Reakciós reflexiók

Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé – Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt

„Paris, Paris outragé! Paris brisé! Paris martyrisé! Mais Paris libéré!”

2015. november 14. 22:42 - Finta László

Fluctuat nec mergitur – 2015. november 13.

Talán nem szentségtörés felidézni a párizsi mészárlások kábult másnapján Charles de Gaulle tábornok híres szavait, amelyek a francia főváros felszabadulásakor, 1944. augusztus 25-én hangzottak el. Remélem, Párizs felszabadul a rémület alól, s olyan lesz, amilyennek megismertük. Nem kevésbé remélem azt sem, hogy a történtek és a jogos felindulás ellenére mindenki megőrzi a higgadtságát és hűvös fejjel végig gondol néhány dolgot. A tegnapi merényletekről szóló számos cikk közül a kiváló Basil Fourey gondolatébresztő írása inspirált arra, hogy megosszak Önökkel három gondolatot.

Iszlám és iszlamizmus. Aligha követhetnénk el nagyobb és megbocsáthatatlanabb igazságtalanságot az iszlámmal szemben, mint hogy szándékosan összekeverjük az iszlamizmussal, amely ékes példája annak, amit Edmund Burke a francia forradalmárokról értekezve „felfegyverzett gondolatnak” nevezett: nem hitrendszer, hanem gyilkos ideológia, amely eltökélte magát, hogy megsemmisítsen mindent, ami szemben áll vele.

Amikor az iszlamisták gyilkolnak és „Allah akbar!”-t kiáltanak, akkor nem az „elnyomottak” kétségbeesését kiáltják világgá, hanem azt a könyörtelen hadparancsot, amelyet művelt és dúsgazdag családokból származó muzulmánok adnak ki, akik jól ismerik a nyugati civilizáció minden előnyét és vívmányát ahhoz, hogy gátlástalanul kihasználhassák és e civilizáció ellen fordíthassák őket.

Az iszlám világ bukott államaiban és a zsarnoki berendezkedésű rezsimekben szervezett politikai tevékenységre nincs lehetőség. Egyedül Nyugaton van mód arra, hogy az elnyomó és korrupt rendszerekkel szembeni politikai ellenállás kibontakozhassék; emlékezzenek arra, amikor Khomeini ajatollah 1979-ben éppen Párizsból tért vissza Iránba a párthíveivel. Az iszlamisták a szólásszabadságot és menedékjog védelmét élvezve szövik összeesküvéseiket úgy, hogy látszólag békésen együtt élnek a körülöttük élő közösségekkel, amelyekhez semmiféle kötelék és hűség nem fűzi őket, és láthatóan kudarcot vallottak azok a csekély erőfeszítések is, amelyek legalább a gyermekeikbe valamiféle lojalitást olthattak volna. Minthogy saját hazájukban nem léphetnek fel politikai ellenzékként, nálunk pedig képtelenek betagozódni az őket befogadó társadalmakba, önazonosságuk egyetlen bizonyságát a vallási indíttatású erőszakban találják meg.

A feladatunk nem csekély: végig kell gondolnunk a minket veszélybe sodró szokásaink és eddigi politikánk alternatíváit, a vallási fantasztával szembeni fellépés pedig azt követeli meg, hogy a varázserejű babonasággal szemben hihető alternatívát kínáljunk.

„War on terror”. A vallási fantasztát támogató zsarnokok és a „kalifátus” legyőzésével szemben szkeptikus vagyok; a katonai fellépés eredményességével kapcsolatban ugyancsak. Először is, olybá tűnik, sokszor azt sem tudjuk, ki az ellenség, mi a neve és milyen a földrajzi kiterjedése. A „terror” olyan homályos absztrakció, amely ellen nem lehet hadat viselni, az „Iszlám Állam” pedig mindenütt jelen van. Másodszor, a modern demokráciák választott vezetőinek tisztánlátását mintha elhomályosítaná a gondolkodás elbürokratizálódása és az ismeretek értékvesztése. Ami egy XIX. századi művelt diplomata jelentésében nem volt olvasható, azt nem is volt érdemes tudni; ma a „hírszerző közösségek” tagjai ezer oldalas jelentéseket tesznek le a döntéshozók asztalára – és ennek ellenére mintha mégsem tudnának semmit arról, amit pedig érdemes lenne tudni.

Hajdan minden kisebb és nagyobb uralkodó megrettent, ha országuk partjainál felvonult a brit hadiflotta; elegendőnek bizonyult egy-egy csatahajóval kikötni, felvonni az árbocra a hadi lobogót, és mindjárt jobb belátásra tértek. Ma a legütőképesebb hadseregek sem képesek elbánni a lator államokban berendezkedett terroristákkal. Talán mégsem videójáték-háborút kellene vívni, hanem igazit? Az Amerikai Egyesült Államok jövendő elnökeinek érdemes lenne megfontolniuk John Quincy Adams intelmét annak érdekében, hogy a Föld ne legyen még rosszabb hely:

„Mi a szabadság barátai vagyunk az egész földtekén, de nem járunk messzi külföldre azért, hogy szörnyetegeket keressünk, akiket legyőzhetünk.”

George W. Bush biztosan nem olvasta e sorokat, pedig talán hallott valamit John Quincy Adams elnökről, akinek az atyja szintén elnök volt. 1821 óta persze nagyot fordult a világ, ám úgy vélem, van, ami érvényes maradt: egy nagy nemzet nem engedheti meg magának a kis háború luxusát. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha Amerika és a szövetségesei elhatározzák magukat a cselekvésre, ne csinálják félszívvel.  

Szabadság vagy biztonság? Őrizni kell az őrzőket, mert a „terror elleni háború” életre hívja a hátországban azt a Leviathánt, amely a „biztonság” ígéretének leple alatt a szabadság elpusztítására tör. Végül – és talán a higgadtság és a tiszta elme megőrzése mellett ez a legfontosabb –, szembe kell nézni a gonoszsággal. A gonoszság természetének megértése a reménybeli győzelem első feltétele, és úgy tűnik, ezzel a feladattal senki sem mer igazán megbirkózni.

Isten óvjon mindannyiunkat!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reakciosreflexiok.blog.hu/api/trackback/id/tr998079054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása