A nyugati civilizációt a hatvanas években megtámadta egy különös penész: az unalom. Hanyatló korunk embere mintha megcsömörlött volna az igazi művészettől, a bizarr látványban leli kedvét és a mocsok nyújt számára kielégülést. A mai „kultúrafogyasztó” a semmirekellő Andy Warhollal vallja:
„Művészet az, amit annak tudsz elsózni.”
Ez az olcsó szélhámos már csak tudta. Úgy vélem, az őrület akkor érte el tetőpontját, amikor a kritikusok Warhol Brillo márkajelzésű „dobozszobráról” kijelentették, hogy egy igen fontos kérdéssel szembesíti a szemlélőt: mi különböztet meg egy műalkotást egy nem-műalkotástól, ha nincs köztük semmi érzékelhető különbség? A rombolás prófétái elérték, amit akartak. Divatos perverzitásokban gazdag, kifinomult képzelőerővel ábrázolt szennyorgia, erőszak és pőre nemiség tárul fel a „kortárs művészek” kiállításain.
A képzőművészek hitványnak és érdektelennek láttatják a világunkat, az érzékek megcsalattatásában kalauz és irányfények nélkül maradtunk, a kritikusok pedig elfordultak legfőbb kötelességüktől, a józan és értelmes szemlélet tolmácsolásától, olyannyira, hogy napjainkban már a káosz szálláscsinálóit ünneplik és pártfogolják absztrakcióktól szennyezett, zűrzavaros írásaikban. Ennek szembetűnő tünete, hogy már a műalkotás szót sem ismerik, minden képzőművészeti produktumot az installáció – egy újabb absztrakt agyrém! – szóval írnak le. Ezek az alkotások azért bírnak értékkel, mert valakinek, sőt, egyenesen bárkinek tetszenek és ezért értékesek. A tiszteletre méltó elleni támadás, a bevett és megszilárdult tekintély kigúnyolása, a tárgyak kicsavarása és a nyelv eltorzítása, a jelentés tisztaságának tagadása, az emberi testen véghezvitt vizuális erőszaktétel – mindezek a széthullás és a primitivizmus tünetei, egyúttal serkentői. Az esztétikai ítélet korunkban értelmét vesztette.
De még él a remény! Nagyra becsülöm a takarítókat. Úgy tűnik, bennük még pislákol némi jó ízlés, egy letűnt kor kifinomultsága és nem kell mérget enniük, mint Mithridatész királynak; ők mintha természetes védettséggel bírnának a közönség lelkét szennyező toxikus „művészettel” szemben. Ezek a derék kétkezi munkások a mocskot mocsoknak látják, s mint ilyenről jól tudják, hogy annak a hulladéktárolóban van a helye.
Hogy az „absztrakt művészet” hívei megnyugodjanak: imádom Dengelengi Boldizsárt!
(Fénykép: Andy Warhol és a Brillo-dobozok, 1971)