„Az a politikai rendszer, ami nem hajlandó tárgyalni, nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek. Csak magának! És nem a lövöldözőket kell, hogy terhelje a felelősség, hanem azokat, akik nem voltak hajlandóak a békés szándékúakkal tárgyalni. Elismerni azokat, és működni hagyni. Erről van itt szó. A felelősség őket terheli. Elzárkóznak a párbeszédtől, lehetetlenné teszik azt, hogy azokat az indulatokat, amik felgyülemlenek ebben a társadalomban, normális, civil polgár módjára, szerveződve levezessék. Ezt teszik lehetetlenné. Aztán amikor majd kergetik őket az utcákon, azt fogják mondani, hogy akik kergetik őket, azokat terheli a felelősség. Egy nagy fenét! Őket terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket”

– mondotta volt Orbán Viktor 1988. május 9-én. Az akkori diagnózis ma is helyes, azzal a különbséggel, hogy már nem Kádár János és Grósz Károly a „rendszergazdák”, hanem ő maga: a felcsúti Döbrögi uraság. Arra kérem Önöket, ízlelgessék a „normális, civil polgár módjára, szerveződve” fordulatot, miközben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének parlamentje bolsevik iramban tárgyalja a civil társadalmat igába hajtó „törvényt”. (Eközben a katolikus legény- és leányegyleteket, olvasóköröket egyetlen tollvonással betiltó Rajk László, Révai József és Rákosi Mátyás elégedetten csettintenek a Pokolban: „Gyere hát közénk, Viktor Győzőovics, várunk, a mi kutyánk kölyke vagy!”) 

A tegnapi országgyűlési ülésnap az 1990 utáni magyar parlamentarizmus legsötétebb napja. Ott tartunk, hogy egy ellenzéki képviselőnő már két papírlapot sem mutathat fel, mert nem jelentette be a levezető elnöknek a „szemléltető eszközt”. Képzeljék el azt az abszurd jelenetet, amint a brit Alsóházban az ellenzék vezére két papírlapot helyez despatch boxra, majd a Speaker felszólítja, hogy tűntesse el onnan a „szemléltető eszközt” – a Yes, Prime Minister epizódjaiban sem lenne helye ilyesminek… Ott tartunk, hogy a kormánypárt képviselői, akik oly’ büszkék „férfias” politikájukra, rendre megalázzák női mivoltukban a képviselőnőket. Tényleg, mennyibe kerül, hogy egy demokratikusan megválasztott képviselő, aki történetesen nő, Orbán Viktor, Kövér László, Latorczai János és Lezsák Sándor parlamentjében gyakorolhassa szabadságjogait? Meggyőződésem, hogy a mélypont még messze van; egyelőre nem vezényelnek le zsebkendőszavazást és a parlamenti zsandárok még nem akadályozzák az ellenzéket; a gróf Tisza István elleni sikertelen merényletkísérlet óta nem dördült el pisztolylövés az ülésteremben; 1904 decembere óta nem keltek birokra a honatyák, de ami késik, nem múlik. Annak viszont örülök, hogy a frontok egyértelműek: ezt az országot minden hájjal megkent erkölcsi hullák, a zsarnokság gátlástalan szálláscsinálói kormányozzák – mindazok, akik megelégelték e hét esztendő óta kínzó lázas állapotot; mindazok, akik 2010-ben a „kizökkent idő” helyrebillentését és a szocialisták elkergetését remélve szavaztak az Orbán-pártra, de nem tagadták meg a szabadság és az alkotmányosság iránti szeretetüket és szívből gyűlölik a zsarnokságot, tanúsíthatnak-e bármiféle lojalitást e rezsim iránt? Úgy vélem, e kérdésre csak egyetlen rövid, határozott felelet adható: NEM!

Egyetlen férfi ül a magyar Országgyűlésben, ő is nő: Szél Bernadett korunk Charlotte Corday d’Armont-ja, Kéthly Annája és Schlachta Margitja egy személyben; nem mellesleg az egyetlen ellenzéki képviselő, aki érvekkel küzd a mamelukok barbár sötétsége ellen, bár méltán ragadják el az indulatai is:

„A gyomrom fordul ki önöktől!”

– kiáltotta Hollik Istvánnak és a többi erkölcsi hullának, a zsarnokság „kereszténydemokrata” szálláscsinálóinak. Tanulságos lecke volt a tegnapi ülésnap, egyfelől azért, mert bebizonyosodott számomra, hogy milyen veszedelmes viszonyban él „kereszténység” és „demokrácia” akkor, ha balkáni politikusok emelik szájukra e szavakat; másfelől pedig azért, mert Hollik képviselő és a kormánypárt felszólaló honatyái megmutatták, miféle lélek és gerinc szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a zsarnokság lakájává váljék.

Nem irigylem a Pokol kapujának őreit. „Kereszténydemokraták” sokaságát kell majd a legrútabb bugyrokig kísérniök, oda, ahol a hazaárulók és felebarátaik árulói, a csalók, a tolvajok, a hitszegők és a hamis ekütevők sínylődnek.

***

Pedig igazán boldog ország e gyönyörűséges Magyarhon, s aki ezt kétségbe vonja, nem érhet föl a mi bölcs vezetőink nagy céljainak igazságához: förtelmes árulók, népvérszívó karvalytőkések, idegenszívű kozmopoliták és lézengő ritterek! Rút sybarita vázak tömege, akiknek semmi keresnivalójuk e boldog honban! Hiszen sok van, mi csodálatos, de a hatalom titkánál, a pillanat uralásánál nincs semmi csodálatosabb! Kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk? Örüljünk, hogy szemeinket nem vakítja el Dicső Vezérünk, a mi jóságos Varangykirályunk ragyogása; örüljünk, hogy porban csúszva megcsókolhatjuk bíborpalástja szegélyét – az örök világosság fényeskedjék néki! Nemzetünk duzzad az erőtől és a tettvágytól, nékünk nincs szükségünk kórházi ágyakra! Mi tudunk mindent, mit tudni érdemes; gyermekeink elméjét nem mérgezzük mihaszna ábrándokkal! És igenis mi döntjük el, kiknek kínálunk letelepedési kötvényeket! Aki itt akar „élned-halnod-kell”, fizessen; pengesse ki a pártkasszába azt a harminc ezüstpénzt! Mi álljuk a Soros csapásait; vitorláinkat nem szaggathatja a vihar; hajónk elkerüli a szirteket, mert kapitányunk erős karokkal áll a kormányrúdnál! Mi, magyarok, állunk a vártán, ez osztályrészünk – akkor is, ha mások fényes latrinák magasából pottyanatank ránk; akkor is, ha lelkünk elgyötört; akkor is, ha ülepünk kilóg a gatyánkból, s akkor is, ha vécépapírunk kemény! – NEM HAGYJUK, HOGY BRÜSSZEL ELOROZZA SZUVERENITÁSUNKAT! (Kivéve Moszkvát. Neki önként és dalolva átengedjük.)

(Felső kép: a Képviselőház ülésterme, 1904. december 13-án; alsó kép: a romos Halászbástya és a Budavári Koronázó Főtemplom 1945 nyarán)