„… majd délelőtt tizenegy órakor kapcsoljuk a Sándor-palotát, ahonnan a Magyar Szent István-rend díj átadását közvetítjük”
– így szól az állami televízió augusztus 20-ai, ünnepi felhívása. Feltételezem, hogy Önök közül keveseknek szúrt szemet (kevesek fülét sérti) a „rend díj” fordulat, holott az elismerés e két formája között döntő különbségek vannak, ám egy halszagú rezsim soha nem ad a formaságokra. Ha szabad így mondanom, fejétől – a miniszterelnöktől – bűzlik a hal, és ezt az émelyítő szagot érezni a „közszolgálati” televízió legalacsonyabb rangú műsorszerkesztőjének irodájában is.
„Pénz is jár mellé vagy csak a szégyen?”
– kérdi a közkeletű, igen cinikus vicc hőse. Ne értsenek félre, nem kívánom elvitatni senki érdemét, aki valaha állami elismerésben részesült, bár akadnak olyanok, akik kétes érdemek tanúsítása révén váltak ilyen-olyan rangú és rendű kitüntetések birtokosává. A vicc poénját azért idéztem, mert élesen megvilágítja a díj és az érdemrend különbségeit. A díj – mint a szó is sugallja – olyan elismerés, amely az érdemeket anyagi juttatással is elismeri. A juttatás célja az érdemesült anyagi függetlenségének további biztosítása, hiszen az alkotó, akinek nem kell minden nap kenyérgondokkal küzdenie, élete hátralévő idejét és tehetsége legjavát az alkotásnak szentelheti. Ilyen elismerés a Kossuth-díj, amelyet ma már jellemzően előadó- és képzőművészeknek, színművészeknek, filmrendezőknek valamint íróknak adományoznak. „Párja”, a Széchenyi-díj (1990 előtt Állami Díj) a tudományos élet legkiemelkedőbb tehetségeinek elismerése.
Ezzel szemben az (érdem)rend olyan elismerés, amely mellé nem jár „pénzjutalom”, hiszen többnyire vagy befejezett, elismerésre méltó életutak – polgári vagy katonai érdemek – legmagasabb szintű honorálása, vagy a kitüntetettek diplomáciai viszonosság alapján, az államok közötti szövetség „megpecsételéseként” viselik a másik állam legrangosabb érdemrendjét. További különbség, hogy az (érdem)rendek a középkori lovagrendek mintájára szerveződnek; az adományozottak hűséggel tartoznak a rend szuverén urának – többnyire uralkodóknak és köztársasági elnököknek, pápai érdemrend esetén a pápának –, különféle kiváltságokkal bírnak és a rend belső regulái a tagok életének számos mozzanatát szabályozzák.
Azzal ütöttem fel soraimat, hogy a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” nem ad a formaságokra. Mindennél ékesebben bizonyítja ezt a Magyar Szent István Rend sorsa. Jellemző, hogy a rend nevét még Magyarország Kormányának hivatalos honlapján sem írják helyesen! A Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szóló 2011. évi CCII. törvény ugyanis „Magyar Szent István Rend” néven nevesíti e kitüntetést, nem pedig „Magyar Szent István-rend” elnevezéssel. Ám ennél is súlyosabb kórtünet a rend „megújítása”. A hivatkozott törvény 14. §-a úgy rendelkezik, hogy a Magyar Szent István Rend
„… – a Mária Terézia magyar királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként – Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.”
E jogalkotási szörnyszülött nem csak jogtörténeti érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot (uralkodókra csakis teljes címeik tiszteletteljes felsorolásával hivatkozunk), hanem arról is, hogy ez a rezsim – minden giccses, historizáló megnyilvánulása, zsinóros-sujtásos köztéri marcipánhuszárjai ellenére – semmit sem ad a jogfolytonosságra. A Magyar Királyi Szent István Rend (latinul: Ordo Equitum Sancti Stephani Regis Hungariae Apostolici) ugyanis létezik. Utolsó élő szuverénje néhai II. Ottó királyunk volt. (Őt a függetlenségi és kuruc érzelmű sajtó igencsak tiszteletlenül „dr. Habsburg Ottó” néven említ.) 1991-ben már felmerült, hogy a rendet „haza hívják”. Antall József miniszterelnökben – aki kivételes érzékenységet tanúsított a történeti közjog iránt – felmerült, hogy a magyar állam tárgyalásokat kezdeményezzen a királyi házzal annak érdekében, hogy a rendet ismét adományozhassák Magyarországon. Sajnálatos, hogy e törekvés végül lekerült a napirendről, és az 1989-ben kikiáltott Magyar Köztársaság legmagasabb állami kitüntetése az egykori Magyar Köztársasági Érdemrend lett 1991-ben (az 1946-os érdemrend újra alapításaként), hogy végül ez az érdemrend is kimúljon (átalakuljon) a 2011-ben megszüntetett Magyar Köztársasággal együtt.
