Tegnap késő délután elsétáltam egy szemeteskuka mellett. Máskor is megesett, ám most feltűnt, milyen magányosan, elhanyagoltan, mocskosan és számkivetetten áll ez az utcabútor a fogyasztói társadalom járdáinak a szélén. Mindenki számára nyilvánvaló a létezése, mégsem tűnik fel senkinek. Napi huszonnégy órában „dolgozik”, mégsem kér egy fillért sem; elfogad minden hulladékot, de semmit sem köp vissza; elviseli a bűzét annak, ami számunkra orrfacsaró; lenyeli, amit kiköpünk; megőriz mindent, amit belé hajítunk, amit eltaszítunk magunktól – egészen addig, amíg a tartalmát el nem szállítják diszkrét hajnali órákban. Önzetlen jószág ez a „rút, sybarita váz”. Rendíthetetlen tartással teljesíti a küldetését.
A szemeteskuka létezése korántsem olyan nyilvánvaló, mint amilyennek tűnik. Páratlan technikai vívmány, amely nélkül városaink belefulladnának a mocskunkba. Akár a jóléti állam és a tömeges fogyasztás profán szimbóluma is lehetne. És nem csupán szimbólum! A kuka és az őt övező felhasználási módok és felhasználóik a civilizáció és a barbárság nagyvárosi küzdelmének harcos résztvevői. Vannak, akik rendeltetésszerűen használják, mások mellé szemetelnek – és bárhová, ha kedvük tartja, vagy ha a közelben éppen nincs kuka. És vannak, akik belőle élnek. Napjainkban talán többen, mint néhány éve. A Budapest Belvárosában 2010 tavaszán szolgálatba állított kukák megnehezítik a kukázást. Valaha még az V. kerületben is kukázhattak a legszerencsétlenebbek, akik – ha tetszik a finnyás ízlésűeknek, ha nem – ugyanabban a városban laknak, mint a módosabbak; ma kriminalizálják a nyomorultakat, mondván, „rontják a városképet”. Úgy vélem, éppen ellenkezőleg, e ridegen funkcionáló, betonszürke, „szelektív” fémkazetták csúfítják el igazán a Belváros utcáit. Tervezői olyannyira tökéletesítették a funkcionalitást, hogy valóságos anti-kukákat teremtettek: a szemetet nemcsak kiemelni lehetetlen, bedobni is bajos és idegesítően ocsmányak.
Boldogabb időkben a városatyák másképp gondolkodtak a kukák köztisztaságban játszott szerepéről és rendeltetésük esztétikumáról. Régebben nyárspolgári módon álcázták a kukákat. Kecses kis görög oszlopok tartották a felül nyitott hengereket. Az Andrássy úton még látni ilyen hulladéktartókat. Utolsó mohikánokként szinte paradigmatikus erővel hirdetik, milyennek kellene lennie az utcaépítészetnek: mindenki által igénybe vehető utcabútorokkal szolgálónak, állandónak és méltóságteljesnek, olyannak, amely a közrend és a legitim jogrend szilárdságát üzeni a járókelőknek. Mindenkinek. Mára odáig fajult ez a hanyatló világ, hogy a kényelmetlen padok csaknem ellehetetlenítik a pihenést; kukázni sem lehet; egy másik jelképes utcabútor, a telefonfülke hajdani intimitása is a múlté, mert telefonfülkék sincsenek; a nyilvános postaládák pedig – amelyeken valaha a Szent Koronával ékesített postakürt hirdette a kifogástalan közszolgáltatást s keltett bizalmat azokban, akik igénybe vették – a megszokott, halványzöld műanyag kukákra emlékeztetnek. Már csak a jól ismert kis piktogram hiányzik róluk: pálcikaember görnyed a szemetes fölé, kezében stilizált hulladékkal.