Az Amerikai Egyesült Államokban elkezdődött a cirkusz: Iowa államban megtartották az első elnökjelölő előválasztást. Napjainkban sokan azt gondolják, hogy a köztársaság alapításától kezdve így választották ki az elnökjelölteket, ám az előválasztások és jelölő gyűlések rendszere csak a XX. században honosodott meg. Először a floridai állami törvényhozás döntött úgy 1901-ben, hogy a polgárok választhatják ki, kit jelöljenek a közhivatalokra, majd ugyanígy döntött Wisconsin 1905-ben; példájukat pedig hamarosan más államok is követték. A politikai reformerek abból a feltételezésből indultak ki, hogy a nép bölcsességére kell bízni a jelöltek kiválasztását, hiszen a legjobb döntések így születnek, és véget kell vetni a politikai „nagyfőnökök”, a helyi oligarchák és a patrícius családfők befolyásának, hiszen miféle demokrácia az, ahol a hatalmasok összeülnek egy szivarfüstös hátsó szobában és eldöntik, kit választhat a nép?

Sok igazság van ebben, de azért semmit sem bíznak a véletlenre és a nép szeszélyeire. Akik szerint a nép szava Isten szava, egyenesen sértőnek és tiszteletlennek vélik azt a kritikát, amely szerint a jelölőgyűlések XX. századi rendszere utat nyitott a politikai középszer és az ügyes politikai vállalkozók előtt, akik akár komolyabb meggyőződés híján is elfoglalhatják a Fehér Házat a kampányokban szerzett jártasságuknak, az őket „felépítő” tanácsadóknak és a mögöttük álló pénzembereknek köszönhetően. Erősen hajlok arra, hogy elfogadjam e kritika igazságait. A választási küzdelem rengeteg pénzbe kerül és nem a névtelen szavazókról, a derék választópolgárok sokaságáról szól, hanem a kampányt anyagilag támogató erős emberekről és a médiamogulokról. A XIX. század befolyásos királycsinálói mára kihaltak, de nem vagyok meggyőződve arról, ahogy akik a helyükre léptek, erényesebbek és tisztességesebbek.

A régi elnökjelölő konvenciókra olyannyira jellemző ünnepélyes bizonytalanság már a múlté. Azok a hagyományos rituálék, amelyek ezt a négyévenként megrendezett gyűlést olyannyira különleges eseménnyé emelték – gondolok itt az intrikára, a meglepetésekre, a spontán örömkitörésekre, a látványos kivonulásokra, a páratlan retorikai teljesítményekre és az egység megünneplésére –, mára pontosan megtervezett olcsó vásári mulatsággá aljasultak. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy a választás olyanná vált, mint Hollywood és Disneyland. (Ha vetnek egy pillantást a minapi győztesekre és a vesztesekre, és nem utasítják el élből ezt a gondolatmenetet, igazat adnak nekem és elhűl az ereikben a vér.) Az Amerikai Egyesült Államok népe abban az illúzióban ringatja magát a XXI. század elején, hogy olyan választási rendszert intézményesített, amely a döntés jogát a szuverén nép kezébe tette le. Senki sem sírja vissza a régi jelölő gyűléseket és a „nagyfőnököket”, de az nem világos, miért volt rosszabb az a rendszer, amelyben olyan eltérő jellemű férfiak váltak elnökjelöltté, mint Teddy Roosevelt, Woodrow Wilson és Franklin Roosevelt annál a rendszernél, amely Jimmy Cartert, Ronald Reagant, Bill Clinton és a két Busht juttatta a Fehér Házba?

(Kép: Ronald Reagan a Republikánus Párt elnökjelölő konvencióján, 1980)