszaviszi a poharat és visszakapja a pénzt. Itt nem terem műanyaghulladék, mint másutt. És a levendulamező valóban mező; messziről érezni az angol és a provence-i levendula illatát, a táj pedig valóban olyan, mintha Provence levendulamezőin sétálnánk, mégis magyar, mégis jellegzetesen pannon – olyan, amilyennek az ide érkező első bencések láthatták az Úr 996. esztendejében. Pannonhalma mindent túlélt az elmúlt évezredben, tatárt, törököt és szovjetet. Korántsem vagyok biztos abban, túléli-e a modern időket, ám amíg élünk, visszatérünk ide.

5467_1.jpg

Történelmi utazásunk második állomása Székesfehérvár volt. Július 14-én látogattunk el az egykori királyi székvárosba. Mondhatnám, hogy a véletlen alakította így, de van abban valami sorsszerű, hogy egy istentelen forradalom napján érkeztünk a hajdani koronázóvárosba, uralkodóink temetkezőhelyére. Minden évben visszatérünk; idén tavasszal is megfordultunk Fehérvárott. Nem csak történelmi, hanem szerelmi város. Az utcakövek a mi lépteinket visszhangozzák; a múló idő nyomait viselő barokk templomok között rekedt csend és tömjénillat maga az állandóság. A Bory-várnál megindítóbb szerelmi emlékművet egyetlen asszony sem kapott férjétől. (Első látogatásunk óta munkál bennem a törekvés, hogy várat építsek.) Alba Regia – Királyi Fehér: mennyire illik e dallamos latin név a történelmi óvároshoz! Aki Fehérvárra látogat, önismerettel gazdagodik. Ezt az élményt Huizingánál ihletettebb szavakkal senki sem képes leírni:

Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.”

 

IV

„Order picking is done on the way”

– hirdette a felirat egy cseszneki vendéglátóipari egységben, nem messze az Esterházyk ősi várától. Nem hittünk a szemünknek. Pillanatokkal később döbbentünk rá – olimposzi nevetés közepette –, hogy új angol (vagy inkább „Hunglish”) idióma született a festői Bakony mélyén. Limonádét rendeltünk. A pincérnő – jobb híján nevezzük így –, miután emlékeztettük, hogy szénsavmentes hűsítőt kértünk, „Bassza meg!” felkiáltás kíséretében fonnyadt gyümölcsdarabokkal teli löttyöt tett az asztalra. Azzal mentegetőzött, hogy „már pakolunk.” Hát, ha ők pakolnak, akkor miért fizessünk? A fordítóprogramok mosolyfakasztó angolsága és a modortalanság sajnos hűen hirdetik A Balaton-közeli vendéglátás és velünk élő nyolcvanas évek valóságát.

Egy csopaki csárdában félórás várakozás után íztelen ételt kínáltak, a pincér pedig újabb fél óra elteltével sem hozta ki az „elfelejtett” evőeszközöket. A csárda szomszédságában kis farm. Elbeszélgettünk a széles kedélyű gazdával, aki a lelkünkre kötötte, hogy oda többé ne menjünk, mert „a konyhán hajléktalanok főznek.” Megbeszéltük, hogy jövő nyáron birkapörkölttel vár minket. Ígéretét azzal pecsételte meg, hogy telefonszámot cseréltünk. Jövőre bejelentkezünk. Egy másik csárdában ennél is elevenebben él a nyolcvanas évek színvonala. Káposztasalátát kérünk. „Jól van, hozom” – szól a rövid ujjú inget viselő pocakos pincér, majd bő húsz perc után végre megérkezik a rendeléssel. Kár ezért a helyért, tavalyról szép emlékeket őrzünk róla.

