Kísértet járja be az Országház üléstermét. Keserű Jánosné szelleme.
Egy évvel ezelőtt már írtam egy cikket a „törvénygyár” működési zavarairól. Újabb írásomat egy egészen friss élmény ihlette. Úgy hozta a balszerencsém, hogy hétfő délután láthattam néhány pillanatot a parlamenti közvetítésből, az azonnali kérdések és válaszok órájából. Éppen Hoffmann Rózsa honanyánk emelkedett szólásra, és arról faggatta a kormány képviseletében válaszadásra kijelölt Rétvári Bence államtitkárt, hogy az ellenzék vajon miért tagadja a közoktatás – bocsánat, a „köznevelés” – területén elért „nagyszerű eredményeket”? Hiszen oly’ sok mindent elértünk az elmúlt években! Még nyílászárókat is cseréltek egy-egy iskolában! Hogy-hogy nem látják a szocialisták – „akik bezárták az iskolákat” – ezt a nagyszerű fejlődést? Nem is gondoltam volna, hogy Rétvári államtitkár olyan járatos lenne az ellenzék belső köreiben, hogy tudja a választ egy olyan kérdésre, amelyet nyilvánvalóan egy ellenzéki képviselőtársával kellett volna megvitatnia az igen tisztelt képviselő asszonynak, mondjuk a költségvetési vitában vagy egy olyan parlamenti vitanapon, amelyen a magyar oktatás helyzete és állapota a vita tárgya. Szóval, a mindentudó államtitkár megnyugtatta az aggódó képviselőnőt, hogy a kormány „ahogy eddig, úgy ezután is” mindent megtesz az iskolákért és a pedagógusok béremeléséért, és különben is, ha az ellenzék kormányozna, mindez nem lenne, mert „elvennék”.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek… Vérlázító ez a rátarti ostobaság, mert az azonnali kérdés rendeltetése szerint ellenzéki „műfaj”. A parlamenti oppozíció képviselője tetemre hívja a kormány valamely tagját; a pengeváltásban megmutatkozik, ki a született parlamenti debatter. Valaha – amikor még úriemberek választottak úriembereket –, nagy becsben tartottak egy-egy szónokot (ilyenkor jegyezte fel a gyorsíró, hogy „lelkes helyeslés jobb- és baloldalon, a szónokot számosan üdvözlik”). Ha szabad így mondanom, az egyéniségek szavainak és gondolatainak volt súlya, a debattereknek volt tekintélyük; amikor beléptek az ülésterembe, mindenki izgatott lett; amikor felszólaltak, mindenki feszülten hallgatott, elült a zsivaj. Akkoriban a parlament leginkább egy angol klubra emlékeztetett, ahol egymást kölcsönösen tisztelő úriemberek civilizáltan vitatkoztak, kivéve akkor, amikor 1912. június 7-én Kovács Gyula ellenzéki képviselő rálőtt Gróf Tisza István házelnökre. Ehhez képest ma olyan a magyar parlament, hogy akár be is zárhatnánk. A viták gyermetegek, a képviselők egy épkézláb felszólalást sem képesek előadni anélkül, hogy ne mélyednének a kezük ügyében lévő papírba, és még saját helyesírási hibáikat is aggályosan felolvassák. Mint egy abszurd komédiában: mindenki elbeszél a másik mellett, a miniszterelnök úr őkegyelmessége pedig nem méltóztatik meghallani a kormányzati korrupciót firtató kellemetlen kérdést. Biztosan elfáradtak a fülei, vagy hatalmába kerítette hallócsontocskáit a korai szklerózis, én bizony a helyében felkeresném a jó öreg Virágh doktort!
Hoffmann képviselőnő felszólalásáról eszembe jutott, hogy jó húsz évvel ezelőtt néhai nagyapám műhelyében raktunk rendet. Volt ott minden, így összekötött régi újságok is. Sok-sok bála Magyar Nemzet és Népszabadság. Utóbbiból fellapoztam egy 1971-es számot. Az Országgyűlés tavaszi ülésszakáról tudósított. Címlapon a mutatóujját magasba emelő, kedélyesen mosolygó Kádár János elvtárs. Mellette Aczél György, Biszku Béla, Losonczi Pál és a többi negyven rabló; és sok-sok más elvtárs is, akadt köztük friss, nyers meg egészen apró. Akkoriban – mint az közismert – az Országgyűlés semmiféle hatalommal nem bírt, bár névleg e testület volt a szocialista alkotmánytanban is bajosan értelmezhető „legfelsőbb államhatalmi-népképviseleti szerv”. Egy napra összeültek a képviselők – állami vállalatok vezetői, téeszelnökök, területi és központi pártszervek ilyen-olyan rangú vezetői, néhány díszparaszt és munkás, egy-két író és költő valamint Major Tamás színművész – és engedelmesen rábólintottak a Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendeleteire, egy-két törvényt is elfogadtak (volt olyan év, hogy csak a költségvetést és a zárszámadást), majd hazamentek. Ám elő-előfordult, hogy gondosan kiválasztott képviselők felolvastak egy-egy interpellációt. Egy ilyen esetről szóló tudósítást olvastam el abban a lapszámban. Egy képviselőnő – a nevére nem emlékszem, ezért hívjuk az egyszerűség kedvéért Schmuzewitz Bélánénak – arról kérdezte a könnyűipari minisztert, Keserű Jánosnét (nomen est omen!), hogy népgazdaságunk felkészült-e a télre (figyelem! tavasszal ekkora előrelátásról tanúbizonyságot tenni nem akármilyen gondosságra vall!), cipőgyárainkban készül-e elegendő téli gyermeklábbeli kaucsukból? Keserű elvtársnő megnyugtatta a polgári foglalkozására nézve cipőgyári varrónőként dolgozó képviselőnőt, hogy lesz elegendő cipő.
Itt tartunk ma. Ez a hanyatló és válságos honi parlamentarizmus – nem 1971-ben, hanem 2016-ban.
Fénykép: Budapest, 1975. július 4. Alakuló ülését tartja az új Országgyűlés. A kép előterében Keserű Jánosné könnyűipari miniszter, Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter és Karakas László munkaügyi miniszter látható. Fotó: © Tormai Andor, MTI