Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Kettőszázhuszonöt

2016. szeptember 22. 18:52 - Lord Meldrum

„Igazi talpkövet ritka rak”

„Én azt szeretem hinni: minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében – habár sejtetlen is – magán, felebarátin s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás legszebb tulajdona az emberi léleknek; s amint halhatatlan része jobban s jobban fejledez, annál inkább nő s erősödik az benne. S e szünetlen vágyás következésében leend lassan-lassan a vad eszkimó emberré, az által emelkednek egész nemzetek előbb-utóbb legtökéletesb, virágzóbb, boldogabb létre, s annak mindennapi előmenetelét gátolni akarni éppen oly hasztalan munka, mint annak úgylétét tagadni öncsalás.

Előbbre s magasabbra törekedik az ember, ez kétséget nem szenved, s mi azt minden tárgyban láthatjuk. Csak újabb időkben is mennyire javult hazánk némely részeiben, teszem, a földművelés, mezei gazdaság? Lakásink hogy csinosodtak, városink mely szerfelett szebbültek sat.? És ha nem történt is nevezetes s még sok lábra nem állíttatott, ami említést érdemlene, nem halljuk-e legalább szinte mindenki szájában a panaszt? Egynek az utak rosszak, másnak kereskedés, vízi csatornák, vasutak kellenének; ennek a szegények s koldusok nagy száma terhes; annak a nyelv nem eléggé halad, az olvasók mennyisége csekély; megint mások az éjjeli világosítás híját kárhoztatják városinkban, nemkülönben a trottoirok s fedélcsatornák nem létét; ismét mások a tömlöcöket s foglyok tartását gondolják hibásoknak s több efféle.

Hogy minden időben volt, van s lesz is panasz, természetes; de igen különbözik a javítni kivánástúl. Amaz magával, embertársival, kormánnyal, egyszóval mindennel való elégedetlenségbűl foly, s többnyire alacsony haszonkeresés vagy romlott sárepe nyavalája. Emez pedig embertársihoz, hazájához s a tökéleteshez vonzó szeretetből ered, és szebb lelkek sajátja.

Ezen szebb s jobb ösztön nálunk szembetűnően nevekedik, s nagy szám készen áll – fáradsága s java egy részének áldozatával – egyet s mást hazája vagy legalább vidéke virágzatára s gyarapodására előmozdítni s felállítni. Soknak, igen soknak célja csak egy: nemes és dicső, s nem egyéb, mint a közjó előmozdítása; de annál különbözőbbek s többfélék azon módok, melyeket mindenki a közcél elérése végett legfoganatosbaknak tart s melyekhez ragaszkodik. Mindegyik építni akar s mind ugyanazon egy épületen, de a talpkövet szinte mindegyik másképp s máshová akarja rakni, s mindegyik különb móddal fog az építéshez. Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.

»Bárcsak szabad volna a horvátországi Ludovica-út« – így szól egyik. – »Volna biz inkább függőhíd Pest és Buda között« – felel a másik. – »Mindenekelőtt sétálóhelyeket készítsünk, s a pesti Duna partjaira fákat ültessünk, mert azok növéséhez idő kell, és…« – »Ez már mély okoskodás! Állítsunk magyar theatrumot inkább, az terjeszti a nemzetiséget s nem a fák!« – így bölcselkednek mások. – »Csak külföldön ne laknának mágnásink, költenék pénzeket jószágikon, s járnának csak vármegyegyűlésinkre.« – »Hiszen az nem árt, csak az a külföldi ruha, kapca és cipő, meg az a, hogy is mondják csak, collier grec ne csúfítná magyar testeiket s képeiket« – így szitálják az igazságot megint mások. – »Papirospénz öl bennünket, bár körmöci aranyunk volna, s bányáink temérdek kincse hazánkban maradna.« – »Nem ez, barátom – felel erre más –, csak a só, a só ne volna oly drága.« – És számtalan több effélék! Csakhogy ki-ki saját gondolatját hiszi legmélyebb sarkalatkőnek s leg- és legelső lépésnek, melynél hazánk lehető előmenetelét kezdeni kellene.

Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják. – Az appalto, a harmincad okozza képzeletekben nyomorúságunkat. Csak az ne volna, díszlenék akkor minden. Számosan szomszédink – kikkel közös urunk van – kárán akarják alapítni a magyar szerencsét; és szünet nélkül a vám és csak a vám körül fárítgatják eszeket. Mint a félszemű, ki mindég azon szomorkodik, hogy vak szemével nem lát, s nem örvend inkább a természet csudáin, melyek megmaradt szeme kristályában festekeznek. Vagy mint ama gazdák, kik szánakozó mosolygással hallják Young, Koppe, Thaer neveit; új szisztémákrúl; váltógazdaságokrúl, szederfákrúl sat. pedig hallani sem akarnak, de magokat sokkal eszesebb s úgynevezett praktikusabb gazdáknak tartják, ha mindezen esztelenségekkel nem bajlódnak – s minden jobb industria helyett jobbágyiktúl, amit bérben bírnak, elszedik, azokat legjobb földeiktűl megfosztván újonnan regulázzák, s őket lassan-lassan erejekbűl kiveszik, és aztán szinte hazafitlanságnak állítják, ha valaki a magyar adózó nép sorsát e részben irigylésre méltónak nem véli; az egész alkotmánynak felfordulását jövendelik pedig, ha a kormány az ő ugyancsak genialis gazdálkodási módjokat gátolja s a köznépnek pártját fogja. Így gazdálkodik szomszédunk, a török is, s akárki mit mond, tagadni nem lehet, hogy ennél könnyebb, egyszerűbb s olcsóbb földművelési mód a világon nincs! Szóval: sokan csak mindég más kárán akarnak gyarapodni, vagy ott, ahol lehetetlen, s nem oly módokhoz nyúlni, melyek által mind a két rész nyertes lehetne.

Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden szkíta fénynek. S tán úgy van – ámbár én nem hiszem –, de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s avval béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.

Igen sokan pedig a jó régi időt siratják, a jelenrűl egészen elfelejtkeznek, s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Márpedig, hacsak a régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kívánatosabbá eldődink idejét saját éltünk napjainál. Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fennhangon szól a história; s az öncsalás esztelenség. Sok ember a régiségnek oly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta, s nehány eldűlt vékony oszlopot, mivel sok századi, inkább csudál, mint p. o. a londoni Waterloo kőhidat vagy a simploni utat, mert ezek csak nehány esztendeiek. De ezen gyengeség is a tökéleteshez való vonzódásbúl ered. Nehány országban a régi kor idejében annyi ment végbe, ami nagyság címerét viseli, annyi az emberiség díszére méltó, hogy semmi se természetesb, mintha annyi csuda tünemény a felhőkbe könnyen emelkedhetőnek ítélőerejét úgy elragadja, hogy ő még a régi rozsdát is az új fénynél nagyobbra becsülje. A mi hazánkban ily nagyság, melyet siratni lehetne, még nem volt. S hála az egeknek, hogy nem volt! Mert így még lehet! S örvendjünk, hogy régebben nem éltünk, s még előttünk napjaink!

Hány embernyom forgott le, mióta nemzetünk Európába költözött? S növésünk és kifejlődésünk ellen mennyi akadály? S hány esztendeje csak, hogy a török Budán dúlt? S mely kevés, hogy Gallia árja hazánkon? S így ha bajunk nem is oly felette nagy, s ily zavarban s ily rövid idő alatt előmenetelink körülményinkhez képest gigásziak is, ne gondoljuk azért, hogy Visegrád poraiban s régi Buda falai közt el van már temetve nemzeti díszünk, mert a nagyságnak ezen előjelei csak egy szebb hajnal virradtára bátoríthatnak; hanem legyünk bizonyosak, hogy igazi felemelkedésünk ideje még hátra van.

Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár. Ő lélekderülten él, szomorú unalom nem öli óráit, s a közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő, úgy mint az igazi hős maga megáll, ha a többi futásnak eredett is. S mennyi számos jót tehetni hazánkban, csak hogy bona fide közhaszon legyen a cél s ne fényűzés, hírkapkodás, dicséret szomja!

