Nem vagyok sem született, sem hivatásos forradalmár, sőt, irtózom minden rebelliótól, de egy réges-régi, „rendszerellenes” megnyilvánulásomat szívesen felidézem ezen a napon. 1987. november 7-ét írtunk, az újbeszélül NOSZF-nak becézett bolsevik puccs hetvenedik évfordulóját „ünnepeltük” az óvodában. Alighanem, nem akadt olyan óvodai csoport széles e hazában és a „béketáborban” sem, ahol ne pirosra festett papírzászlókkal készültek volna a nagy eseményre. Mi is így tettünk. Miután elkészültek a zászlócskák, kivonultunk a szomszédos temetőbe, hogy az Ismeretlen Szovjet Katona sírjára tűzzük a kis műalkotásokat. Kissé összecsúsztak az „ünnepek”, november 7-én április 4-re is emlékeztünk, ám ez mellékes, a szovjet katona, az bizony szovjet katona, akár a Téli Palotánál esett el, amikor még a Szovjetunió sem létezett, akár Vértesszőlősön, 1945 tavaszán. Namármost, amikor leszúrtuk a hurkapálca rúdon függő zászlócskáinkat, megjegyeztem, hogy a cirill feliratú bádogobeliszk alatt német és magyar katonák is nyugszanak. Életemben először vétettem a kettős nevelés kötelmei ellen. Tudják:
„Fiam, amit otthon hallasz, arról az óvodában egy szót sem!”
Hát, én bizony szóltam egy szót. Mi több, büszke voltam apám tájékozottságára, s arra, hogy a nyílt titokba engem is beavatott. A dolognak nem lett következménye, legfeljebb amolyan ejnye-bejnye, és hogy
„Mit szólnának a szüleid, ha ezt látnák?”
– mire én a kisgyerekek megfellebbezhetetlen igazságérzetével feleltem, hogy
„Büszkék lennének rám!”
Megvádoltak tehát, hogy nem viselkedtem „szépen”. (Akkor még fel sem merült bennem, hogy az illendőnek gondolt, elvárt viselkedésre nem az erkölcsi „jó” és „rossz”, hanem az esztétikai „szép” és „csúnya” kategóriáit alkalmazzuk, de ez mellékes; amúgy, ha valakinek van arra ötlete, hogy miért alakult így, kérem, írja meg!) Mint mondottam, semmiféle következménye nem lett a dolognak, hiszen nem olyan idők jártak már akkoriban, hogy jött volna a fekete autó. Az óvodákat is átjárta a peresztrojka és a glásznoszty szelleme, bármennyire is szerették volna egyesek visszagyömöszölni őket a palackba.
Egyetlen következménye talán mégis lett „ellenforradalmi” tettemnek. Lerajzoltam Lenint. Méghozzá a tatabányai Lenin-szobrot, amely a nap minden pillanatában óvó tekintettel vigyázta szomszédos pártház bürokratáinak lázas semmittevését. A szobor egy hatalmas tapstéren állt, mellette absztrakt kőgolyók. Lenin amorf alakjából csak dandys pofaszakálla, tatáros tekintete és egy jókora kucsma látszott. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a proletariátus vezére, „aki feláldozta hős életét”, a kilencszázas évek hajnalán Svájc kényelmét élvezte és egy hotel recepcióján ezt írta névjegyére:
„M[onsieur] Vladimir Oulianoff, gentilhomme russe”
– vagyis Vlagyimir Uljanov úr, orosz nemesember. (Úgy látszik, Svájcban nem éleződött az osztályharc.) Akkoriban még azt sem tudtam, hogy „nagy október” napjaiban ez az alak női ruhában várakozott a Szmolnijban, mert attól tartott, elbukik a puccs; a Téli Palotát pedig nem rohamozták meg a petrográdi szovjet munkás- és katonahősei, illetve, megrohamozták, de a pincét, ahol jókora mennyiségű Hennessy konyakot és Dom Pérignon pezsgőt találtak…
Szóval, megihletett engem ez a Lenin; olyannyira, hogy pásztorbotot adtam a jobb kezébe. Mintha csak jó pásztor volna, nem pedig bolsevik bronzbálvány. Nekünk egyébként még azt mesélték a mesebeli „Lenin bácsiról” – hiszen így hívták őt az óvodában –, hogy nagyon szerette a gyerekeket és a gyerekek is rajongtak érte; hogy mindig megpaskolta a kisiskolások fejét (holott akár közéjük is lövethetett volna); hogy a kommunista szombatokon ő maga is beállt dolgozni a petrográdi proletárok közé; hogy imádták életében és mélységesen tisztelik halálában is. Némelyikünk már a múmiáról is hallott, én magam is, de elképzelni sem tudtam, milyen lehet, ezért nem rajzoltam le.
Amiképp megihletett az Auróra cirkáló is. A legendárium szerint ez a hajó adta meg a jelet a rohamra… Holott ekkor már egy kivénhedt csatahajó volt, amely a szentpétervári kikötőben várt arra, hogy szárazdokkba kerülvén, darabjaira szedjék szét… Gyerekkoromban egyébként imádtam Szentiványi Jenő Az óceán világa című könyvét, a szerző sok-sok brit hadihajóról írt – nagyjából ekkor fogant meg bennem a Királyi Haditengerészet iránti olthatatlan csodálatom.
Íme hát, az én november hetedikém emlékei.
(Képek: a szerző gyermekkori rajzai, 1987)