Ám léteznek olyan helyek is, ahol nem engednek a nívóból. Ilyen az alsóörsi strand lángossütője és nyári törzshelyünk, a Móló Café. Rendszerint itt időzünk délutánonként és esténként. Az ízletes kávé mellé levendulás kekszet kínálnak. Azzal ütjük el az időt, hogy beszélgetünk a vendégekről. Felettébb érdekes alaposan szemügyre venni egy-egy arcot és megfejteni, milyen jellemet takarhat. A játék varázsa abban rejlik, hogy soha nem ismerjük meg a valóságot. Egyik este láttunk egy decens nőt, aki kitartóan várt valakire. „A szerelmére – gondoltuk –, aki soha nem érkezik meg. Úgy várja a férfit – hívjuk Piernek –, mintha az alkonyi Firenzében várná őt a Ponte Vecchionál és a lenyugvó nap utolsó sugarai glóriát festenek az arca köré.” A Móló Caféban esténként Alsóörs Frank Sinatrája énekel. Saját magát kíséri szintetizátoron. Megnyerő, sármos fiatalember emlékezetes énekhanggal, akihez tökéletesen illenek a hatvanas évek slágerei. A „Dimmi quando… Quando… Quando…” akár a hely himnusza is lehetne. Ez az énekes bármelyik tehetségkutató műsorban megállná a helyét, bár kétlem, hogy továbbjutna, hiszen túlságosan tehetséges és nem rejti véka alá az egyéniségét. Nem fér bele a trendi sablonokba. Elképzeltük, hogy egy Audrey Hepburn-szépségű nő minden este felölti a kis feketéjét és leül az egyik bárszékre, hogy egész este őt hallgathassa. A valóság időnként megdöbbentően különös dolgokra képes. A Móló Café főpincérének munkabírása bámulatra méltó. Nyitástól zárásig dolgozik, ő a vendéglátás királya. Sokáig azt hittük, soha nem alszik. El is neveztük Soha-nem-alvó Pincérnek, kifogyhatatlan életerőt feltételezve róla. Az első „csapás” akkor ért minket, amikor kiderült, hogy mégis alszik; a második pedig akkor, amikor megtudtuk a nevét. Tiszteletteljesen bemutatkozott nekünk, mi viszonoztuk, és kiderült, teljesen hétköznapi magyar nevet visel. A varázs és a misztikum csorbult – mi legalább valami „Festetics Taszilóra” számítottunk –, de a tisztelet megmaradt.

Két Balaton-parti hétvége között Budán és Tatán is elidőztünk. Budán még léteznek olyan zöldvendéglők, amelyeket – Márai Sándorral szólva – „nem bontott meg a kor csákánya.” Ilyen kis sziget a farkasréti Jardinette. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egy francia étterem, el kell oszlatnom a tévedését: a kedvesen csengő név a meghitt kertecskére utal, amely az étterem fő vendégtere; lelke, ha szabad így mondanom. Egy hét alatt háromszor is vendégeskedtünk ebben az édenkertben. Második látogatásunkkor elkértem a vendégkönyvet – az üzletvezető megszeppent az anakronisztikus gesztus láttán és furcsán méregetett, vajon miért akar ez a vendég kézírással bíbelődni egy olyan korban, amikor a fogyasztó egyetlen mozdulattal előveszi okostelefonját és bármilyen okosságot írhat a Tripadvisor fórumára? Mi viszont nem elégedtünk meg ennyivel. Azt írtam, hogy a Jardinette olyan hely, ahol Krúdy Gyula is szívesen vendégeskedne. Ha „Budán lakni világnézet”, akkor Budán étkezni szerelmi vallomás és ékes tanúságtétel a polgári civilizáció erényei és értékei mellett. Ugyanez az elégedettség kerít minket hatalmába Tatán, amikor a tóparti Platán Restaurant & Café vendégei lehetünk. „A vizek városában” – ahogy országszerte ismerik ezt a kis barokk ékszerdobozt – a nyári délutánok olyanok, mintha egy diszkrét svájci üdülőhelyen időzne az ember. Az Öreg-tó víztükre csillámlik, a vértesszőlősi és baji lankákon zöldellik az erdő és pompáznak a távoli szőlőskertek. Az étterem névadója, a három évszázados platánfa egy bölcs uralkodó tekintélyével magasodik a tóparton.

