Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Idegenek a vonaton

2017. március 29. 18:52 - Finta László

– Pardon, nem akartam megrúgni… – szólt egy hang.  

– Ugyan kérem, nem történt semmi! – feleltem.  

A velem szemben ülő utas lázasan kutatni kezdett a táskájában. Inkább egy régi, míves bőrmappára emlékeztetett a táska, amely kottafüzeteket rejtett. Boldogabb időkben bivalybőrből varrták volna, de így is látszott rajta, hogy háború előtti darab és gazdája becsben tartja.

– Ön talán muzsikus? – kérdeztem.

– Nem – felelte a férfi –, zenetanár vagyok. Gondolhattam volna, hiszen torzonborz feje, izgága, összeszedetlen kézmozdulatai értelmiségire és kimondottan boldogtalan emberre vallottak. Szegény kis görcsember, gondoltam magamban.

– Nagyon szép a nyakkendője, régen láttam ilyen darabot! – ekkor már valósággal vártam, mikor ajánlja fel a gyilkosságcserét, hiszen olyan férfi benyomását keltette, akit egy életen át megnyomorított az anyósa és házisárkány felesége.  

– Köszönöm, nagyon kedves – feleltem.

Pillanatnyi csend következett, majd az időjárásról és a vasúti menetrendről fecsegtünk. Újabb csend után témát váltott, s látszott rajta, végre-valahára hazai pályán mozoghat.

– Tudja – szólt a zenetanár –, Kodály országában nem becsülik a muzsikát. Ekkor a zeneiskolák nehéz helyzetét és az ének-zene oktatásának buktatóit ecsetelte panaszos szavakkal. Egyetértettem vele, hiszen elemista és gimnazista éveimben magam is átéltem néhány énekórát. Máig emlékszem, micsoda rettegést keltett bennem a szolmizálás (azóta sem tudom, mi fán terem a dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó), különösen akkor, amikor az énektanárnő kézjelekkel „mutogatta” a hangokat, amelyeket soha nem hallottam, vagy nem úgy, ahogy hallanom kellett volna, ugyanakkor szívesen énekeltem. A gimnáziumban már nem énekeltünk. Dolgozatokat írtunk énekórán. Memoriter le kellett írnunk a népdalok szövegét és elégtelent kaptunk, ha véletlenül otthon felejtettük a daloskönyvet…

Jellemző a hazai oktatásra: nem azért marasztalt el a tanerő, mert nem tanúsítottam a botfülűektől is elvárható minimumot, hanem azért, mert hanyag voltam. Zenei jártasságom a nullával egyenlő, holott vallom, hogy egy civilizált úriembernek illő volna játszani egy-egy hangszeren. Erre a tudásra legfeljebb zeneiskolában vagy magántanár instrukcióit követve tehet szert a nebuló. Zenei barbár vagyok, de azért én is „villogtam” e jobb sorsra érdemes pedagógus előtt.

– Vajon „Kodály országában” ismerik-e Vikár Béla nevét? – kérdeztem. Kikerekedett a tekintete. – S vajon elgondolkodott-e bárki is azon, milyen jelentős év volt az 1906. esztendő, amikor Bartók Béla, Kodály Zoltán és Vikár Béla felkerekedtek és elindultak az ország legeldugottabb zugaiba, a nyomorúságos Kárpátaljától a legsötétebb erdélyi havasokig, hogy fonográfhengerre rögzítsék a magyar népdalkincset? 1906-ban jelent meg Ady Endre Új versek című kötete és ebben az évben „oldódott meg” az az alkotmányos válság, amely végül is előre vetítette a dualista Monarchia és a hazai parlamentarizmus végzetét. Vajon az „összefüggések” igézetében élő közoktatásban elgondolkodnak egy-egy év eseményeinek „összefüggésein”? Vajon képes-e felnyitni a tanulók fülét a közoktatás, hogy meghallják a magyar népdalok sajátos összhangzatát, hogy biztos ítélettel és jó ízléssel utasítsák el mind a „népiesch”, mind a „mulatós” tömegfogyasztásra szánt silányságát?

