Péntek este, egy jelentőségteljes pillanatban feltűnt, ahogyan kigyulladnak a budapesti Egyetem tér Rogán-kompatibilis fényforrásai. (Nem azért volt jelentőségteljes a pillanat, mert a szolgáltató automatája felkapcsolta a lámpákat.) Már öt éve ontják rideg, fogorvosi székek világítását idéző steril fényüket ezek az undok alumíniumsárkányok, holdbéli tájjá változtatva a békés és egyébként fiatalos Belvárost. Már öt éve, hogy a régi, pásztorbotra emlékeztető kandelábereket száműzték a főváros szívéből. Nem először, ugyanis a hatvanas évek elején már tombolt a modern funkcionalizmus. Az eredmény ismert: mindenütt betonoszlopok és neoncsövek.

Óriási a kontraszt a tér arculata és e lámpák külleme, fényük indiszkrét mivolta között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának épülete az elsüllyedt polgári világot idézi – Titanic, hajókémények nélkül. (Az 1944-1945-ös ostrom idején megsérült az épület díszes tetőszerkezete, amelyet soha nem állítottak helyre.) A letűnt századok építészetében volt valami emberi léptékű, fenséges természetesség. A régi épületek harmóniája a bennük élő embereket felemelte, a bennük működő intézményeknek tekintélyt kölcsönzött, a külső szemlélőket pedig elvarázsolta. A kortárs építészet rideg szögletességével, divatos hidegségével és mesterséges anyagaival nem illik a természetbe és az emberhez is méltatlan. Azt hiszem, a klasszikus építészet és a női szépség között is van valami kapcsolat.

A tér fényei köszönő viszonyban sincsenek a környék polgári harmóniájával. A fényorkán egy modern tábort idéz: bárhová futsz, ne remélj semmit, mert éjjel is látunk. A Veres Pálné utcában még állnak a régi és szeretni való gázlámpákat idéző kandeláberek. Fényük alig-alig pislákol, diszkrét, nem tolakodó. El lehet előlük bújni, mégis éreztetik jótékony, visszafogott jelenlétüket.

Talán a jó kormányzás is ilyen lehet.