A sokasággal, tudva van, úgy boldogul az ember, ha mindenét dicséri s csudálja; ki igazat mond, hibáit felfedezi s dorgálja, az sohasem kedveltje, mert hiúságát sérti s önfelsőbbségét érezteti. Elcsábítni könnyű, s ahhoz csak hízelkedés kell, mely alig lehet oly durva s a valóval oly ellenkező, hogy mégis sokan szívesen ne nyelnék el s meg ne emésztenék. Ezen álpénz becse nagy a világon, és még akkor is kelendő, mikor nem justae ligae monetának tudatik azon francia anekdota szerint, mely így kezdődik: Tudom, hogy megcsal, de szórakoztat. Hány falusi lakos emelne minket egekbe, ha szállásokra azon elhatározott feltétellel mennénk, hogy általjában mindent, ami övék vagy ami magyar, dicsérni, s mindent, ami másé vagy külföldi, kivétel nélkül gyalázni akarnánk. S ellenben hány tartana minket elkorcsosodott magyaroknak, ha tán egyet s mást a gazdaság újabb folytatása módjárúl, a legelő felosztásárúl, nemesebb szőlőtőke ültetésérül, boraink jobb készítésérűl, más nemzetek elsőségérül s ilyesekről szólanánk? Hány kárhoztatna, ha többek közt csak afféle puhaságunkrúl, hogy még lóra se merünk ülni, vagy annyi tárgyakban szívreható tudatlanságunkrúl és mégis oly igen fennjáró büszkeségünkről tennénk említést?

De célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, másnap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság szent kötelessége hízelkedéssel soha nem él; a meg nem romlott magyar pedig az egyenes bátor szót becsülni tudja, s nem az elfajult s elromlott hazafiakat veszi például, hanem azokat, kik nem kevésbé hű jobbágyai királyoknak, mint honjok valódi polgárjai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiúi tett urunk megbántása; sem azokat, kik azt kiáltják, hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, ki minden intézetet, minden rendelést kivétel nélkül rágalmaz – mint sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, s csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.

Azokat se majmolja, kiket semmi szebb vonzódás nem köt anyaföldjökhez, mint egyedül jövedelmeik pontos elvárása, s kik ahelyett, hogy hazafiaik elősegítése végett kezet nyújtanának, azokat inkább gúnyolják, és sokszor bárdolatlanságokért kacagják, holott még az oktalan állat se ocsmányítja maga fajtáját, s még az undok szarka se mocskítja be tulajdon fészkét. De ugyancsak azokat sem odahaza az elválhatatlan pipával, kik minden előmenetelnek eleven gátjai, here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírján. A dolgos méh nem marad örökkén kasában, ide s tova bolyong, s becses mézzel tér elvégre vissza.

A valódi magyar vaktán senkit se követ, hanem a lehető legmagasb lépcsőig mind testi, mind lelki tehetségit s tulajdonit sajátsága szerint fejti ki; foglalatosságit s életét személységéhez s körülállásihoz alkalmaztatja, maga köriben marad, és bármi csekély lenne is tisztje, annak tökéletes teljesítése s önbecse által ad díszt és fényt. Ki nem tudja, hogy sokféle ember kell a társaságban, sokféle hivatal, ú. m. egy erőművben sok szerszám, sok karika sat.; de se az, se ez nem foroghat jól, ha mindegyik része nem tökéletes; vagy ha a rugó a láncnak, ez pedig a tengelynek akarja játszani rolláját, vagy ha minden részek közt nem uralkodik legszorosb összeköttetés, legtökéletesebb egybehangzás. Tegye csak mindegyik maga kötelességét s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül. Ne avassa magát politikába, kormányba helyén kívül – mit is tud ehhez, midőn oly kevés bizonyos datumi vannak. Mi, birtokosak a gazdaságot, kereskedést mozdítsuk elő; fejtsük ki a tárgyat jobban s jobban; oktassuk, világosítsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, concentrice vigyük a dolgot s ne excentrice, mert eldarabolva hazánk tágos mezein hány szép feltétel s jóakarat némul el s némult el már, mely egyesüléssel s egyetértéssel vajmi szépet és nagyot alkotna s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk, s csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány érettünk szántson, vessen s csűreinkbe takarítson is. Csak eszünkbe se jusson, hogy gátot fogunk találni előmenetelünkben, mert uralkodónk se kíván egyebet közboldogságunknál, s ha némelyek közülünk nem részesek abban, urunk tehet-e arrúl? – vagy mi magunk?

Már mindezek után – érzem, rajtam a sor, hogy vélekedésimet: ugyan mit kellene egyben s másban előmenetelünk végett eszközölni? – előadjam, mert hibát találni vajmi könnyű, s ahhoz mindegyik tud, de jobbat előállítni – bizony nehéz, s abban szerencsés leszek-e? – nagy kérdés.”