Egyetértően bólogatott és közben izgatottan mesélt a tanítás mindennapjairól. Szinte úgy éreztem magamat, mintha a gazdagréti általános iskola tanári szobájába csöppentem volna a Szomszédok forgatása idején. Ekkor magamra öltöttem „Béla bácsi” szerepét:

– Vajon Neumann János országában miért küzdenek oly’ sokan a matematikával? – folytattam egy újabb kérdéssel. – Máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam a matematikai problémákkal. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba. És vajon Szent-Györgyi Albert országában miért jelentkeznek olyan kevesen kémiatanári szakra és miért dőlnek be tömegek az áltudományos tanoknak és a sarlatánoknak?

A magyar történelmi hősök országában miért hiszik tömegek, hogy Zrínyi Miklós életét a Habsburgok által felbérelt vadkan oltotta ki? Vajon mikor érjük meg, hogy a történelemoktatás ne a nemzeti sérelmek, legendák és mitológiák kultikus tiszteletét plántálja a tanulókba, hanem kívánatos önismeretet, a lehetőségek helyes felismerését, hogy ily módon szabad és felelősen cselekvő polgárokká váljanak? Csodálkozhat-e bárki is, hogy Széchenyi István gróf és Deák Ferenc országában nincsenek státusférfiak és a demagógok zsarnoksága elfojt minden szabadságtörekvést?

Janus Pannonius országában miért nem kötelező a gimnáziumokban a latin nyelv? Milyen világ az, amelyben erény nem ismerni a klasszikusokat, azt az örökséget, amely a mi civilizációnk sajátja? A latin nyelv fegyelmezi a gondolkodást, szilárd alapot nyújt a többi nyugati nyelv elsajátításához (elég arra gondolni, hogy az angol szókincs tetemes része is latin eredetű, hála Hódító Vilmos normannjainak), és nem utolsó sorban az auktorok olvasása csiszolja a jellemet: képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz, erényes és bűnös, nemes és alantas, szép és rút között. Már pedig e képesség ma úgy hiányzik a világból, mint éhezőnek egy falat kenyér. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy Bonapartét nem Waterloo mezején győzték le, hanem Eton, Woolwich és Sandhurst falai között.  

– Ha ezeken a kérdéseken kíméletlen őszinteséggel elgondolkodunk – folytattam –, rádöbbenhetünk, hogy Ottlik Géza országában ma is rettenetesek az iskolák. A magyar élet: kaszárnya. „Állj be a sorba, fiam és ne feltűnősködj! Felejtsd el az egyéniségedet; mondd fel nekik a leckét, de a felét se hidd el, amit tanítanak!” – vajon hányan hallottuk és halljuk ezt máig a nagyszüleinktől és a szüleinktől? A legtragikusabb pedig az, hogy ma az én nemzedékem ugyanerre kéri tanköteles korú gyermekeit… Végül, arra kérem, mondja meg nekem: Szűz Mária országában miért kiáltanak a tömegek habzó szájjal Barabást Krisztus helyett?

Úgy hiszem, ez katartikus pillanat volt. Némán ültünk tíz percen át, majd utastársam leszállt a vonatról. Előtte kezet ráztunk:

– Jó volt Önnel együtt utazni – mondta.

– Köszönöm – feleltem. – Kérem, nézze el nekem, hogy valósággal ömlött belőlem a szó. Illő lett volna, hogy Ön is legalább olyan hosszan nyilatkozzon, mint én tettem.

– Semmi baj. Én Krisztust kiáltanék – szólt a zenetanár cinkos mosollyal.

– Reméljük, nem hiába. Viszontlátásra!  

– Viszontlátásra!

farley-granger-robert-walker-strangers-on-a-train.jpg

(Fénykép: Alfred Hitchcock: Strangers on a Train, 1951)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr7812385997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Counter · http://goo.gl/EXkKH9 2017.03.29. 19:26:50

„Állj be a sorba, fiam és ne feltűnősködj! Felejtsd el az egyéniségedet; mondd fel nekik a leckét, de a felét se hidd el, amit tanítanak!”

Ez még a Megáll az idő egyik emlékezetes jelenetében is elhangzik, majdnem épp ezekkel a szavakkal. Annyi a többlet, hogy ott a "felelj, ha kérdeznek!" is elhangzik.

Számos tekintetben zsákutcában járunk, úgy érzem, de se a fal nem akar jönni, se a kormányon nem lehet tekerni egyet. Ez így egyre nehezebben viselhető.
süti beállítások módosítása