Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

Október másodikára: bojkott!

2016. szeptember 04. 15:19 - Lord Meldrum

Nem csak saját erkölcsi tartásunk a tét, hanem az ország becsülete

Huszonnyolc nap múlva Magyarország választott vezetői szavazóurnákhoz szólítják a választópolgárokat. A hatalmasok a kormányzat csúcsain hegedűt cincogtatnak, remélve, hogy alant a honpolgárok engedelmesen táncra perdülnek.

Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben az őrületben. Október másodikán otthon maradok, és erre biztatok mindenkit.

Részvételemmel nem legitimálok egy olyan rezsimet, amelyben a honpolgárok csak a kormány kezdeményezésére mondhatják el „véleményüket”; minden más esetben pedig öntudatos, harci-nyugdíjas nénikék lehetetlenítik el a közvetlen demokrácia intézményét, oldalukon művi tar fejű férfiakkal, akiknek arcáról sugárzik az értelem és az alkotmányos intézmények tisztelete iránti elkötelezettség. Nem adom a nevemet olyan rezsimhez, amelynek nélkülözhetetlen alkotórésze a megjuhászított „demokratikus ellenzék”; ama „bátor” politikusok, akik egyszerre segítenék a kormányt a „kvóták elleni harcában”, miközben népszavazási bojkottra szólítanak fel; akik többre becsülik a biztos parlamenti mandátumok nyújtotta akolmeleget, mint annak a politikai közösségnek az alapértékeit, amelyeket választóik megbízásából képviselniük kellene. Méla undorral tölt el, hogy a „hivatalos” politikában az álláspontok, a nézetek és az érdekek annyira azonosak, hogy ez a zavarba ejtő egyneműség minden eredetiségtől, minden realitástól és minden hiteles szenvedélytől megfosztja az egyébként nem létező parlament „vitáit”. Csak az számít, hogy „ellenzékiek” és miniszteriális férfiak együtt lopnak libát, jut is-marad is alapon – ez nem az államférfiak, hanem a tőzsdei spekulánsok erkölcse. Teljesen mindegy, érvényes és eredményes lesz-e a népszavazás, mert a miniszterelnök addig csűri-csavarja az eredményt, amíg a saját diadalként nem mutathatja föl, és sajnos semmi kétségem a felől, amelyik álláspont kerül többségbe.

Nem szavazhatok igennel. Egyfelől azért, mert erőteljes kételyekkel szemlélem a körzővel-vonalzóval tervezett Európai Unió, a megtestesült bürokratikus szertelenség működését, és nem kívánok másodosztályú „föderalista” vigécek – olyanok, mint Jean-Claude Juncker – és harmadosztályú tökmagjankók – e körben Martin Schultz és Deutsch Tamás neve érdemel említést – „alattvalójává” válni. Másfelől pedig azért, mert még az előbbinél is erőteljesebb kételyekkel szemlélem a népvándorlással szembeni tehetetlenséget; ahogyan a civilizációnk lassan-csendesen meghal, mert egyre kevesebben hisznek benne és egyre többen pocskondiázzák múltját és örökbecsű értékeit. Ne higgyék, hogy ez a kétely holmi „rasszizmus” vagy vallási indíttatású szűkkeblűség eredménye. A szülőföld ősi tapasztalatának megszűnéséből származik, annak a varázslatnak a megszűnéséből, amely a hazát a szabadság és a vigasz földjévé tette. E varázslat eltűnéséért egyaránt felelősek a nacionalisták, akik törzsi indulatok felszításával nemzeteket uszítanak egymásnak és kéjes örömmel, hideg, számító elmével mérlegelik a jövendő háborúból húzható hasznot; és az internacionalisták, akik távoli városok üveg-acél épületeiben, bőrfotelek kényelmét élvezve írnák elő, kik érdemesek egy ország vendégszeretetére. Végül, felelősek azok a képzeletszegény filantrópok és „haladó szellemiségű” értelmiségi bürokraták is, akik minduntalan az egyenlőség és az „emberi jogok” ábrándjaiban ringatják magukat, s képtelenné váltak a reánk leselkedő veszély felismerésére, mintha nem tudnák, hogy a civilizáció vékony máza alatt miféle irracionális érzelmek és hitek kavarognak.

