Idén nyáron több ismerősöm házasságkötésének voltam tanúja és ezek az események megerősítettek abban, hogyan nem szabad házasságot kötni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a polgári házasságkötési „szertartás” nem más, mint hanyatló korunkban a profán szakralizálódása: olyan közhelyparádé, amely méltatlan a férfi és a nő arra irányuló elhatározásához, hogy közös életüket a törvény előtt szentesítsék.
Az időrendben első, a júliusi hőség tetőzésekor megtartott polgári esküvőn meggyőződhettem az anyakönyvvezető alkalmatlanságáról. Unalmamban jobb híján a helyi művelődési ház „házasságkötő termének” – az önkormányzat házasságkötésre szolgáló hivatali helyisége – szegényes, a szocreál és a népi művészet bizarr egyvelegéről tanúskodó berendezését bámultam; gondoltam, semmi sem változott itt az elmúlt negyedszázadban, legfeljebb a búzakalászos Kádár-címert lecserélték a koronás kiscímerre, ám hirtelen mintha villám csapott volna belém és a násznép is felszisszent: az anyakönyvvezető asszony negédes mosoly kíséretében közölte az ifjú párral és a násznéppel, hogy a házasságkötésnek egy „icike-picike törvényes akadálya van.” Képzelhetik, hogy az „álomgyár” szirupos mozifilmjein felnőtt rokonság és a barátok, akik mellesleg a jogban sem jártasak, de megszámlálhatatlan olyan jelenetet láttak, amikor a békebíró dörgedelmei elhangzanak – „Akinek pedig bármi tudomása van arról, ami e pár egybekelését meghiúsítaná, most szóljon, vagy hallgassa el örökre!” –, mit érezhettek az „icike-picike törvényes akadály” hallatán… Aki anyakönyvvezetőként eljárva ilyesmivel tréfálkozik, nincs tisztában a szavak jelentésével és súlyával, ennél fogva alkalmatlan arra, amivel megbízták. A Polgári Törvénykönyv szerint a házasság jogi akadályának ugyanis a házasságkötést megelőző eljárás során ki kell derülnie, a házasulóknak igazolniuk kell, hogy házasságkötésük jogi feltételei fennállnak. Az „icike-picike törvényes akadály” nem más, mint a „boldogító igen”, vagyis a házasság létrejöttének feltétele: házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlévő férfi és nő az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelenti, hogy egymással házasságot köt. Úgy vélem, hogy a házasság jogi akadálya és létrejöttének feltétele közötti különbség megértéséhez nem szükséges kifinomult-kicsiszolt dogmatikai képesség, amely egy anyakönyvvezetőtől nem is várható el, ám az igenis elvárható tőle, hogy érezze a szavak súlyát, tisztában legyen a jelentésükkel és a következményeikkel, végül ne tréfálkozzon olyan helyzetben, amikor a tréfa nem helyénvaló. Gondoljanak csak bele, mi történne akkor, ha a házassági bontóperben ítéletet hirdető bíró merő „jóságból”, vagy hogy oldja a pillanat feszültségét, nem felbontja a házasságot, hanem fenntartja?
Egy másik polgári esküvőn az anyakönyvvezető a törvény emelkedett szigorával járt el; valósággal éreztem, hogy – kis túlzással szólva, akár a római jog szerinti matrimonium cum manu létrejöttével – a felség a férj hatalma alá kerül. Ezen az esküvőn a közhelyparádé billentett ki lelki egyensúlyomból. Még a szertartás előtt – egy kedves barátom ugyanilyen helyzetben tanúsított hidegvérével, az ő nyomdokain járva – bizalmasan közöltem a vendégként ugyancsak jelenlévő egyik ismerősömmel, hogy értékes tudásra tehet majd szert az esküvőn: megtudhatja, hogy a gyűrű a végtelenség szimbóluma, a harmadik gyertya pedig a férj és a feleség közös életét jelképezi. Képzelhetik, amikor mindezek valóban elhangzottak, az illető alig bírta visszatartani a nevetését. Felajánlottam neki, hogy nagy összegben fogadhatnánk, vajon felhangzik-e a Ballade pour Adeline, Richard Clayderman elcsépelt zongorajátéka, s amikor a hangfalakból diszkréten felcsendültek az unalomig ismert dallamok, a kitörő nevetés olymposi volt.
Úgy vélem, e közhelyek ellen harcolni kell, annyira méltatlanok egy közös élet kezdetéhez és általában az igényesen élt élethez. Ha valaha megnősülök, a polgári házasságkötést násznép, pezsgő, a harmadik gyertya és a végtelenség szimbóluma nélkül kívánom abszolválni: a törvény rendelkezései szerinti jognyilatkozatok megtételén nincs mit ünnepelni. A profánt élesen el kell választani a szakrálistól. Noha nem vagyok a hívő ember abban az értelemben, hogy bármely vallás tételes előírásait követném, nem éreznék lelkiismereti konfliktust, ha a római katolikus egyház szertartása szerint fogadnék örök hűséget a szeretett nőnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy részemről ez merőben esztétikai igény. A római katolicizmusban van valami fenséges. Amikor az ember belép egy római katolikus templomba, kissé összeszorul a szíve, önkéntelenül a freskókra szegezi a tekintetét, kimért léptekkel közelít az oltár felé – érzi a pillanat nagyságát, az egyház tekintélyét és a Mindenható jótékony jelenlétét. (A protestantizmus számomra túlságosan nacionalista, demokratikus és híján van a fenségességnek.) Az egyházi szertartáson tett fogadalom talán erősebb, mint a világi törvény szerinti jognyilatkozat, mert a lelkiismeretre hat; lózungok és lányregényekből kölcsönzött szirupos idézetek helyett pedig Isten igéjét hallhatja az ember, ha nem is latinul – ami fájó –, de mégis a Biblia-fordítások évszázados, megszentelt nyelvén. E kételkedéssel vegyes csodálat talán nem is annyira szentséggyalázó, mint az üres közhelyek.
Ez az emelkedettség teszi varázslatossá az életet azzal, hogy a házasságot megszenteli és magasabb rendű céloknak rendeli alá, és jóleső érzéssel tölti el az embert, ha bontóperének tárgyalása alatt elmerül a szép emlékek tengerében.