Korunk divatos hőse az úgynevezett „kondibandi”. Ez az embertípus alig néhány esztendeje létezik: évtizedünk furfangos találmánya. Egyetlen jellegadó vonása, hogy az összes szabadidejét az izomnövelés hóbortjának szenteli. Ha lejár a munkaideje, azonnal a legközelebbi kondibarlang felé veszi az irányt. Még be sem lép az áhítatos látványt nyújtó edzőgépek forgatagába, de szíve máris hevesebben dobog, tenyere izzadni kezd, vérnyomása sebesen emelkedik. Jelentkeznek rajta a szenvedélybetegség beszédes tünetei. Amint betoppan, olyan megilletődött, lázas tekintettel pásztázza a futópadok, súlyzók, elliptikus trénerek bódító sokaságát, miként hajdan a középkor embere szemlélhette a grandiózus katedrálisok építészeti csodáit, melyeken átderengett Isten szelleme.
Korunk divatos hőse gyúr. De nem ám csak úgy félgőzzel, húzódozva, tessék-lássék módon. Ennyivel mégsem lehet beérni! Naponta hosszú órákat tölt e különös gépketrecben, hiszen kidolgozott edzésterv szerint tevékenykedik, sok esetben egy, a tudás kiapadhatatlan kútjaként funkcionáló személyi tréner felügyelete mellett, szigorú étrendhez alkalmazkodva, még szigorúbb szabályokat követve. Mi tagadás, bizonyára borotvaéles elmékből pattant ki a modern kondiipar gondolata. A „gyúrógyár” a média által tolmácsolt szépségideálra (hívhatnám eme ideált szépségfasizmusnak is) apellálva komplex feladatok elé állítja Izom Tiborékat. A cél a tökéletesség elérése, a tökély megmintázott szobrai pedig a domború, tetőtől-talpig erektől duzzadó, bronzbarna színű „professzionális” testépítők. Napjainkban az egyszerű kisember is olyan külsőre vágyik, mint ami a divatlapok erőtől és egészségtől kicsattanó modelljeinek megadatott. A bulvár, az internet és a reklámok világa mélyen beléjük drótozta ezt a vágyat, akár egy chip-et, melytől lehetetlen megszabadulni. A kondibandik zöme e célnak rendel alá mindent. A hatalmas, feszülő bicepsz hajszolása közben beszűkül gondolkodásmódjuk, emberi kapcsolataik sorvadásnak indulnak, narcisztikus hajlamaik viszont elszabadulnak. Mérhetetlen önszeretettel kárpótolják magukat a fogyatkozó külső ingerekért „cserébe”. Önnön testük imádata kerül érdeklődésük homlokterébe. Mértéket nem ismernek; a fogyasztói társadalom rég elaltatta öntudatukat és józan ítélőképességüket. Csupán az izomkötegek számítanak, s az, hogy az eredményt a Facebook-on és az Instagramon a nagyközönség elé lehessen tárni. A kondibandik azt mondják, ők csak „naplózzák” a fejlődésüket, holott igazság szerint saját egoizmusuknak és önhittségüknek építenek katedrálist (a fotók mellé önigazolás gyanánt természetesen beszúrnak néhány Coelho-idézetet is a kitartásról és a célok akarásáról, mintha e fogalmakat elsősorban a mértéktelen és következetes gyúrással volnánk képesek realizálni). Bizony, katedrálist, mely, bízvást állíthatom, tünékenyebb lesz, mint a középkor csodái. Egy-másfél évtizedig, „rosszabb” esetben néhány évig tart majd.