A „megújított” Magyar Szent István Rend sajnos alig emlékeztet a dicső múltú és máig létező Magyar Királyi Szent István Rendre. Az „új” rend mindössze egyetlen osztályból áll (nagykereszt). Ez nem is lenne akkora gond, mint első látásra tűnik, hiszen az angol Térdszalagrendnek sincsenek osztályai és a királyi család érdemesített tagjain, valamint külföldi koronás főkön kívül mindössze huszonnégy lovag és úrhölgy lehet a rend tagja egyidejűleg; a korlátozott taglétszám nem rontja az elismerés értékét. (A Magyar Szent István Rend külföldi állampolgároknak egyelőre nem adományozható: kész szerencse, hiszen már biztosan viselné valamelyik poszt-szovjet kaukázusi önkényúr, vagy a török diktátor.) Súlyosabb probléma, hogy a törvény semmit sem mond a tagok kiváltságairól és testületéről. (Érdekes módon csak a művészeti elismerésként szolgáló Magyar Corvin-lánc adományozottjai alkotnak testületet.) Valaha a rend nagykeresztes tagjai nem örökölhető bárói címet kaptak; augusztus 20-án és koronázáskor díszruhát ölthettek és – többek között – szabad bejárásuk volt a királyi udvarba. (Képzelem, mi történne ma, ha egy érdemesített bekopogtatna a Sándor-palotába.) Napjainkban, úgy tudom, csak a Kerepesi temető díszsírhelye az egyetlen kiváltságuk…
Dicséretes, hogy ezt az érdemrendet nem az Országházban adják át, hiszen nem az Országgyűlés dönt az adományozásról, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök (hívhatnák e tisztség viselőjét „államelnöknek” is, hiszen a köztársaságot eltörölték) és ennek megfelelően a Sándor-palota az adományozás helyszíne. A javaslattevőről és a helyszínről is kívánkozik egy-egy megjegyzés. Ideje lenne, ha végre felnőtt embernek tekintenék a mindenkori államfőt, és az állami kitüntetések – legalább a Magyar Szent István Rend! – nem lennének a politikai patronázs eszközei. Lehet érvelni amellett, hogy egy parlamentáris kormányformájú államban a köztársasági elnök minden aktusa a felelős kormány valamely tagjának – jellemzően a miniszterelnöknek – az ellenjegyzéséhez kötött, ám a parlamentarizmus őshazájában, Nagy-Britanniában 1946 óta az uralkodó dönt, ki hív meg az angol Térdszalagrendbe és a skót Bogáncsrendbe. Clement Attle miniszterelnök és az ellenzék akkori vezére, Sir Winston Churchill – később mindketten a Térdszalagrend lovagjai – voltak olyan bölcsek, hogy e két legősibb és legtekintélyesebb lovagrendet az uralkodó gondjaira bízták, míg a kevésbé exkluzív lovagrendek (pl. a Brit Birodalom Rendje) maradtak a politikai patronázs szolgálatában; tagságukra a miniszterelnök terjeszti fel az érdemesülteket. Úgy vélem, a magyar államfő is megérdemelne annyit, hogy belátására bízzák, kit tekint méltónak arra, hogy a legmagasabb állami kitüntetést viselje.
A Sándor-palota az adományozás tökéletes helyszíne, de a ceremónia jó magyar szokás szerint felemás. A beszédek olyan üresek, mint a Kádár-rendszerben megszokott tanévnyitók és- évzárók igazgatói szónoklatai, csak nem kockás abrosszal fedik az asztalt és nem kiváló úttörők oklevelei hevernek rajta, hanem az érdemrend díszes bivalybőr doboza. Sajnálatos, hogy a Sándor-palotában semmiféle dress code-ot nem írnak elő, így sokak megjelenése egyszerre idézi a nyolcvanas évek pártkongresszusainak fakó szürkeségét és a korunk aranyifjúságának viseletében megnyilvánuló túlzásokat. Boldogabb országokban ilyen alkalmakkor az adományozó és az adományozottak frakkot öltenek (a férfi uralkodó, lévén a hadsereg tisztje, uniformist vagy a rend díszöltözetét viseli), a női adományozottak pedig nem viselnek olyan ruhát, amelyben a Royal Ascot Derbyn sem jelenhetnének meg. Mivel a köztársasági elnök hivatalból viseli a Magyar Szent István Rendet, illő volna, ha öltönye gomblyukában látható lenne a rend rozettája (eddig egyszer sem láthattuk), frakk viselése esetén a vállszalag és a nagykereszt csillaga. Az adományozás után pedig illő lenne részt venni egy ünnepi szentmisén. (Szinte hallom derék liberális barátaim károgását az állam és az egyház szétválasztásáról.)
Akik úgy vélik, mindez „huszadrangú” kérdés, fontolják meg Márai Sándor gondolatait:
„A formákat pedig utolsó pillanatig be kell tartani. Étkezés közben, társalgás közben. Ágyban és asztalnál. S mikor mindegyre formátlanabbá válik az emberi együttélés: te maradj hűséges a köszönés, meghajlás, kézfogás, érzésnyilvánítás, véleményalkotás kialakult, végső és kristályos formáihoz. Egy korban, mikor mindenki azt követeli, hogy öltsél formaruhát, te járj csak következetesen zakóban, s este, ha éppen társaságba hívnak, ölts fekete ruhát. Nem a ruha, hanem a forma kedvéért.”
Mások tiszteletét csak akkor vívhatjuk ki, ha magunk is tiszteletre méltó módon viseljük a formaságokat.
***
Mialatt e bejegyzést írtam, szomorú hírt közöltek velem: a miniszterelnök előterjesztésére Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20. alkalmából Bayer Zsolt publicistának adományozza a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. (Aki esetleg nem emlékezne rá, Bayer kollégája, Bencsik András már március 15. óta viseli a lovagkeresztet.) Eközben Bayer érdemesítése miatt Kaltenbach Jenő, a kisebbségi jogok korábbi országgyűlési biztosa visszaadja 2005-ben adományozott állami kitüntetését. Respect!
Hát akkor, kérem alássan, az érdemrendek értékéről ennyit.
(Fénykép: a Magyar Szent István Rend rendjelei; forrás: www.kormany.hu)