Nem szavazhatok nemmel, máskülönben magam is beállnék az ordító farkasok közé. Ez a velejéig romlott rezsim – élén az úrhatnám-basáskodó, testet öltött fölfuvalkodottsággal – az emberek legordasabb hajlamaira épít, a magyarok legkárosabb jellemvonásait játssza ki egymással szemben; kiforgatja a jelentéséből az alkotmányosságot és még a maga képére és hasonlatosságára szabott törvényeket is, miközben aggályosan ragaszkodik betűihez; a tiszavirág-életű ellenállást a hangadók lekenyerezésével fojtja el – eközben, mintha egy másik valóságban élne, a csendes, lemondó közönyt is saját törekvései támogatásának véli. Ma a szerencsétlen, nyomorult idegenek tömegei ellen uszít, holnap saját polgártársai között kutatja az ellenséget; eközben mindazok, akiket a „nemzeti érzés” mákonyával elbódít, a legcsekélyebb ellenvéleményt is a „világméretű zsidó-szabadkőműves összeesküvés” ágensei aknamunkájának tartják – élén Soros Györggyel és újabban Ferenc pápával. Ezek a szerencsétlen polgártársaink eközben észre sem veszik, hogy szétrohad az ország a korrupciótól; hogy a helyi földesúr székállói nyernek minden közbeszerzési pályázatot és a „királyi család” az adózó nép zsírjából dőzsöl; hogy vidéken, a helyi rablólovag birtokán éhbérért dolgoznak a közmunkásnak nevezett rabszolgák; hogy a kultúra és a közoktatás lezüllesztésével nemzedékeket taszítanak szellemi nyomorba – és ehhez a förtelemhez értelmes, egyébként jóakaratú, kiművelt emberfők asszisztálnak a kormányzat minden szintjén és azon kívül is; mintha csakis azért nem vennék észre, hogy ég a házuk, mert zsebükben tudják a kapukulcsot! A hegedű-hasonlatnál maradva: mintha a Titanic zenekara játszana, az első osztály utasai vígan táncolnak, miközben a fedélköziek jajveszékelnek és süllyed a hajó.

Ehhez az erkölcsi posványhoz, Hölgyeim és Uraim, nem adom a nevemet! Talán egy előkelően tartózkodó lélek finnyáskodásának vélik az ellenérzéseimet, de higgyék el, elérkezett az a pont, amikor már nem csak saját erkölcsi tartásunk a tét, hanem az ország becsülete.

***

„A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.

Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.”

(Ady Endre: A Halál-tó fölött; Népszava, 1908. július 5.)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr5611675815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.09.05. 12:56:13

Érvénytelen szavazat, esetleg? A kétfarkú "Hülye kérdésre hülye választ" szlogenje mindenesetre tetszik. Én magam hétvégén mindenképp dolgozom, nem is a lakhelyemen, s minthogy az elektronikus voksot nem tették még lehetővé, akár akarom, akár nem, távol maradok.

Apropó, olvasta Émile Zolától A kegyelmes úr c. regényt? Mindig aktuális, de most - az ellenzék szereplése fényében - különösen.

Lord Meldrum · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2016.09.05. 13:31:26

@Ódor Richárd: Nagyok sok józan érv szól az érvénytelen szavazat mellett. Könnyebb értelmezni, mint a távolmaradást, tehát politikailag "ütősebb" az üzenet. Én viszont annyira belefáradtam és belefásultam ebbe a kutyakomédiába, hogy aligha vennék részt benne: méla undor lett rajtam úrrá.

Nem olvastam, röstellem, de nagyon köszönöm az ajánlást! Zolától nekem a Párizs gyomra, a Nana és a Germinal az örök kedvenc, no meg a "J'accuse" kezdetű vádirat.

Ódor Richárd · https://www.facebook.com/odorric 2016.09.05. 20:30:56

@Lord Meldrum:
Megértem.

Ami Zolát illeti, igen, azok is nagyon jók, nekem is kedvenceim, ide sorolnám még az Összeomlást. Hanem idéznék egy szösszenetet a hivatkozott regényből, kedvcsinálónak - annak ellenére, hogy ez a könyv jobban kapcsolódik a fő szálhoz, nem mellékvágány, mint a Germinal vagy a Párizs gyomra.

"- Megyek ebédelni. Úgy látom, nincs semmi fontos dolgom... Csak az a felügyelői állás maradt függőben. Ki kellene nevezni valakit.
A miniszter arcán zavar tükröződött, ingatta a fejét.
- Igen, hogyne, ki kellene nevezni valakit... Már egy csomó nevet javasoltak. Bosszant, hogy olyanokat kell kineveznem, akiket nem ismerek.
S körülnézett, mintha a szoba valamelyik sarkában akarná megtalálni a kinevezendő személyt. Tekintete megakadt Béjuin úron, aki békés csöndben nyúlt el a kandalló előtt.
- Béjuin úr - szólította.
Az lassan föltekintett, de nem moccant.
- Akar felügyelő lenni? Megmondom, miről van szó: hatezer frankos állás, semmi munka, és egyáltalán nem összeférhetetlen a képviselőségével.
Béjuin úr bólogatott. Hogyne, hogyne, elfogadja. S amikor nyélbe ütötték a dolgot, ott maradt még pár pillanatig, szimatolgatott a levegőben. De bizonyára megérezte, hogy ma már nem számíthat semmire, mert d'Escorailles úr mögött lassan megindult az ajtó felé, a lábát húzva."

A politika nem ma lett ilyen. Lehangoló, hogy egészen beragadtunk ebbe...