Érdekes megfigyelni, mekkora a kontraszt a régi vágású éttermek és vendéglők világa, valamint az utcai étkezés között. Higgyék el, nem vagyok a „street food” kérlelhetetlen ellensége és azt is tudom, hogy a mai munkahelyek – bár egy részük biztosít ebédidőt az alkalmazottaknak – nem tűrik a komótos étkezést. Egyfelől tehát, a gyorsétkezés kényszer és – elnevezéséhez hűen – az éhség gyors csillapításának módja. Napjainkban viszont tömegek számára vált életformává a gyorsétkezés. Az állandó – értelmetlen, megmagyarázhatatlan és kényszeres – sietség következménye ez az életforma. Ha körülnéznek egy nagyváros utcáin, tíz emberből öt eszik. Rohan és tömi magát. Zabál. Az üzletek, a közhivatalok, a könyvtárak és a múzeumok ma már kénytelenek az étel- és italfogyasztást tiltó táblákat kihelyezni, hogy az esetleges balesetek és a hulladék felhalmozódása ellen védekezzenek. 

A fogyasztói társadalom fogyaszt, a tömegtársadalomban pedig tömeges méreteket ölt a fogyasztás. Talán nem is lenne ezzel akkora baj, ha a mai fékevesztett, neveletlen és fejetlen világban nem akarna csaknem mindenki csaknem minden szükségletet azonnal és hiánytalanul kielégíteni. Úgy vélem, a barbár századokban élők lehettek tanúi ennek a kétségbeesett mohóságnak. A vágyak és az anyagi igények kielégítésének, teljesülésének számtalan akadályát sikerült elhárítani és lerombolni – a törvény és a hagyományok szabta korlátokat az engedékenységgel, a természetes korlátokat pedig az erkölcsileg lezüllött tudomány és technika segítségével –, s ma már minden elérhető, akár egyetlen gombnyomással. A Jardinette-ben és a Platánban nyoma sincs e kényszerességnek és zabolátlanságnak – a komótosságnak és a polgári civilizáció kopottas kényelmének annál inkább.

 

V

„Partjai mindenütt termékenyek, főképpen igen jó borral díszeskednek”

– így jellemzi a Balatont az első magyar lexikon, az 1831-ben megjelent Közhasznú Esméretek Tára. Ma sincs másképp, de az az ezeréves hagyaték, amely a XIX. század első harmadában még karaktert adott a vidéknek, mára csaknem végveszélybe került. Az 1880-as években a filoxéra, a XX. század második felében a proletárdiktatúra pusztította e tájat, napjainkban pedig azok a keselyűk, akiket eufemisztikusan „ingatlanfejlesztőknek” hívunk, holott semmit sem „fejlesztenek”, de a legkisebb szőlőskertet is ész nélkül betonszarkofágba zárnák, mindezt valamiféle hamisan értelmezett „jóléti civilizáció” és az újkeletű ingatlantulajdonosok kényelme kedvéért, akik többnyire nem is itt születtek. Ám az öreg szőlőtőkék virulni akarnak és e borvidéken élnek még olyan borosgazdák, akik bölcs gondnokai a tájnak: megőrzik és tovább adják fiaiknak a római szőlősgazdák és az Árpád-házi uralkodók király vincelléreinek hagyatékát. Máskülönben valósággá válna Jékely Zoltán 1971-ben írt epigrammája:

„Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám!

Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza.

Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám,

packázó hivatal huncutsága okozta.

…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán,

pesti italboltban kuksol az egykori gazda.”

Idén tavasszal új törzshelyre tettünk szert; türelmetlenül vártuk, hogy visszatérhessünk: a csopaki Jásdi Borterasz valósággal beleolvad a domboldalba; észrevétlenségével fogott meg minket. Alsóörs felől tartottunk Füred felé, szemünk előtt feltárult a kanyargós út: jobbra, a hegy irányában a Lőczedomb, balra, a tó felől a Siralomvágó, szemben pedig a csopaki református templom tornya – alatta lankás domb, rozsdavörös földön zöldellő szőlőtőkék. A kanyarban vörös és drapp kövekből épített kőfal támasztja a domboldalt, a kis dombon réges-régi kőkereszt. Balaton, bor, hit – itt még a legmegátalkodottabb istentagadók is hívő emberré válnak. Ez az ország legszebb szőlőhegye, a balatoni táj esszenciája. Végső érv amellett, miért jó a szellemnek és a testnek az északi parti üdülés.

