A „népakarat” és a „többség” igencsak viszketeg fogalmak. Könnyűszerrel visszaélnek velük a politikai viták hangadói. Most, amikor Budapesten aláírásokat gyűjtenek egy helyi népszavazás kiírása érdekében, elgondolkodtam néhány történelmi példán.

Vajon akarta-e az angol nép többsége I. Károly lenyakazását és Cromwell lordprotektorátusát? Nyilvánvalóan nem. Vajon támogatta-e a francia nép többsége a monarchia megdöntését és XVI. Lajos kivégzését? Egészen biztos, hogy nem. Óhajtotta-e a magyar nép többsége 1849-ben a törvényes uralkodóház trónfosztását? Nem óhajtotta. Akarta-e a német nép többsége 1933-ban Hitlert? Számszerűen bizonyítható, hogy nem akarta.

Ám vajon mindezekből következik-e, hogy elkerülhető lett volna az angol polgárháború, a jakobinus zsarnokság és a napóleoni háborúk; hogy győzött volna a magyar szabadságharc vagy nem tört volna ki a második világháború? Nem inkább arról van szó, hogy a történelem „menetét” nem a „nép” és nem a „többség”, hanem gyarló emberek pillanatnyi döntései vagy ilyen-olyan csoportok kialakulatlan érzelmei vezérelik? Vajon a „vox populi vox dei” nem azt jelenti, hogy egyetlen ember vagy különböző kisebbségek gyakorolnak zsarnokságot a nép nevében?

Nem irigylem a jövő történészeit. A töredékes történelmi források alapján könnyebb megállapítani, mit akart egy király, mint rájönni, mit akart a „nép”.

(Én egyébként nem támogatom a 2024. évi budapesti nyári olimpiai játékok megrendezését. Ám nem vagyok sem egyeduralkodó, sem nép.)