Őszinte aggodalommal tölt el, hogy mai világunkban az izmok nagysága lett a maszkulinitás fokmérője. Minél dagadtabbra pumpálod a karod, annál férfiasabb, határozottabb jelenség vagy – sugallja e beteg korszellem. Ma már a közszereplők – zenészek, médiaszemélyiségek, hollywoodi sztárok – sokszor kötelességüknek érzik, hogy élen járjanak, példát mutassanak, és „tankönyvi útmutatás szerint” deltás felsőtestet növesszenek. Különös. Humphrey Bogartnak, James Cagney-nek, Jean Gabin-nek, Al Pacinónak nem volt szükségük rá, hogy két lábon járó domborzati térképpé gyúrják magukat, ennek ellenére utánozhatatlan férfiikonok voltak, méregerős, sugárzó karizmával. Szerencsére – úgy tűnik – a nők többsége rendelkezik annyi józan ízléssel és szépérzékkel, hogy ösztönösen „elundorodjon” a túlgyúrt alfahímek láttán, azonban létezik egy réteg, mely kifejezetten ezt a típust preferálja. A szebbik nem képviselői közül néhányan talán még mindig úgy hiszik, a kolosszális izmok úgy rejtik a gyönyörű, érzelmes lelket, akár ezüstpapír a csokoládét. Az esetek többségében azonban csalódniuk kell. Különösen elszomorító, hogy egyre több nő kezdi imitálni a kondibandik tevékenységét, és vágják a fejszéjüket maratoni gyúrókúrába. Bele sem merek gondolni, miféle komplexus, miféle kóros testképzavar állhat az efféle döntések hátterében! A női testhez a többség a törékenység, a hajlékonyság képzetét társítja (megjegyzem, joggal); a női test esztétikája, anatómiai felépítése számomra – és, némiképp megnyugtató módon, sok más férfi számára is – összeegyeztethetetlen a dagadó izmokkal, a feszülő kocka hassal, az erektől majd szétpattanó vádlikkal. (Azt pedig már végképp nem foghatom fel, hogy a magukat soványra-izmosra formáló nők miért csináltatnak gyárilag uniformizált, messziről kiszúrható szilikon melleket!) Sajnos e trend is a nők kérlelhetetlen „elférfiasodásának” irányába mutat. A „szexuális forradalom” manapság riasztó végletekbe csap át. A nemek közti feltétlen egyenlőség jegyében el kell törölnünk minden konvenciót, minden írott és íratlan normát, mely még hírmondója a férfi és nő közti finom, esszenciális különbségeknek! Ez a megveszekedetten egalitárius gondolkodásmód vezetett a női öltözködési stílus közönségessé, férfiassá válásához is.
Végezetül, engedjenek meg néhány záró gondolatot! Magam is feltétlen híve vagyok a testmozgásnak, a sportnak, az egészséges életnek. Ha hiszik, ha nem, a testedzés szenvedélyének is hódolok, ám e tekintetben ismerem a megfelelő mértéket. Nem szűkítem a fókuszom csupán egyetlen rutinos tevékenységre. És a diszkrét, szálkás izomzat ellen sincs semmi kifogásom. Remélem, az eddigiekből is leszűrhető, hogy csupán a kóros mértéktelenséget, a szellemi restséget, a felszínességet, korunk eszement szépségfasizmusát kárhoztatom. Nyugtalanító a jelenünk, s még nyugtalanítóbb jövő előtt állunk. A hűvös fényű, mérnökien megtervezett fitneszbarlangok, melyeket naphosszat a gépek kattogása, a sóhajok, s az izzadtságszag tölt be, mint rideg gyárak, futószalagon gyártják a tízes évek slágerembereit. Ma, ha szerencsés csillagzatot akarsz kovácsolni magadnak, kondi gépeken (és szolárium csöveken) keresztül vezet az utad. A felvilágosult, modern embertípus már elkezdte kitermelni magából a Pumped Gabókat, akik a műveletlenséget, a szellemi sötétséget, a nyers bunkóságot erényként mutatják fel, s állítják szembe a pallérozott elmével, az intellektussal, a valódi igényességgel.
Hajdanán akkor örvendhettünk elismerésnek, ha azzal dicsekedtünk, hogy elolvastuk a „Jókai összes”-t. Ma akkor örvendhetünk elismerésnek, ha azzal dicsekszünk, hogy a karunk vastagabb, mint a „Jókai összes.”
Isten hozta Önöket a mi „szép, új világunkban”!
(Alec Cawthrone, Amerikai Plán)