„Hírt kell adnunk azokról a feltevésekről is, melyek a Hóman és Lázár között kifejlődött ellentétekről szólnak, s nem utolsósorban a kultuszminiszter szentesi beszéde után támadt vitákból táplálkoztak”
– a mindig jól értesült liberális Pesti Napló szerkesztőségi vezércikke nem alaptalanul szólt az állítólagos „feltevésekről”, miután az 1938. március 10-ei hivatalos kommüniké egészségi okokkal indokolta, miért maradt ki Lázár Andor igazságügy-miniszter – nem mellesleg Szentes országgyűlési képviselője – az átalakított Darányi-kormányból. Hóman Bálint kultuszminiszter öt nappal korábban arról beszélt, hogy az „újonnan jött” zsidókat „a magyarság idegeneknek tekinti”, ezért „korlátozásukért” a kormány „törvényes eszközökkel”, „erélyesen” fel fog lépni. A Pesti Napló szerint a távozó miniszter „hajszálat sem görbített a magyar sajtószabadságon, annak reformját [értsd: korlátozását] nem tartotta időszerűnek, aminthogy sok más izgató kérdésnek, köztük a felekezetinek [vagyis az ún. zsidókérdésnek] is állítólagos időszerűségét” kétségbe vonta, hiszen „híve a jogegyenlőségnek”. Ám Lázár nem csak a jogegyenlőségnek volt híve. Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület 1933. évi szegedi országos kongresszusán elmondott beszéde felér egy jogászi „ars poeticával”:
„A bíró és ügyész az isteni igazságszolgáltatás funkcionáriusa és nem lehet nagyobb feladata, minthogy munkájában igyekezzék utánozni – az emberi gyarlóságnak korlátain felül is – azt a tökéletességet, amelyet az isteni igazságszolgáltatásról tud elképzelni. A bírónak függetlenül, minden hatástól szabadon kell ítélnie.”
Lázárnak valóban késhegyre menő vitája volt Hómannal, aki az igazságügy-miniszter kórházi kezelése idején titkos tárgyalásokat folytatott az államellenes izgatás miatt éppen büntetését töltő Szálasi Ferenc nyilas vezérrel. Indulatosan jelentette ki, hogy a hungarista vezetővel lehet ugyan tárgyalni, de csak „a bírói székből, mint vádlottal”. 1995-ben megjelent, Visszaemlékezéseim című emlékiratában leír egy esetet Hóman szentesi beszéde előtti napokból, amikor a kultuszminiszter a szemére vetette, hogy felfogása „lényegesen eltér” attól, „melyet a miniszterelnök és ő is helyesnek tart”, ezért vagy „megváltoztatja a követendő politikára vonatkozó” elképzeléseit, vagy pedig le kell vonnia „ennek az ellentétnek a következményeit”. Válaszul az igazságügy-miniszter kifejtette, milyen „veszedelmes helyzetbe sodorhatja az országot a zsidókérdésnek a humanizmussal ellentétes módon történő kezelése”. Miután azonban erről Darányi Kálmán miniszterelnököt sem tudta meggyőzni – sőt úgy vélte, hogy a bizonytalankodó kormányfő meghajolt Hóman „szuggesztiója” alatt –, közölte velük lemondását, amely azonban csak március 9-én, a kormány egyébként is esedékes átalakításakor került nyilvánosságra. Később Lázár úgy értesült, hogy Darányi állítólag egy közös ismerősüknek megjegyezte:
„olyan disznóságok jönnek, melyeket nem lehetne Andorral mint igazságügy-miniszterrel együtt megcsinálni”.
Az első zsidótörvényt májusban, már Imrédy Béla miniszterelnöksége és Mikecz Ödön igazságügy-minisztersége alatt fogadta el az Országgyűlés.
Nincs tudomásom Lázáron kívül olyan kabinettagról, aki a zsidók jogfosztására irányuló bármelyik jogszabály miatt távozott volna Horthy Miklós kormányzósága idején. Fellépése annál is meglepőbb, mert fiatal ügyvédként igencsak a szélsőjobbról indult. 1918-ban egyik alapító tagja volt a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája nevű irredenta szervezetnek és 1919-ben kulcsszerepe volt a szélsőjobboldali Szózat című lap megalapításában is. 1931-ben Gömbös Gyula a honvédelmi államtitkáraként került be a kormányba, aki még honvédelmi miniszterként jobbról kívánta előzni Gróf Bethlen István miniszterelnököt, sőt 1932-ben az immár miniszterelnökké előlépett Gömbös igazságügy-minisztere lett; tőle örökölte meg a hivatali utód, Darányi Kálmán. A lemondását követően sorra jelentek meg a kormányt konzervatív elvi alapon bíráló vezércikkei. Elítélte a véleménynyilvánítás és a gazdasági vállalkozás szabadságának otromba korlátozását, szót emelt a kiépülő állami túlhatalom és a háborús központosítás ellen is. E törekvései csúcspontján, 1941-ben a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek vezető jogtanácsosa és igazgatósági tagja lett.
Ez a jó nevű ügyvéd és kifogástalan modorú társasági ember mindenkiben bizalmat keltett; nőkben és férfiakban, zsidó származású nagytőkésekben és szociáldemokrata pártvezérekben, protestáns egyházi vezetőkben, politikai szövetségesekben és ellenfelekben egyarát. Még Péter Gábor államvédelmi altábornagyban is, aki 1948-ban személyesen hallgatta ki az Andrássy út 60-ban, ugyanis Rákosi Mátyás Lázár nyakába akarta varrni a Rákosi-pert, ám miután kiderült, hogy abban semmi szerepe nem volt és nem tudták elítélni – 1950-ig még ügyvédi praxisát sem akadályozták –, „jobb híján” kitelepítették a Hortobágyra, ahonnan 1953-ban szabadult. Leányfalu községben rezignált derűvel élte napjait 1971-ben bekövetkezett haláláig.
Mindezt két okból tartottam szükségesnek leírni. Egyrészt azért, mert március 8-án születése, március 9-én pedig lemondása évfordulójáról emlékezhetett volna meg az ország, másrészt pedig azért – és ez jóval fontosabb –, mert az „emlékezetpolitikai” küzdelmekben kardcsörtető kormányunk Lázár Andor személyében olyasvalakinek állíthatott volna szobrot, aki politikusként a szélsőjobbról indult ugyan, de a jogegyenlőség eszményéből és az emberségből konzervatív politikusként jottányit sem engedett, következetesen vallott nézetei miatt pedig élete végéig méltánytalanul bűnhődött a jogtipró kommunista diktatúra alatt.
(Fénykép: Lázár Andor igazságügy-miniszter hivatalos portréja)