Nem vagyok borszakértő, legfeljebb olyan műkedvelő borivó, aki az elmúlt két-három évben tett némi erőfeszítést annak érdekében, hogy képessé váljék különbséget tenni a szürkebarát, a hárslevelű és az olaszrizling között. Nyáron kedvelem a fröccsöt, de megvetem a rozéfröccs „divatját”; vallom, hogy a bornak ugyanolyan formanyelve van, mint a civilizációknak, a gondolkodásnak, az öltözködésnek vagy a szerelemnek. Nem tisztelem azokat az embereket, akik a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsítják e formanyelv iránt, s nyakló nélkül vedelnek mindenféle lőrét, a vörösbort pedig felöntik kólával; megvetem azokat a sznobokat, a szellem bürokratáit, a minden-lében-kanál, fontoskodó, kotnyeleskedő „szakértőket”, akik először a borospalack címkéjét kóstolják, majd fancsali képpel lenyelelik a nedűt, végül felkiáltanak: „Brávó!”

Jásdi István borosgazda – önmagát hívja így, méltán! – Csopaki Olaszrizlingjét kortyolgatva tartózkodni kell a jelzőzuhatagoktól, mert a bor önmagáért beszél – mi pedig a visszafogott társalgás közben átszellemülten, megfontoltan hallgatunk, hiszen különleges bort iszunk. Érzékeink találkoznak az egyéniség varázsával.

 

VI

A reformkori úrhölgyek és urak üdültek – szellemük és testük felüdült, újjászülettek. Korunk modern embere nyaral – nyári napjaiban legfeljebb a hőség „történik”, bár az időjárás történetisége tekintetében vannak kételyeim. Könyékig érő csipkekesztyűket már csak az Anna-bálokon látni, a hajdani szőlőhegyekre otromba szállodákat húztak fel a korszellem nagyobb dicsőségére. A parti korzó: műmárvány-flaszter. A közönség: széles kedélyű trendlovagok és hölgyeik; a kikötőben több a szelfibot, mint a vitorlásokon az árboc. Hosszú nadrágot és bőrcipőt viselő férfit nem látni, amiképp nőiességüket méltósággal viselő nőket sem; a rövidnadrágos-strandpapucsos srácoké a világ. Ilyen a nyári Balatonfüred. Idén még rosszabb a helyzet, mert a vizes világbajnokság miatt a Tagore sétány korábbi nyugalma teljesen felbolydult: ember ember hátán, csupa fém-műanyag kulisszák – erős és büszke európai ország kétes minőségű kivitelben. Vallom, hogy Füred tavasszal és ősszel a legszebb. Nincsenek turisták, alig néhány lézengő szerelmespár; madárdal és a kacsák hápogása hallatszik: nyoma sincs a nyári hőségnek, a fullasztó párának és a nyomasztó tömeg emberszagának. Minden méltóságteljesen kimért: mintha a reformkori fürdővárosban sétálnánk, s várnánk, hogy valamelyik fogadóból kilépjen Vörösmarty Mihály.

 

VII

Július 8-a, késő este. A Balaton déli partján korunk újpogány hősei, ifjú barbárok hódolnak „Sound-istenségnek”; az elektronikus hangorkán hozzánk is elér, úgy halljuk, mintha a szomszédból szólna. Érthetetlen, hogy sokan fizetnek ezért a „zenéért”, és felfoghatatlan, hogy nem válnak tőle lelki nyomorékokká.

Mi az északi parton gyönyörködünk a távoli fényekben és a teliholdban. Isten aranyhidat vert a tó két partja közé. Szívünk szerint átsétálnánk rajta. Üldögélünk egy palack bor mellett, beszélgetünk és szerelmesen hallgatunk. Egy-két pohár, és szárnyal a szellem, feléled a vágy. Ez a szerelem és a bor ésszel felérhetetlen csodája, ez osztályrészünk. A költővel kérdem:

„Kegyes istenimtől

            Kérjek-e többet?

juranyi-attila-1918-csopak-harangtorony-balaton_travel-1024x586.jpg

(Felső kép: Pannonhalma 1948-ban; alsó kép: a csopaki Csonkatorony 1918-ban;  © Fortepan)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr9212690451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2017.07.26. 00:10:26

Nem is gondoltam, hogy a magázódás-tegeződés terén ilyen veszélyes vizekre eveztem.