(Gróf Széchenyi István: Hitel)

***

Tegnap ünnepeltük (volna) Gróf Széchenyi István születésének kettőszázhuszonötödik évfordulóját. Megdöbbentő, mennyire elsikkadt ez az emléknap, s mennyire kiveszett a „nemes gróf” a közemlékezetből. Nem arra gondolok, hogy valamelyik portréja ne lenne jelen a közoktatás tankönyveiben vagy ne hivatkoznának a nevére a politikai percemberkék, az örök tökmagjankók és más törpe Herkulesek úgy, ahogyan a közönséges gazemberek istenkáromlásra nyitják szájaikat.

Miközben ma délután fellapoztam a Hitelt, azon tűnődtem, hogy a reformnemzedék jeleseinek írásai mennyire nem forognak közkézen. Olvassa valaki Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Báró Eötvös József munkáit? Hallott itt valaki Báró Kemény Zsigmondról? Hát Gróf Dessewffy Aurél neve vajon ismerősen cseng? Aligha. Széchenyi egy-egy munkája megvásárolható a jobb antikváriumokban, talán Deák, Eötvös, Kemény és Kossuth művei is, ám Dessewffy szinte elérhetetlen – és az a nagyszerű időszak, amelyet reformkornak hív az utókor, nem csak e „nagy nevekből” áll! Megdöbbentő, hogy e korszak (és a korábbi korszakok) politikai irodalma mennyire ismeretlen, eszméi mennyire feledésbe merültek.

Csak egy felemás Széchenyi-nagyjátékfilm maradt, néhány ikonikus portré, az egyre értéktelenebb ötezer forintos bankjegy és egy-két aprócska magyar, akik a legnagyobb magyar tetteiről és eszméiről locsognak egy szürke televízióstúdióban.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr9311736449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.09.23. 21:57:41

A napokban olvastam, hogy a Hitel nyelvezetét egy új kiadványban kissé korszerűsítik, hogy fogyaszthatóbbá váljék a mai kor olvasói számára. Támogatom az efféle kezdeményezést, különösen, hogy politikai vagy gazdasági esszék tekintetében a szerzőjük is biztosan előnyben részesítené a célszerűséget. Több régi irománnyal kellene megtenni.

Lord Meldrum · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.09.25. 17:58:14

@Ódor Richárd: Kedves Richárd, vannak bizonyos kétségeim! Szerintem minden tanult embertől elvárható annyi, hogy magyar nyelvű szövegeket magyarul olvasson – hiszen ez nem lehetetlen vállalkozás. Ne szállítsuk le az intellektuális elvárások szintjét!

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.09.28. 10:42:23

@Lord Meldrum: Szerintem bonyolultabb ez ennél. Az irodalmi nyelv nagyjából a Nyugat óta egészen statikus, legföljebb a szleng jött még be, de azelőtt a tájnyelv sokkal nagyobb eltéréseket eredményezett, nem is létezett sztenderd. Adott esetben Széchenyi mai szemmel nehézkesnek ható (nem elsőnyelvi) megfogalmazásai saját korában sem feltétlenül érződtek könnyednek minden olvasó számára, habár természetesen mégis közelebb álltak hozzá.

Azon kívül ezek elsősorban mégis gazdasági és csak másodsorban filozófiai esszék. Különböző beállítottságú emberek léteznek, és a kevéssé humán irányból érkezőknek minden motivációja elszállhat a kortársaknál is szokatlanabb szöveg láttán. Ez puszta marketing és nyelvészkedés, a nyelv változása pedig természetes és nem a kulturális minimum hiánya, ha több évszázados szövegeket más hévvel olvasunk. A helyesírási szabályzat, a tömegmédiumok és elsősorban a televízió hatása, hogy manapság már nincs ilyen mértékű változás, és hogy van egy általános sztenderd nyelvváltozat. Úgyhogy ha nem létezik korszerűsített változat, a potenciálos olvasók nagyobb részét biztosan elveszítjük - sőt, Széchenyi maga veszíti el.

Különben nem kell drasztikus változtatásokra gondolni, kb. aposztrófok kiirtásáról és a valószínűleg nem pesti lektorálás felülvizsgálatáról van szó.